Nem áll rendelkezésre elég tárhely

Zuhan a forint árfolyama | Igazi, friss, lírai tehetséggel van dolgunk | Ismét kigyulladt egy busz | Yoko Ono 80 | Csőtörés miatt két utca maradt víz nélkül | Megkérdeztük az elnököt | Ne vásárolj semmit-nap | Fekete péntek | Ma este a Zeneakadémián debütál | Lemondott | Lemondásra szólították fel | Mondjon le | A hét verse | A hónap dolgozója | Európa legzöldebb irodája | A világ legmegindítóbb fotói | Flashmob a Blahán | Tüntetés a Szabad sajtó útján | Tiltakozz | Aláírásgyűjtés az Északi-sarkért | Save Kishantos | Free Tibet | Emeld te is a fejed fölé a biciklidet | Nyolcadik regénye kissé gyengébben sikerült | Húsz éve folyamatosan jelen van a képzőművészetben Londontól Berlinen át New Yorkig | Leugrott a Szabadság hídról | Felgyújtotta magát és leugrott a Szabadság hídról | Kiugrott a szállodai szoba ablakán | Kocogás közben támadtak rá | Lelőtték | Lelőtte két gyermekét, feleségét, majd magával is végzett | Szövegeiben a hétköznapi lét esszenciája | Ma lenne 100 éves | Ma ünnepli századik születésnapját | Kiengedték a börtönből | Letartóztatták | Őrizetbe vették | Magyarországra jön | Budapestre jön | Budapesten ad koncertet | Kanadában kért menedékjogot | Tizenkét pályakezdő szerző mutatkozott be | Felfüggesztették mentelmi jogát | Mentelmi joga felfüggesztését kéri | Nem nyilatkozott | Pályázatot írt ki | Független szakértők szerint | Brit tudósok kimutatták | A Facebookon tette fel a kérdést | Örökre megváltoztatta a


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában

Reklámok
Megállni tilos

Születésnapra

– Variációk –

Apa lassan hátradőlt a székében, kivonva fejét a kis asztali lámpa fényköréből. Születésnapi köszöntőn dolgozott, illetve dolgozott volna, de hiába írt már meg életében százat vagy ki tudja mennyit, ma valahogy nem akart menni a dolog. Még egy nekrológot csak-csak összedobott volna, de ez a köszöntés (legalább egy kipukkadt léggömb lenne) sehogy se passzolt a szomorú őszbe. Nyújtózkodott. Vakargatta a feje búbját, tehát sok a dolga, Tomi szerint. Legalábbis így jegyezte meg, mert valahányszor ebben a nyújtózó-fejvakaró pózban látta az apját, amint bámult maga elé, vagyis legtöbbször a monitorra, vagyis abba bele, mögé, a fene tudja hova, szóval így ült, és ő megkérdezte, hogy Mi van, apa?, rendesen azt a választ kapta, hogy Hát… elég sok a dolgom. Esetleg azt, hogy Hát.. most egy kicsit gondban vagyok.

Tomi nem szerette, ha apának elég sok dolga vagy kis gondja volt, mert olyankor nem nagyon tudott figyelni. Persze rá lehetett beszélni, hogy leüljön egy kicsit a szőnyegre a nappaliban és játsszon a fémépítővel, vagy jöjjön ki a garázs elé focizni, de az egész sokkal jobb volt, olyankor, amikor teljesen ráért. Ha dolga volt, néha elfogyott a türelme. Nagy ritkán még kiabált is. Akkor igazán félelmetes volt. Legutóbb akkor, amikor a vadonatúj bőrfoci kint maradt a garázs előtt. Megmondta, hogy nem szabad kint hagyni, legalább az előszobába be kell dobni, mert a Kutya (akinek még nincs neve, mert csak egy hete érkezett) megrágja. Tomi igazán csak egy kis innivalóért szaladt be, nem gondolta, hogy anya még kérdezni is fog valamit és muszáj lesz rendesen válaszolni, plusz elrakni a rajzlapokat, mielőtt visszamegy a ház elé, hogy amíg apa hazaér, kicsit rugdosson. Aztán persze apa hazaért, ő meg még mindig a házban volt, a Kutya meg szétrágta azt a szép, drága, fényes, jó szagú focilabdát, és ő igazán, de tényleg nagyon sajnálta. Apa munkából jött, ott is dolga meg egy kis gondja lehetett, habár Tomi erről nem sokat tudott. Csak hallotta, hogy azt kiabálja már az előszobában, hogy megmondta, hogy nem szabad kint hagyni.

Tomi azt tette, amit mindig, ha apa mérges volt, hiába tudta, hogy mire beér, elpárolog az egész, mégis beszaladt a szobába, ahol a sarokban a nagymama régi lámpája ácsorgott, tűrve, hogy alig használják, de mindig készen arra, hogy egy kisfiú beálljon a burája alá – ahogy az egyébként egy valamire való állólámpától elvárható. Ilyenkor úgy képzelte, hogy láthatatlanná válik, persze tudta egy ideje, hogy nem így van. Mégis, ahogy bedugta a fejét a rojtok alá, és becsukta a szemét, megint hallotta apa nevetését, mert ha apa nevetett, az olyan klassz volt, úgy terjedt a levegőben, mint anya legjobb sütijének az illata, mindent betöltött, feltapadt a tapétára, bejárta a ház összes zugát, megrekedt az állólámpa burája alatt és bármikor vissza lehetett hallgatni. És legjobban akkor kellett visszahallgatni, amikor elfogyott a türelem vagy amikor apa éppen dolgozott. Mint ma este.

Most is szigorúan nézte a monitort, a vakító fehérségben szenvtelenül villogó kurzort. Hogy rohadna meg az egész, gondolta magában. Hogy minek vállalta ezt el, vagy akkor legalább állt volna neki tegnap vagy tegnapelőtt. Holnap reggelre meg kell írni. Ha már ilyen hülyeséget csinál valaki, hogy a legszomorúbb őszben születik, legalább kapjon egy szép köszöntőt. Kihajolt balra, így éppen belátta a nappalit. Észrevette Tomit, amint térdeit kissé berogyasztva éppen kikandikál a lámpa rojtjai közül. Lecsukta a laptopot, és kiment hozzá. Leült a szőnyeg közepére, és háromféle építővel játszottak egyszerre. Nevettek, és Tomi egyre csak bohóckodott, hogy gyűjtse a tartalékot. Aztán persze aludni kellett menni, mindig ez van, a legjobb játék közben jön el a fürdés ideje.

Apa végül visszaült a laptophoz. Felnyitotta, kikereste a teljesen üres dokumentumot, amit már elmentett. Minden készen állt, de semmi nem készült. Aztán otthagyta nyitva az egészet, elolvasott egy fejezetet egy könyvből, hátha közben történik valami, de semmi, a világon semmi nem történt. A kurzor ugyanúgy lökte tovább a közönyös tá-tákat. Felállt, járkálni kezdett a szobában, aztán kilépett a nappaliba, mert úgy érezte, valami nem stimmel. Mintha ottmaradt volna valami, pedig gondosan elrakták mind a háromféle építőjátékot, méghozzá mindegyiket a saját dobozába. Furcsa volt, de egyáltalán nem kellemetlen. Valami határozottan ott volt, talán a sarokban. Odalépett, felkattintotta az állólámpát, de alatta csak a sárga fénykör jelent meg. Hallgatózott, semmi különös. A felesége zuhanyozott, Tomi aludt. Mégis elmosolyodott. Lekapcsolta a lámpát, aztán visszaült a laptophoz, hogy reggelre megírja a köszöntőt, mert az ilyesmit valahogy meg kell.

Déli pu

Nincs kocsink, vonattal megyünk a pesti doktor bácsihoz. Anya visz, néha a karjában, amikor álmosan nem tudok leszállni a vonatról. Két óra az út, talán több, egy egész nap, egy év, végtelen sok, kibírhatatlanul sok, jó hogy hoztunk teát meg szendvicset és van nálam egy mesekönyv. Vica mama. Biztos, hogy az, vagy a másik, ami hasonlít rá, de nem az. Édeskés szaga van a borítónak, a szélein kezd szétválni a karton.

Senki nem tudja, miért nem jó az otthoni doktor bácsi, legalábbis én nem tudom, lehet, hogy tudom, csak elfelejtettem. Mondani biztos mondták, valakinek mondania kellett, csak nem figyeltem. Akkoriban már mindig máshová figyeltem. Fogalmam sem volt. Háromévesen nem lehet a testtel foglalkozni. Belenéznek a torkomba, nézzenek, belenéznek a fülembe, meghallgatnak, hallgatnak. Megdicsérnek, ajándékba odaadják a spatulát, megsimogatják a kis buksi fejemet különféle nagy, istenszerű doktorok. Nem árt velük jóban lenni különben.

Akkoriban már le tudtam lépni magamból, ha el kellett volna mondanom, hogy csinálom, azt mondtam volna, hogy befelé mindenkiből nyílik egy ajtó, azon lehet lelépni. Csak a felnőttek hiszik azt, hogy felfelé lépsz ki, biztos azért, mert néha felfelé nézel közben.

Olyasmi ajtó, mint a Déliben a váróé, olyan szép, nagy, üveges. Jó, lehet, hogy nem olyan nagy, de az biztos, hogy csak úgy be kell lökni, és van rajta egy óriási, piros üveg korong, az van kilincs helyett. Teljesen olyan, mintha cukorból lenne. Nagyon nehéz elhinni, hogy nem az. Olyan, mint a nyalóka, én biztos vagyok benne, hogy cukorból van.

Anya, ez cukorból van?
Dehogyis. Üvegből.
Milyen hülyeség. Cukorból kéne lennie. Magamban mégiscsak biztos vagyok benne, hogy cukor. Nem érem fel, hogy megnyaljam.
Meg ne próbáld megnyalni, undorító.

Talán egy év, amíg akkora leszek. A fejem éppen a piros korongig ér. Amikor végigmegyünk a peronon, majdnem kiugrik a szívem, izgulok, hogy legyen egy pillanat, amikor anya nem figyel. Kérjek talán egy papírzsepit a táskájából, vagy csak várjam meg ameddig bemegy előttem, de nem megy be, az biztos. Kinyitja és nekem kell előbb bemenni. Fél lépést lemaradok, visszafordulok, pont jön be egy széles néni, barna táskával a karján. Elengedi az ajtó egyik szárnyát, odalépek. Pont nem jön senki, pont elérem, ez az a pillanat.

Anya észreveszi, hogy nem vagyok mellette, visszafordul, de addigra végeztem.
Megnyaltad, mi? Anya mindent tud. Bólintok.
És?
Nem cukor, mondom. Ma még két vizsgálat vár rám. Ha nem találnak semmit, nem kell jönni többet.

Föladni sosem szabad

– Rövid kör –

cutTollerné Marika – aki a kórházi takarítószemélyzethez tartozott és előszeretettel hívta magát higiénés munkatársnak – éppen kétfázisú fertőtlenítőt készített az alagsorban, amikor hirtelen feemelte a fejét, a magas ablakra bámult és a szívéhez kapott. Az egyik olyan korai órában történt, amikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezik, fénytűket szurkál, de a hajnal szürkéje még ott dereng a föld fölött.

Marika megrémült, azt hitte, egy madár szállt az ablak elé, de nem madár volt. A BakterGéza kacska, sárgás lába volt az. Ezt persze Marika nem tudta, csak csupasz lábakat látott. Hiába laktak egy faluban, dolgoztak is régebben egy helyen, azért lábfejről még ő sem ismerte föl a Gézát. Ami nem is baj, mert menten odaájult volna a felsikált padlóra. Így sem hiányzott sok hozzá.

Nem mintha különösebben sok köze lett volna a BakterGézához, de mégiscsak ismerte. És sajnálta. Marika nagy sajnálkozó volt, főleg, amióta felvették a kórházba. Előtte a Kisállomáson takarított félállásban, de azt évekkel ezelőtt bezárták. Nagy szerencséje volt, hogy a TakarítócégesFeri tavaly odaadta neki ezt a munkát. Igaz, hogy be kellett buszozni a városba hajnalonta, de manapság nem nagyon lehet válogatni.

Marika tehát újra rendületlenül mosta a padlókat, pucolta az ablakokat és sopánkodásokat zúdított a férje fejére, amikor hazaért. Hogy mennyi a baj, nem is hinné az ember. Hogy mennyi a szerencsétlen. Hogy micsoda rohadékok vannak, de nem ám a betegek, hanem azok a tetű orvosok, meg a nővérek. Meg a betegszállítók. Meg a portás, az a pökhendi, nagyképű alak.

– Azért van köztük rendes is – ezzel szokott áttérni az ajnározásra, hogy aztán amíg megmelegíti a vacsorát, az egekig magasztaltja azt, aki kedves, aki jóindulatú, aki ővele is szépen beszél, például a Petrovics doktort. Ő annak még a saját kávéjából is főz, ha a büfé bezár, és kétszer is felmos az öltözőszekrénye előtt.
– Jaj, az a szerencsétlen BakterGéza! – sóhajtotta oda pár hete szinte minden este Sándornak, miközben a tévé előtt vacsoráztak egy kis tegnapit.
– Ja – mondta olyankor a férje. Aztán hallgattak, nézték az éneklős műsort, mert valahogy Marikának sem volt kedve belemerülni még gondolatban sem abba a szerencsétlenségbe. Meg már úgy is elmondta vagy százszor, hogy a fene gondolta, hogy ilyen történik itt valaha.

Ott ült az a szerencsétlen BakterGéza a régi bakterház előtt minden nap és minden este, mert köztudottan kitartó, elszánt ember volt mindig, de már csak bámulta a síneket.
A Kisállomás évek óta nem működött, nagyjából azóta, hogy a szénbányát bezárták. Nem állt meg ott a vonat, csak kint, a falu város felőli végén. Szép, nagy falu volt az övék, minden évben szóba került, hogy várossá nyilvánítják, de végül mindig kikerülték a dolgot a fejesek, ahogy mondani szokták.
Szóval itt, a kertek alatt épp csak elrobogtak a szerelvények. Azok kezdtek csak lassítani, amik a Nagyállomáson majd megállnak. Szépen fel is újították azt az állomást egyébként, térkővel leburkolták az udvarát, mellette meg nekifogtak, hogy buszmegállót is építenek, de még nem készültek el vele, csak összetúrták a földet.

A Nagyállomást mindenki csak így hívta, akkor is, amikor már az egyetlen állomás volt. Nem kellett oda sok személyzet, nem kellett oda például a BakterGéza. Akármilyen jó vasutas volt, nem volt neki ott hely. Néha elsétált a töltésen arrafelé, nézte a felújított, térköves udvart, a krómtól csillogó ivókutat, a megjavított nagyórát a homlokzaton, a piros padokat a peronon, aztán visszagyalogolt a Felsőkocsmához, megivott valamit. Még beszélgetett is erről-arról, de nem maradt soká, hazaballagott a régi bakterházba, vagyis a ház elé, és bámulta a síneket.

Nem tűnt szomorúnak, nem tűnt magányosnak, hanem éppen olyannak, mint aki már nincs is ott. Leglábbis a Huszas így mondta egyszer a Kefének, a kocsmában. Részegen a Huszas néha egész szépen beszélt, és azon az estén valahogy így fogalmazódott meg benne, hogy milyennek látja a BakterGézát. Aki csak hallotta, egyetértően hümmögött.
– Ja, hát nincs a Gézával semmi, éppen ez az. Mondasz neki valamit, rád hagyja, megkérdezed, válaszol, de nem nevet és nem bánkódik, csak úgy van a szerencsétlen. Csoda, hogy még megvan – szokták még hozzátenni -, mert amit ő kibírt, azt nem mindenki bírja ki.
– Mintha készülne rá, hogy ő is megteszi – mondta egyszer Kefe, mire megint hümmögtek egy sort, aztán gyorsan beleittak a fröccsökbe meg a sörökbe.

BakterGéza éppen két éve volt munka nélkül, amikor egy reggelen, amint ásta a kertet – azt a szomorú, agyagos földet, hogy legalább egy kis krumplit vessen bele -, meglátta az asszonyt nagykabátban a sínek mellett, a kislányuk kezét szorítva. Jött a reggeli hét huszonötös gyors, és az még csak nem is lassított, mert nem volt megállója a Nagyállomáson. Alig volt hangja, nem is sikoltottak. Géza meg úgy maradt, félig felegyenesedve, ásóval a kezében, hosszan, nagyon hosszan.

Aztán felgyalogolt a kocsmába, kikért egy teljes deci pálinkát, de csak úgy intve, hogy nagyot. Az arcát beletemette a tenyerébe, úgy dörmögött a Huszasnak, hogy hívjon segítséget, mert ő oda vissza nem megy. Utána összeesett, a mentők vitték el, és csak hónapok múlva hozták meg valamelyik messzi szanatóriumból.

Azóta nézte a síneket, egyre nézte, valóban, mintha készülne. Megfontolt ember volt, úgy gondolta, kivárja a koratavaszt, hogy minden ugyanúgy legyen, de végül megrémítette, hogy mi mindent kéne kivárnia. Jönne az ősz, amikor a gyerek nem megy iskolába, aztán a vaskos tél, a karácsony, és ezeket nem akarta már.

Végül egy derengő, későnyári reggelt választott, nekiszaladt, de olyan szerencsétlenül botlott meg a töltésen, hogy beverte a fejét és úgy gurult a vonat alá, a sínek közé, hogy elszaladt fölötte a sok vagon, és életben maradt. Nem sok híja volt pedig. Mégis élt, lélegzett és kinyitotta a szemét. Eltelt vagy fél óra, talán több, mire Kefe rátalált. Egy demizson bort hozott, hogy kicsit beszélgessen vele, csak úgy, hátha kell segíteni a ház körül, vagy ki tudja, hátha örül a társaságnak. Amikor nem találta, szólongatni kezdte. Aztán meglátta a barna kupacot a sínek között. Biztosra vette, hogy halott, de tűzoltóéknál látott ő már egyet mást, úgyhogy vett egy nagy levegőt, odafutott.
– Te barom – mondta a BakterGézának, amikor az ráemelte a savószínű szemét. Aztán elővette a telefonját, mentőt hívott, a Gézát meg bevitték a városi kórházba.
– Mindjárt tudtam, hogy a lába az odalesz, sérült a gerince. Meg megmondta az orvos is bent a kezelőben – mesélte a Felsőkocsmában aznap este. Összerakják, de a tolószékből nem kel föl többet.
– Milyen élete lesz annak így? – kérdezte Katika, a pultos, de nem várt feleletet. Nem is felelt senki.

BakterGéza szépen javult, két hét múlva már a kerekesszékkel gördült végig a kórházi folyosón. Napjában többször is megtette az utat a franciaerkélyig, aztán a másik végére, a liftig. Dicsérték a az orvosok, nővérek, az a kedves fizikoterápiás nővér is, meg a gyógytornász, hogy ez igen, ez aztán az elszántság, ez ám a kitartás. BakterGéza nem szólt erre semmit. Nem mosolygott vissza, még csak nem is bólintott. Meglátogatta Marika is minden áldott nap többször is, olyankor megkérdezte, mit hozzon a büféből, de a Géza sosem kért semmit. Kefe, amikor szolgálatba ment, korábban indult, hogy benézhessen hozzá, még a Huszas is vele tartott egyszer. Mind csak biztatták, vállon veregették, hogy ez nem semmi, milyen jól néz ki, és hogy ez ám a kitartás, csak így tovább, ne adja föl, mert föladni sosem szabad. Aztán amikor kiléptek a kórteremből, csak csóválták a fejüket.

Egy korai órán, mikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezett, de hajnal szürkéje még ott derengett a föld fölött, BakterGéza már alig fújtatott, ahogy átemelte magát az ágy mellé állított, befékezett kerekesszékbe. Kiemelte az éjjeliszekrényből azt a hosszú gézfonatot, amit még a nővérek kötöztek pár hete az ágya végére, hogy fel tudjon vele húzódzkodni. Összetekerte, a pizsamája zsebébe tömte és kigördült a kórteremből. A hosszú folyosóra fénylő téglalapot rajzolt a nap, beömlött a sárga fény a franciaerkélyen át. Az ajtószárnyak szélesre tárva, szellőztettek éppen.

A sokszor gyakorolt mozdulatok rutinjával csavargatta a gézfonatot, az egyik végét az erkély korlátjához kötötte. A hurkot úgy húzta át a fején, ahogyan abba a lágy pulóverbe szokott belebújni, amit a felesége kötött. Még valami halvány büszkeség is elfogta, milyen erősek a karjai, amikor átlendült a korlát fölött. Kínai műanyag papucsa elrepült a sövény felé. Pár pillanat múlva a lábfeje éppen az alagsori kiszolgálóhelyiség ablaka előtt állapodott meg, ahol Marika egy tört pillanatig madárnak hitte.

BakterGéza nem kapott a nyakához, nem kapálózott, épphogy megrándult. Úgy lógott a kórház keleti homlokzatán, mint a kitartás győztes zászlaja.

Zakkant Tóni

– Rövid kör –

"a kis kék nyugtató, a rúzsvörös altató"Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a BányászPista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a BányászPista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

Bárkinél akadt egy kis munka, csak be kellett hívni, és a Tóni megoldotta. Találékonyan szerelt, hegesztett, igazított, csavarozott, olajozott, bontott, épített. Ráadásul a nagy fészerében volt annak mindene, nem létezett olyan szerszám, amit elő ne tudott volna onnan halászni. És értette a módját annak is, hogyan használja. Lenyírta a füvet, végig a járdák mentén, csak úgy, nem ám pénzért. A házaknál kérésre bármikor megszerelte a villanyt, kiköszörülte az ollókat, késeket, nyelet ütött az ásókba, megperzselte a disznót, szóval, úgy látszott, mindenhez ért.
Aztán történt ez a szörnyű baleset. Mindenki azt hitte, a Tóninak annyi. Bevitték a városi kórházba, hónapokig nem látták. Amikor aztán hazajött, és először belépett a Felsőkocsmába, többen is a nyakába ugrottak, és úgy találták, minden rendben van vele, meggyógyult. Délután felállították az udvaron a legnagyobb bográcsot, és olyan paprikás krumplit főztek a tiszteletére, hogy azóta is emlegeti még az is, aki az illatát érezte.

Csak néhányan látták, például a BányászPista, hogy valami mintha mégsem lenne rendben a Tónival. Nem tudta volna megmondani ő sem, hogy mi, csak mintha szótlanabb lenne, nem csillogna olyan vidáman a szeme, de hát ekkora bajból kijövet ez talán nem is csoda.
Még mindig sokat járkált az utcákon, de már nem igazán segített. Volt, hogy megígérte, hogy fél óra múlva visszajön valami szerszámmal, de nem jött. Az emberek lassanként leszoktak róla, hogy behívják, ő meg csak szomorúan bandukolt, föl a hegyre, megkerülte azt a két kis háztömböt, amit a buszmegálló mögött építettek a munkáslakásoknak, aztán le a hegyről. Mint aki keresgél valamit, pedig csak az elveszett munkáját kereshette volna, mert leszázalékolták. A bánya, az hiányzott neki nagyon, azt mondta, ha néha szóra bírták a kocsmában. Sosem volt egy koszos ember, de onnantól mintha kicserélték volna, mindig patyolat ingben járt, körme alatt egy porszem nem maradhatott, és a szomszédai szerint a házat is meg az udvart is folyton csak takarította.

Kérdezgették néha az öreg Szigeti doktort – mert az öreg volt, mióta csak ismerték -, hogy netán megőrült-e a Tóni, de ő mindig azt válaszolta, hogy ártalmatlan, nincs semmi baja, csak lettek ilyen kis mániái, nem kell vele törődni. Azért a patikából minden héten vitt neki egy kis zacskóban egy-két doboz pirulát, hogy legalább aludni tudjon.

Amikor aztán maga az öreg Szigeti doki aludt el örökre, senki nem volt igazán meglepve, hiszen olyan öreg volt már, hogy inkább azt csodálták, hogy még él. A házában halt meg, éjjel jött érte a kaszás. Az asszisztense találta meg, a nagyfenekű Edit. Mindjárt tudta, hogy valami baj van, amikor reggel nem ment be a rendelőbe. Az öreg doki minden hétköznap reggel nyolc órakor ott ült a rendelőben, a régimódi fehér köpenyét gondosan begombolva, felrtőtlenítőszagú kézzel tologatta a pecsétes papírokat a fehérre lakkozott, böhöm íróasztal mögött. Azon a hétfőn nem jött be, és nyolc óra öt perckor Edit nővér már kapta is a szürke posztópelerint, magára borította, úgy rohant át az orvoslakásnak kinevezett házba, sűrűn szólongatva a jó doktort. De nem kapott feleletet, még a Bolhás se futott eléje. Ott ült az is a gazdája ágyánál, nem mozdult.

A halálhírt is az Edit vitte a Felsőkocsmába, azon mód, pelerinben szaladt át, és bizalmasan Katikához hajolva közölte, hogy meghalt a doki. Katika rögtön töltött mindkettőjüknek egy fél deci házipálinkát a pult alól, aztán fennhangon közhírré tette a kocsmában, hogy meghalt a Szigeti.
A Tóni ott ült a sarokban a játékgép mellett, és olyan heves zokogásban tört ki, annyira rázódott a szerencsétlen, és olyan éktelen nyüszögést hallatott, hogy hirtelen azt se tudta senki, hogy most sírjon-e vele vagy röhögjön rajta.
Végül Edit nővér annyit mondott, hogy ha nem lesz jobban, majd ő hoz neki valamit. Aztán már szaladt is vissza a Szigeti házához, hogy megvárja a Tilman doktort, hogy az megírja a papírokat.

– Tegnap este halhatott meg – mondta Tilman. – Nem volt senkije, nem csoda, hogy nem találták meg előbb.
Szerencsére szaga még nem volt. A kisdoki komótosan elvégezte a rutinvizsgálatot, aztán a konyhába ment kitölteni a papírokat.
Edit régebben a kórházban látott már jó pár halottat, úgyhogy azonnal nekilátott, hogy felöltöztesse, rendbe szedje, mire a TemetkezésiFeri megjön. Az éjjeliszekrény fiókjában talált egy patikai papírzacskót, amire rá volt írva, hogy Zakkant Tóninak átadni.
Később, amikor már ráhagyta az öreg Szigeti földi maradványait Tilmanra, az meg a TemetkezésiFerire, a nővér fogta a kis zacskót, átsietett vele a Felsőkocsmába.
Tóni még mindig zokogott, pedig már egy kisebb csapat próbálta belediktálni a házi pálinkát, hogy megnyugodjon. A pultos Kati csak ingatta a fejét, amikor meglátta az ajtóban Editet, mint valami vészmadarat a kopottas, szürke pelerinben.

– Na, Tóni! Hoztam magának valamit. Az öreg Szigeti doki küldte a síron túlról.
Tóni felemelte a fejét, vérágas szemmel Edit nővérre nézett. Legalább egy órája csak nyüszögött, de most végre elakadt. Reszketeg sóhajjal átvette a zacskót, felnyitotta, megnézte benne a kis dobozt. Az a pirula volt benne, amitől ő esténként el tudott aludni. Nem tudott sokat az efféle dolgokról, de annyit biztosan, hogy az öreg Szigeti ezt valami suskus-módon szokta szerezni neki. De arra sosem gondolt, mi lesz, ha egyszer nem lesz az öreg. Volt a zacskóban valami más is, egy kicsiny pénztári cetli, annak a hátulján a doki szögletes betűivel két sor:
„Tilmant tájékoztattam. Hozni fogja a gyógyszert, legyen nyugodt, Tóni.” És a szokott aláírás: „Szigeti”
Tóni arca akkor egyszerre felderült, mint amikor a nap kisüt egy kiirtott erdő fölött. A kocsmában senki nem értette, mi történhetett, de onnantól kezdve többé a Zakkant Tónit nem látták sírni.