365/105 – A populáris műfaj

Ma (vagyis most már tegnap, vasárnap) sokadszor jöttem rá, hogy a gyakran lenézett népszerű dolgoktól/ból mindig lehet tanulni. Itt van például ez a zenés-táncos műfaj – amelyhez a világon semmi közöm nem lenne, ha a gyerekem nem tolná ezerrel évek óta – rendesen neve sincs, mert sokféle dolgot hoz egy fedél alá, olyasmiket, amiket mérsékelten vagy semennyire sem ismerek. Rockytól a hip-hopig, mindenféle színpadi tánc. Évek óta járok vele ilyen versenyekre és két dolgot biztosan állíthatok, az egyik, hogy ebben a műfajban is uralkodik minden pozitív sportolói magatartás: fair play, elismerése a másik munkájának, tehetségének, és a rendkívüli kitartás. A másik, hogy abszolút sokszínű, rengeteg kategóriában lehet versenyezni, így gyakorlatilag mindenkinek (minden korosztálynak, stílusnak, formációnak) lehetősége van győzelemre, de még inkább: korra, nemre, bőrszínre, származásra, testalkatra(!) való tekintet nélkül mindenkié.

És még valami, amit a vasárnapi versenyen hallottam (egy folyosói beszélgetést füleltem le), hogy a zsűriben (ha jól számoltam, heten voltak) helyet foglal egy civil is. Erre pedig azért van szükség, hogy a túlságosan szakmai ítéletet kiegyenlítsék – hiszen színpadi dologról van szó, leendő (vagy már gyakorló) színpadi táncosok mérik itt össze a tudásukat, és a profizmuson túl nagyon is érdekes, hogy mit szól hozzá az úgynevezett közönség. Az egyik beszélő így fogalmazott: “A sima tetszik-nem tetszik is fontos szempont.” Aztán felsoroltak egymásnak számos példát arra, hogy mi minden van a világon, ahol a szakmabeliek “összeszarják magukat a gyönyörűségtől”, mégsem lehet vele semmit kezdeni. Tehát legalább 6:1-hez szava legyen a nézőnek/befogadónak is. Ha valami “produkció”, így vagy úgy, de el akarja adni magát, nem lehet meg a közönsége nélkül. Milyen igaz.

Reklámok

365/081 – Tanulok a gyerektől

H-ból igazi sportember lett, 16 éves, minden ízében sportoló, elszánt, kitartó, és bárcsak találnék még szavakat a nagyszerűségére. Csodálom őt.

Viszont, ha az ember ilyen közel él egy sportolóhoz, hogy történetesen pont az anyja, nemcsak közelről csodálhatja, de bátran felteheti neki a leghülyébb kérdéseket is. Ma megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet az izzadással? Én mint nemsportoló legalábbis baromira utálom. Tehát, hogy az izzadás vajon csak a nemsoprtolóknak olyan rossz (amikor, ugye, azért sportolnak valamit), azaz izzadva lenni, vagy a sportolóknak is, csak ők nem nyavalyognak miatta.

Azt mondta, ő is utál izzadva lenni, de van valami, ami meg jó, például egy edzés után öt-tíz percig csak ülni és bambulni. Azalatt az izzadás is leáll. És abban az öt-tíz percben semmit csinálni. Hogy én erre eddig nem gondoltam!

365/057 – Ronnie the Rocket

Az a helyzet, hogy a magyarországi snooker-rajongók nincsenek elkényeztetve. Általában is az van, hogy a snooker-közvetítéseket elég gyakran utasítják maguk mögé más sportesemények, de most egy kicsit kiakadtam, hogy a Bundesliga meg a téli olimpia ismétlése (!) miatt vasárnap nem közvetítették a Ladbrokes kupa döntőjét – amit egyébként végig követtünk a héten. Nem közvetítették azt a döntőt, amiben a világ legjobb játékosa (Ronnie O’Sullivan) játszott. Ráadásul a hazai hírportálok sportrovatai is magasról tesznek az egészre, még írott online közvetítést sem találtam, se összefoglalót.

Azt mondtam magamban, hogy a kutya fáját. Sőt.

Azért most álljon itt a győztes – akkor is ő állna itt, ha történetesen vasárnap nem nyeri meg a kupát -, mert örökös kedvencem, és mert még (azt hiszem) egyszer sem blogoltam róla. Ez pedig tarthatatlan!

Ronnie the Rocket – becenevét az elképesztő játéktempójáról kapta. Irgalmatlan gyors helyzetfelismerés és cselekvés jellemzi, jó formájában úgy játszik, mint aki éppen csak lök egy párat, mielőtt elmegy a haverokkal csajozni.

17 éves kora óta hivatásos játékos, profi a szó minden értelmében. Kivéve a fapofát, ami a profizmus egyik jellemzője sokak szerint. Szerencsére ebben nem profi, erre az alábbi, kedvenc gifem a bizonyíték. Annyit hozzá, hogy mindezt egy 147-es (maximális pont) break után, ami valami olyasmi, ami a profik profizmusán belül is leginkább vágyálom. A 147-es breakeket külön listán tartják számon, évszám szerint, szóval nem afféle könnyű hab a masszív munka tortáján.

Nevéhez fűződik számos botrány és rekord. Minden idők leggyorsabb maximum breakje az övé, mindössze 5 perc 20 másodpercet (!!!) vett igénybe, 1997-ben, Mick Price ellen. Nem snooker-fanoknak mondom, hogy egy frame gyors tempóban is megvan kb. 15 perc, de sokkal hosszabbra is nyúlhat, legutóbb Selby és Ding a Ladbrokes elődöntőjében (amit még közvetítettek) közel egyórás framet is játszottak. A világon a leghosszabb frame eddig 2008-ban volt, 93 perc 12 másodperc volt (Shaun Murphy vs Dave Harold, Murphy győzelmével – ezt nem láttam, de Murphy nem egy kapkodó idegbeteg, az már egyszer biztos).

Ronnie nemcsak tehetséges, de a szerencse is néha odaáll a zöld posztó mellé, habár néha én azt hiszem, hogy kizárólag ezekért a pillanatokért képes kockáztatni.

Azt is bírom benne, hogy jó humora van, rendkívül sportszerű játékos, amondó vagyok, ha legközelebb meccsét közvetítik valahol, nézzétek meg.

UPDATE – Top 10 Genius Moments