Sírkert-flash

Naplovam

Egy ideje nem járok. Temetőbeni előfordulásom/év = nem vagy nem jellemző. Nem mindig volt ez így. Amikor meghaltak, akik meg, akkor gyakori voltam, rendszeres, de sosem a kijelölt napokon. A kijelölt napok általában nem jelentenek semmit.

Ha mégis jelentenek valamit, az inkább valami komikus mellékhatás, ami úgy ütközik ki rajtam, mint kamaszkoromban a visszatarthatatlan röhögés azon fölnőttek jelenlétében, akiknek önnön fontosságuk tudata és a tudásuk egymással fordított arányban állt (és ilyesmi még ma is előfordul velem).

Temető, temet ő, kistemető, nagytemető, nagyonnagytemető, na, ezt én már temetőgyárnak hívom. Szóval, megyünk befelé a temetőgyárba, és nekem már az urnafalnál félreolvasásom lesz, mert olyan nagyon szép, cirkalmatos kurzívval van szedve vésve, hogy Szeletelt Fiunk, hogy én kérek elnézést. Senki érzékenységét nem venném a szívemre, magam részéről kifejezetten meghatottan és elmélyülve szoktam olvasni ezeket a 10-50 vagy sokkal több éves feliratokat, csak nem ma.

Azután próbálok egy sosem ismert ember sírja fölött elmerengeni az élet értelmén, mert családilag vagyok, próbálok részt venni a megemlékezésben, és hogy akkor gyújtsunk meg még egy mécsest, a gyufa beleesik, nem esik bele, elfújja, tetőt rá, nincs tető, van tető, deszka madáretető, kis láng, nagy érzés, jól van, álljunk csak itt kicsit, álljunk meg.

Bianka, mondjad a Botondkának, hogy adjon erre az oldalra is – hallom két sírral odébbról, és Bianka mondja, Botondka adja, méghozzá akkora mécsestartót, hogy alig bírja el, az lesz a márványra ráhelyezve, miután apa nekivágta az óriásmécsesekkel telepakolt Nagy Zöld Teszkós Szatyrot a peremnek, majd az is kiderült, hogy nem olyan egyszerű dolog azt a szatyrot úgy összehajtani, ahogyan hajtva volt. A lángoktól ölelt kis nyughelyről aztán közös családi szelfi készül, én tényleg nem tudom, a többiek hogy bírják röhögés nélkül, de én nehezen.

És akkor váratlanul elfutja a könny a szememet, nem sírom el magam, csak homályos lesz minden egy pillanatra, mert rézsút három sírra tőlünk két fickó ül egy  egy sírkő előtt, egy harmincas baseball-sapkás meg egy jó negyvenes, az egyetlen jó kabátjában, nejlonszatyorból sört vesznek elő, meg egy kis házi vörösbort, mindenből tisztességgel juttatnak a földre is, aztán isznak kicsit és ülnek, és beszélgetnek. Hárman.

temeto

Reklámok

Megint egy

Naplovam

Megint eltelt egy vasárnap, az ördögé ez is.

(Emlékszem pár éve még a gyerekekkel, a nagy ebédek vagy utazás a távoli nagyihoz, meg a szokásos esti rutin,  körömvágás, ágyneműzés, hajmosás, két hosszú sörény végeérhetetlen szárítása, nevetések, szappanos szagú esték, mind arról szóltak, hogy a hétnapos szakaszokra osztott életünk kiválóan halad ezekben a ciklusokban, most egynek a végére értünk, megtárgyaltuk, mi volt az előző hat napban, és most, azaz holnap, elkezdődik egy újabb hétnapos élet, és szerencsére minden rendben van, mindenre fel vagyunk készülve.)

Egyformák kezdenek most lenni a napok, és a napok egyformásodása mindig valami rosszat jelent. A hírek, az érzések, amik elfognak, a levegő, a hangulat, ami körülvesz, napról napra egy kicsit savanyúbb, komorabb, de mindent megszokunk, mert a hétnapos szakaszokra osztott világban mindig csak a következő napra lehet figyelni. Már az is valami, ha az előző hatra vissza tudunk nézni, de legtöbbször alig sikerül. Minden nap megszokunk valamit, ami egy árnyalattal sötétebb, mint a tegnapi, de úgy gondoljuk, hogy ezt még igazán ki lehet bírni.

Ismeritek a béka-kísérletet, amikor egy békát beletesznek egy fazék vízbe? Ha a víz forró volna, a béka azonnal kiugrana belőle, még ha kicsit meg is égne, megmenekülne, mert erős hátsó combjait az isten is arra teremtette, hogy akármilyen magas falú fazékból kiugorjon velük. Ha viszont a víz éppen kellemes, a béka kiválóan elvan a fazékban, ilyenkor aztán alá lehet gyújtani, szép lassan melegíteni, tizedfokról tizedfokra, mindig épp csak annyival, amennyiről azt gondolja, hogy ezt még igazán ki lehet bírni. A béka sosem ugrik ki, mert nem fogja észrevenni, amint a környezet hőmérséklete oly mértékben emelkedik meg, hogy a fehérjéit kicsapja, az életfunkciói megszűnnek. Ott fog megfőni a béka szó szerint a saját levében.

Így sötétedik be körülöttünk, már valami koromfeketeségben tapogatózunk, de a bejáratott útvonalakat nem tévesztjük el, ezért azt hisszük, látunk.

 

Október kettő

Naplovam

Nem szeretem a páros számokat, páros számút venni valamiből (zsemléből is inkább ötöt és egy majd megszárad), nem szeretem az utcák páros oldalát (kivéve, amikét mégis), nem szeretem a páros éveket, dátumokat.

10. 02. ilyen szempontból fölöttébb kellemetlen, csak az az árva egyes javít rajta valamit.

Évek óta figyelem ezt a napot. Október másodikát. Ilyenkor kezdődik el igazán az ősz. Nem készítek följegyzéseket, nincs statisztikám, de ezen a napon mindig esik. Hideg, ismerős eső esik ilyenkor, hajnalban köd van, és tudni lehet, a szagából meg az ízéből lehet tudni, hogy jön a tél. Október másodikán valami mindig megfordul, kicsit falnak fordul a világ, befelé kezd nézni.

Pontosan tizenhat éve figyelem ezt a napot (2000. 10. 02. óta). Aznap is esett, már előző éjjel elkezdte, zuhogott megállíthatatlanul, nyirkos lett mindenki álma, aki azon az éjszakán aludni tudott. Hajnalra tömör köd ülte meg a várost, kinéztem a konyhaablakon, anya a hátam mögött, tizenegy lépésre feküdt és már nem látta.

Szóval, anya, csak hogy tudd, azóta is minden évben esik aznap. Vagy kint vagy bent.

 

Ne teljen el nap tanulás nélkül

Naplovam

Úgy ülök bele az éjszakáimba, mint egy japán kertbe, de a nyugalom attól nagyon messze van. Itt.

Nincs olyan nyelv vagy kultúra, ami ne érdekelne. Csak olyan van, ami nagyon érdekel és ami talán kevésbé, de az utóbbiban nem is vagyok biztos. A távol-keleti kultúra véletlen, fogékony időszakomban találkoztam vele – csak itthon, de mégiscsak találkoztam. Nem is tudom pontosan, hol kezdődött. Mert amire az első japánnal találkoztam (kb. 17 évesen), már érdekelt. És vannak ilyen inkábbok az életben, hogy inkább kávé, mint kapucsínó, inkább Japán, mint Kína. Gondolom, haiku-fordításokat olvastam általános iskolás koromban és rájöttem, hogy ez hülyeség* (Bocs, Sanyi bácsi és a Többiek).

Szóval, először azt gondoltam, hogy ez annyira más kultúra (s ennek micsoda ékes bizonyítéka az annyira más nyelv), hogy lehetetlenség lefordítani például egy tizenöt éven át csiszolt haikut. (Állítólag Macuo Baso dolgozott ennyit egy versén.) Aztán gondoltam rá, hogy meg kéne tanulni a nyelvet – és vele minél többet a kultúrából -, de akkoriban nem volt erre számomra elérhető lehetőség. Amikor lett, akkor meg pont mással kellett foglalkozni (költözésekkel, némettel, gyerekszüléssel, keresztényüldözéssel stb.) Azóta sem gondolom igazán, hogy lehetséges, de azt igen, hogy kell. És minél több fordítás, annál jobb, minél többet ismerünk, annál közelebb járunk az igazsághoz, amit végül is a haiku (tanka stb.) hordoz magában: a költészeten belül is a legletisztultabb költészet. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez nem a miénk. Lehet magyarul haikut írni, de minek? Ezerből egy éri meg. Nem mondom, hogy rossz arány egyébként, nézzünk csak körül. Ilyen sikerráta mellett már el lehet lenni. Feltéve, hogy a többi 999-et ki tudjuk dobni.

Azt hiszem, ott a távol-keleten élnek (vagy éltek?) a szelektálás nagymesterei, s ez az, amire leginkább fel tudok nézni. Nagyvonalúan elengedni, ami nem kell, ami nem jó, ami nem törekszik a tökéletesre. (Elérni úgysem lehet, ezt még Salvador Dalí is megmondta.) Az ellentéte annak, amit gondolni szoktak általában. A japánok például a minimál óriási művészei évezredek óta. Azt hiszem.

Ezek meg itt a szótanulókártyáim:

japan

Ez csak nagyképűség motiváció persze, mert még hónapokba telik, mire annyit megtanulok a kanákból, hogy elmondhassam, hogy készen állok arra, hogy végre valamit tanuljak a nyelvből. És ez így megy majd – remélem – évekig, amikor elmondhatom, hogy semmit nem tudok Japánról, japánból, japánul.

________

*Nyilván nem az.

Részben álomnapló

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).

A térkép széle

Naplovam

Tulajdonképpen a legtöbb hasonlatom (amit nem, vagy ritkán mondok csak el, mert a kutya nem kíváncsi rá) vagyis inkább modellem, topográfiai jellegű*. Tessék, egy rettenet: topográfiai jellegű modell.

No, mindegy. Például az írásaim szövetét nagyjából úgy látom, mint egy térhálót, legalábbis olyannak, amilyennek modellezni szokták a laikusbarát fizikusok, hogy hogyan is görbül meg a tér (a hálóra tömör fémgolyót helyeznek, ha felülről nézzük, nem látjuk a görbületet, ám, ha elgurítunk a felszínen egy másik golyót, lassacskán az ott süppedő, mozdulatlan(nak tűnő) golyó felé fog közelíteni, egyre kisebb köröket írva le körülötte). Úgy gondolom, hogy egy-egy kész** szöveg efféle mozdulatlan(nak tűnő) pontja a térhálónak, mint egy kis/nagy/gáz-/stb. bolygó a világegyetemben, csak a lépték más. De a szerkezet így működik, már csak az időt kell hozzáképzelni. Így a sűrűsödések és ritkulások kiadják a 4D-s domborzatot, egy szövegekből létrejött párhuzamos univerzumot, ami féreglyukakon keresztül kapcsolódik a világunkhoz. De ez mellékszál.

Így vannak a fejemben a szövegvilágom összes domborzatai és vizei, és azt gondolom (újabban már nem évről évre, de hónapról hónapra erősödő kiábrándultsággal), hogy pont jó helyen is van ott. Nem kell leírni.

Szóval, hogy végül mindig előveszem a térképet, mert egészen pontosan kell tudnom, hogy hol van mondjuk Jasznaja Poljana (a Tulai területen, nem a Kalinyingrádin), nézem, mert Szentpétervárra is el kéne menni, de hát ez meg Moszkvához van közel – már oroszországi viszonylatban -, megállapítom, hogy ide se megyek mostanában. Azon gondolkodom, hogy száz meg százötven évvel ezelőtt mennyire más volt a közlekedés, mennyivel lassabb, körülményesebb és fárasztóbb, és mégis mind elmentek Párizsba meg Barcelonába meg Londonba, akár Jasznaja Poljanáról, én meg itt ülök (majdnem) Európa közepén. Ide vagyok ragaszkodva.

_________

*Miért utálom én ezt a szót annyira és miért használom akkor mégis? Jaj, ez a nyelv, ez.

**Meghatározhatatlan halmazállapot.

 

Nem rag

Naplovam

Amikor 24 órán belül kétszer is leírom két teljesen különböző dologgal kapcsolatban, hogy nem ragaszkodom hozzá (sőt, az a helyzet, hogy egyik alkalommal azt írtam, hogy én igazán nem ragaszkodom hozzá), akkor* azért felmerül a kérdés.

Nem is “a kérdés”, hanem mindjárt kérdések. Hogy például miféle dolgokkal foglalkozom, hogy nekem unos-untalan azt kell mondanom, hogy nem ragaszkodom? Jófélékkel foglalkozom, ez nem kérdés, akkor hát, miért mondogatom én, hogy nem ragaszkodom? Miért mondogatom (írogatom) szinte bocsánatkérően, hogy hát ne tessenek haragudni, én nem gondolom úgy, mármint gondolom, de annyira (mennyire?) nem, szóval, ahogy tetszenek gondolni, mert hát én igazán nem rag.

Aztán arra gondolok, hogy nemragaszkodni mennyivel könnyebb, mint ragaszkodni. Aztán arra: Könnyebb?

Irtó menő (felemelő, komoly, jópofa, felnőttes, vagány – a kívánt szó behelyettesítendő**) lenne végre olyan mondatokat mondogatni, meg írogatni, amik úgy kezdődnek, vagyis inkább folytatódnak, hogy …ahhoz azonban ragaszkodom, vagy például, …minden körülmények között ragaszkodom.

És aztán arra is gondolok, hogy tulajdonképpen mennyire sok mindenhez nem ragaszkodom, már ha úgy vesszük, hogy a ragaszkodás azt jelenti, hogy az ember meg akar valamit tartani (értsük virtuális vagy valóságos, ha teszik: földhözragaszkodott értelemben). Amihez meg mégis, az teljességgel megmagyarázhatatlan, legalábbis csak egyféle logika szerint értelmezhető, ami kizárólag az én logikám, amit nem várhatok el általánosan elfogadhatónak, így aztán, ha vita kerekedik, inkább feladom (nem ragaszkodom a vita megnyeréséhez), így végül magát a vita tárgyát is feladom, tehát mégsem ragaszkodom.

Na, az ilyesmibe jobb bele se gondolni. Még jó, hogy van blogja az embernek, ahol megszabadul ezektől.

_______

*Nem, természetesen nem akkor, hanem általában. Nem egyetlen napra véletlenül besűrűsödő két nemragaszkodás miatt gondolnám, hogy nem ragaszkodom, hanem a sok-sok azelőtti, meg azutáni miatt.

**Hát… azt hiszem, még sosem írtam le, hogy behelyettesítendő, s lám, már másodszor írom le egy szövegen belül.