Régóta keresem a nekem valót

Naplovam

A legjobb persze a klasszikus kis fekete lenne, kézbe simuló, táskába könnyedén beejthető, de nem olyan kicsi, hogy aztán meg ne találnám az első mozdulattal, csinos, szigorú és sejtelmes, két fedele közt rengeteg tojáshéj színű, üres lappal. Igen ám, de az effélék a kemény borítóval mindjárt próbára teszik az embert, mert nem lehet az éppen nem teleírás alatt álló oldalakat a másik alá csak úgy behajtani. (Illetve, de. Be lehet, én már hajtottam be így keménykötésű noteszt, de nem javaslom. Komoly esztétikai – majd funkcionális – veszteség nélkül kivitelezhetetlen.) Emiatt aztán valamiféle asztalféle mindig kellene a használatához.

És a tojáshéj színű lapok is csak addig olyan jók, amíg el nem kezdek vadul jegyzetelni, mert azokon valahogy mindig elindulnak a sorok lefelé, felfelé, hol undokul széttartanak, hol egymásba akarnak gabalyodni. Hogy miért is alakulhatott úgy, hogy kockás (matek)füzetek lapjaira szeretek a legjobban jegyzetelni, fedje balladai homály. Szóval, legyen kockás. És lehessen hátra hajtani, de ne legyen spirálos, mert az pillanatok alatt szanaszét szakad.

És végül megint a méret a lényeg. Ha komolyan gondolom, akkor mégsem elég az a kicsi, ami kézbe simul és a táskába könnyen elrejthető, de azonnal megtalálható. Ha komolyan gondolom (és hát néha komolyan gondolom), akkor A4-es.

Szóval, szeretnék egy olyan jegyzetfüzetet, ami ránézésre mondjuk B6, keményfedelű, fekete, sima tojáshéj színű lapokból áll, de ha kinyitom, akkor A4-es matekfüzet. Más igényem ezzel kapcsolatban – egyelőre – nincs. Köszönöm.

Reklámok

Itt kéne a címet megadni

Na, azt például nem tudom leírni, ahogy a macska értetlenül visszariad a szobaajtóban vagy szobaajtóból, tessék, azt se tudom hol, szóval megy a szobából kifelé – nem mintha egy macska valaha is menne, minimum hogy vonul – , és megtorpan, visszanéz, ahogyan a macska meg tud torpanni, tökéletesen megdermed, csak a fejét fordítja hátra, néz rám üveggolyószemmel, hogy mi van.

Embernek az ágy közepén ülni reggel, laptopra bámulni, felzokogni  – jaj, de tényleg -, és csak zokogva maradni nem valami megszokott látvány a macska számára, a jelenettől mintha kissé elbizonytalanodna, nem állítanám, hogy meglepődik, egy valamire való macska nem lepődik meg – soha -, de elindul benne az újratervezés, aztán a teste többi részét is visszafordítja az ágy irányába, puhán felugrik az emberéhez, hogy megkérdezze, mi van.

Hanyatt vág a gondolat, hogy mennyire nevetséges vagyok – mi a baj velem? -, kedves Natália, sajnos, sajnos, sajnos, – Kedves Jóisten! -, talán ez a reggel alkalmas rá, hogy végre számot vessen az eddigiekkel, legyen belátó, lássa be, kedves, tisztelt Sajnos Natália, tudomásul vegye és a többi, tudja, tudom, mit tudok én, semmit, ja de. Nem mindegy, milyen macskája van az embernek. Ilyen visszafordulós vagy elvonulós. Nem mindegy.

Széljegyzet

Magamba tömöm a gyógyszert, ettől hajnalig pörgök majd, de ezt akkor még nem tudom. Csak jobban akarok lenni, odamenni, hazajönni, elterülni, mint a nagyalföld, ahogy apám mondta, vagy eldőlni, mint a rohadt nád, ahogy a Kraj Tibi mondta.

A gyulladás belülről fal fel.

Apám tudott elterülni, mint a nagyalföld, Kraj Tibi tudott eldőlni, mint a rohadt nád, én tudok gubbasztani, mint egy fülesbagoly, úgy gubbasztasz ott, mint egy kis fülesbagoly, mondta apám egy éjjel, amikor egyikünk sem aludt, és ez tőle elég nagy kedvesség volt.

A kedvesség ideje lejárt. Apám halott.

Hajnalig gubbasztok, hatnak a gyógyszerek, amikor jobban akartam lenni, akkor hol fáztam, hol izzadtam tőlük, izzok,  izzadok, be vagyok gyulladva, kiver a víz, aztán fázom, didergek, megkeményedik a mellbimbóm, egy izzadságcsepp elindul a hátamon, a gerincem árkában lefelé vándorol, de igazán jól csak órák múlva leszek, hogy feldolgozzam a jelen időt.

Van ez a hülye szokásom, hogy azt képzelem, hogy átlátom a magam alkotta rendszereket, egyáltalán valamire valónak tartom őket, habár kutya legyek (vagy rohadt nád), ha meg tudom mondani, mire. A Kraj Tibi eljátszotta a rohadt nádat úgy, hogy fél óráig röhögtem rajta, nagydarab gyerek áll az ágy szélén és eldől – tényleg, mint a rohadt nád – és hallani lehet, hogy valami megroppan a súlya alatt az ágykeretben, de majd évek múlva adja csak fel, törik ketté, egy másfajta igénybevétel hatására. Fetrengve, visítva röhögni, addig, amíg egyszer csak már nem tudja az ember, miért folynak a könnyei, aztán átadni magát a végtelen sírásnak, hátha jó lesz a vége, habár a magam alkotta rendszerekben (nevezzük ezeket szövegeknek), általában nem jó a vége és most, hogy már mindezek összemosódtak egyetlen irdatlan masszává, igazán nem is tudom, mit várnék egy kiadós sírva röhögéstől, gondolnám-e, hogy ez bármi jót hozhat. Nem, azt hiszem, nem gondolnék erre, az állandóan visszatérő fül-gége gyulladásra gondolnék meg arra, hogy milyen gyógyszerek vannak még készleten, mit lehetne bevenni, amivel elmegyek egy darabig. Nem. Az állandóan visszatérő keserűségre gondolnék igazából.

Mint a nagyalföld, úgy akarok terülve lenni, nem, inkább dőlni úgy, mint a rohadt nád, mert ebben már van valami megkönnyebbülés, a lemondás, a végérvényesség megkönnyebbülése, szinte hangtalan, a végén a tompa puffanást nem hallja senki, persze tudjuk, ha az őserdő közepén kidől egy fa, aminek zaja emberi fülhöz el nem ér, attól még az is csak éppen olyan hangot ad, mint a többi. Ez persze csak feltételezés, nem bizonyítható.