Amatőr drukker

Vannak, akik azt mondják, hogy igazán csak a magyaroknak tudnak drukkolni. Én – aki nagyjából csak VB-k idején nézek focit (esetleg EB) – bárkinek tudok. Nem elvi, ideológiai, földrajzi vagy valamiféle meggyőződéses alapon (pláne nem statisztikai alapon, amiből aztán kaptunk idén rendesen, panasz nem lehet), hanem egy belső kényszer hatására, ami ellentétes azzal a külső kényszerrel (ami miatt olyan nehéz igazán szeretni a versenysportokat), hogy valakivel azonosulni kell.

Legyen akármilyen banális, én mindig az esélytelenebbnek drukkolok, ráadásul (mondhatjátok, hogy elvtelenül) meccs közben átváltok, és az eredetileg esélyesnek tartott, mégis valahogy nehezebben játszó csapatnak is képes vagyok drukkolni. Aztán fordítanak, a rajongók ordítanak, én meg a szívem mélyén átpártolok megint a szerencsétlenebbhez. Ez így túl egyszerű, nem egészen így van. Befolyásol, melyik oldal hányszor dobja magát a levegőbe, mennyire játszik tisztán (ha ilyet lehet mondani, de egy amatőr drukkertől talán elnézhető), egyszóval kialakul valamiféle véleményem, ami abban különbözik a profikétól, hogy nincs előre készen. Hagyom magam meglepni.

A végeredmény ilyenformán nem tölt el különösebb örömmel, sem bánattal. Általában. Ha a kevésbé tisztán játszó nyer, akkor tudok dühös lenni, ha a szerencsétlenebb, esélytelenebb veszít, akkor úgy érzem, a dolgok úgy működnek, ahogy működniük kell. Legalább itt. Az is valami. A jó játéknak drukkolni (főleg talán manapság), vérbeli amatőr szemlélet, amivel aztán sehol nem lehet az ember csapattag. De hát, ezt mint életformát, nagyon jól meg lehet szokni. Az is valami.

 

Reklámok

365/105 – A populáris műfaj

Ma (vagyis most már tegnap, vasárnap) sokadszor jöttem rá, hogy a gyakran lenézett népszerű dolgoktól/ból mindig lehet tanulni. Itt van például ez a zenés-táncos műfaj – amelyhez a világon semmi közöm nem lenne, ha a gyerekem nem tolná ezerrel évek óta – rendesen neve sincs, mert sokféle dolgot hoz egy fedél alá, olyasmiket, amiket mérsékelten vagy semennyire sem ismerek. Rockytól a hip-hopig, mindenféle színpadi tánc. Évek óta járok vele ilyen versenyekre és két dolgot biztosan állíthatok, az egyik, hogy ebben a műfajban is uralkodik minden pozitív sportolói magatartás: fair play, elismerése a másik munkájának, tehetségének, és a rendkívüli kitartás. A másik, hogy abszolút sokszínű, rengeteg kategóriában lehet versenyezni, így gyakorlatilag mindenkinek (minden korosztálynak, stílusnak, formációnak) lehetősége van győzelemre, de még inkább: korra, nemre, bőrszínre, származásra, testalkatra(!) való tekintet nélkül mindenkié.

És még valami, amit a vasárnapi versenyen hallottam (egy folyosói beszélgetést füleltem le), hogy a zsűriben (ha jól számoltam, heten voltak) helyet foglal egy civil is. Erre pedig azért van szükség, hogy a túlságosan szakmai ítéletet kiegyenlítsék – hiszen színpadi dologról van szó, leendő (vagy már gyakorló) színpadi táncosok mérik itt össze a tudásukat, és a profizmuson túl nagyon is érdekes, hogy mit szól hozzá az úgynevezett közönség. Az egyik beszélő így fogalmazott: “A sima tetszik-nem tetszik is fontos szempont.” Aztán felsoroltak egymásnak számos példát arra, hogy mi minden van a világon, ahol a szakmabeliek “összeszarják magukat a gyönyörűségtől”, mégsem lehet vele semmit kezdeni. Tehát legalább 6:1-hez szava legyen a nézőnek/befogadónak is. Ha valami “produkció”, így vagy úgy, de el akarja adni magát, nem lehet meg a közönsége nélkül. Milyen igaz.

365/081 – Tanulok a gyerektől

H-ból igazi sportember lett, 16 éves, minden ízében sportoló, elszánt, kitartó, és bárcsak találnék még szavakat a nagyszerűségére. Csodálom őt.

Viszont, ha az ember ilyen közel él egy sportolóhoz, hogy történetesen pont az anyja, nemcsak közelről csodálhatja, de bátran felteheti neki a leghülyébb kérdéseket is. Ma megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet az izzadással? Én mint nemsportoló legalábbis baromira utálom. Tehát, hogy az izzadás vajon csak a nemsoprtolóknak olyan rossz (amikor, ugye, azért sportolnak valamit), azaz izzadva lenni, vagy a sportolóknak is, csak ők nem nyavalyognak miatta.

Azt mondta, ő is utál izzadva lenni, de van valami, ami meg jó, például egy edzés után öt-tíz percig csak ülni és bambulni. Azalatt az izzadás is leáll. És abban az öt-tíz percben semmit csinálni. Hogy én erre eddig nem gondoltam!

365/057 – Ronnie the Rocket

Az a helyzet, hogy a magyarországi snooker-rajongók nincsenek elkényeztetve. Általában is az van, hogy a snooker-közvetítéseket elég gyakran utasítják maguk mögé más sportesemények, de most egy kicsit kiakadtam, hogy a Bundesliga meg a téli olimpia ismétlése (!) miatt vasárnap nem közvetítették a Ladbrokes kupa döntőjét – amit egyébként végig követtünk a héten. Nem közvetítették azt a döntőt, amiben a világ legjobb játékosa (Ronnie O’Sullivan) játszott. Ráadásul a hazai hírportálok sportrovatai is magasról tesznek az egészre, még írott online közvetítést sem találtam, se összefoglalót.

Azt mondtam magamban, hogy a kutya fáját. Sőt.

Azért most álljon itt a győztes – akkor is ő állna itt, ha történetesen vasárnap nem nyeri meg a kupát -, mert örökös kedvencem, és mert még (azt hiszem) egyszer sem blogoltam róla. Ez pedig tarthatatlan!

Ronnie the Rocket – becenevét az elképesztő játéktempójáról kapta. Irgalmatlan gyors helyzetfelismerés és cselekvés jellemzi, jó formájában úgy játszik, mint aki éppen csak lök egy párat, mielőtt elmegy a haverokkal csajozni.

17 éves kora óta hivatásos játékos, profi a szó minden értelmében. Kivéve a fapofát, ami a profizmus egyik jellemzője sokak szerint. Szerencsére ebben nem profi, erre az alábbi, kedvenc gifem a bizonyíték. Annyit hozzá, hogy mindezt egy 147-es (maximális pont) break után, ami valami olyasmi, ami a profik profizmusán belül is leginkább vágyálom. A 147-es breakeket külön listán tartják számon, évszám szerint, szóval nem afféle könnyű hab a masszív munka tortáján.

Nevéhez fűződik számos botrány és rekord. Minden idők leggyorsabb maximum breakje az övé, mindössze 5 perc 20 másodpercet (!!!) vett igénybe, 1997-ben, Mick Price ellen. Nem snooker-fanoknak mondom, hogy egy frame gyors tempóban is megvan kb. 15 perc, de sokkal hosszabbra is nyúlhat, legutóbb Selby és Ding a Ladbrokes elődöntőjében (amit még közvetítettek) közel egyórás framet is játszottak. A világon a leghosszabb frame eddig 2008-ban volt, 93 perc 12 másodperc volt (Shaun Murphy vs Dave Harold, Murphy győzelmével – ezt nem láttam, de Murphy nem egy kapkodó idegbeteg, az már egyszer biztos).

Ronnie nemcsak tehetséges, de a szerencse is néha odaáll a zöld posztó mellé, habár néha én azt hiszem, hogy kizárólag ezekért a pillanatokért képes kockáztatni.

Azt is bírom benne, hogy jó humora van, rendkívül sportszerű játékos, amondó vagyok, ha legközelebb meccsét közvetítik valahol, nézzétek meg.

UPDATE – Top 10 Genius Moments