Öreg ördög

Tárcanovella

oreg-ordog

Meglátod, apádat majd az ördög viszi el, mondogatta Lázárné a fiának. A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.

Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.

Hallja az ördögöt, amikor hazajön az iskolából, hallja, amikor focizni megy a nagypályára a falu végére. Az ördög jön el apádért hamarosan, mondja Anyuka, amikor András estefelé megérkezik a városi gimnáziumból. Hallja minden hétvégén, aztán havonta, aztán ünnepekkor, amikor haza-hazalátogat a saját kocsiján. Anyuka büszke a mérnök fiára, Apa borral kínálja, nem lehet, köszöni, de ma még hazavezet, nem alszik otthon, neki már nem is ez az otthon, ezt persze nem mondja. Editet is csak hónapok múlva viszi el bemutatni, Anyuka csirkét vág aznap, aztán nem jönnek majdnem egy évig.

Aztán eltelik még két év, amikor András fog egy üres papírdossziét, ráírja szép nagy betűkkel, hogy Apa.

Abba teszi a halotti bizonyítványt, azzal megy a Temetkezési Ferihez, gyerekkora óta nem látta. Szép, nagydarab ember lett, kicsit kopaszodik, fehér rövid ujjú ing van rajta, nyár van, a karja olajbarnára sült, kézfogása erős, mintha mindig azt gyakorolná, hogyan kell az élőket visszarántani a sír pereméről. Részvéte van, kifejezi, András bólogat, aztán a háta mögé teszi a kezét, úgy sétál a koporsók között, ahogyan a gyárban szokott a gyártósorok mentén, csak most nincs rajta a köpenye. Csak ez az átizzadt ing. Ne legyen túl díszes, ne legyen túl nagy, nem lesz nyitott, hogy milyen legyen a szemfedő, azt már a Lázár néni megmondta tegnap. Vajon hogy fog Apa beleférni egy ilyen kis dobozba, gondolkodik András, aztán bemennek a hűtőbe, ahogy a Feri nevezi, habár először lebeszélné, végül azt mondja, rendbe tették, amennyire lehetett, úgyhogy, ha gondolja, magára hagyja. András gondolja.

Úgy lett, az ördög vitte el, felkapaszkodott a gyomrából, a torkán keresztül a száján át lépett a külvilágra, ömlött a vér a puha pilledunnára, eláztatta a tükrös ágyneműt, mint egy vörös áradás valami pokoli gátszakadásnál, az ördög a gége ereinél fogva cibálta magával az ő apját a másvilágra. Ott van hát a teste, soványan, sárgán, kissé oldalra csavarodva, örökre ebben a pózban, a bal válla leér, a jobb nem. Még nincs huszonnégy órája, hogy köhögni kezdett, felült, volt már ilyen, Anyuka tudta, hogy a mentőt kell hívni, ha az ura vérbuborékokat öklendezik, de már most nem volt mit tenni. Régebben bedugtak egy csövet a torkába, levegőt fújtak bele fecskendővel, mint egy lufiba, az elszorította, amíg valahogy el nem állt, valahogy meg nem csinálták a kórházban. Most már nem lehetett ezt többször, Anyuka is mintha tudta volna, hogy nem lehet, és ahogy elmentek a mentők, felhívta a fiát.

Apádat megint bevitték, mondta, és András is jól sejtette, amit ebből a  mondatból sejteni lehetett. Bedobta a kocsiba az öltönyt, a fehér inget, aztán indult.

Az öreg Lázárt tisztességben eltemették, szép számmal eljöttek a népek, voltak a szomszéd falvakból is, sokfelé járt, sokan szerették. Anyuka hosszan jajveszékelt a sír mellet, András csak nézte, hogy hát végül is, igaza lett, vajon miért hisztériázik annyira. Mindennek már tizenkilenc éve. Anyuka azalatt lassan egyre kisebb lett, három éve csak az ágyat nyomta egy intézetben.

A gonoszság konzerválta, mondta Edit, amikor szóba jött, hogy karácsonykor meglátogatják, ha meglesz még. Nem is viszik a gyerekeket, minek, csak megijednének. Majd az Edit húgáéknál hagyják őket egy délutánra.

Pár nappal ünnepek előtt csörgött a vezetékes telefon. Mostanában alig használták, András meglepetten vette fel, hümmögött, bólogatott, amíg hallgatta, aztán elővett egy üres papírdossziét és ráírta szép nagy betűkkel, hogy Anyuka. Pedig már éppen azt hitték, hogy ő lesz az asszony, aki az istennek, de az ördögnek se tud meghalni. Végül csak meg tudott. Mert valahogy meg kell.

(2014)

Reklámok

Föladni sosem szabad

– Rövid kör –

cutTollerné Marika – aki a kórházi takarítószemélyzethez tartozott és előszeretettel hívta magát higiénés munkatársnak – éppen kétfázisú fertőtlenítőt készített az alagsorban, amikor hirtelen feemelte a fejét, a magas ablakra bámult és a szívéhez kapott. Az egyik olyan korai órában történt, amikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezik, fénytűket szurkál, de a hajnal szürkéje még ott dereng a föld fölött.

Marika megrémült, azt hitte, egy madár szállt az ablak elé, de nem madár volt. A BakterGéza kacska, sárgás lába volt az. Ezt persze Marika nem tudta, csak csupasz lábakat látott. Hiába laktak egy faluban, dolgoztak is régebben egy helyen, azért lábfejről még ő sem ismerte föl a Gézát. Ami nem is baj, mert menten odaájult volna a felsikált padlóra. Így sem hiányzott sok hozzá.

Nem mintha különösebben sok köze lett volna a BakterGézához, de mégiscsak ismerte. És sajnálta. Marika nagy sajnálkozó volt, főleg, amióta felvették a kórházba. Előtte a Kisállomáson takarított félállásban, de azt évekkel ezelőtt bezárták. Nagy szerencséje volt, hogy a TakarítócégesFeri tavaly odaadta neki ezt a munkát. Igaz, hogy be kellett buszozni a városba hajnalonta, de manapság nem nagyon lehet válogatni.

Marika tehát újra rendületlenül mosta a padlókat, pucolta az ablakokat és sopánkodásokat zúdított a férje fejére, amikor hazaért. Hogy mennyi a baj, nem is hinné az ember. Hogy mennyi a szerencsétlen. Hogy micsoda rohadékok vannak, de nem ám a betegek, hanem azok a tetű orvosok, meg a nővérek. Meg a betegszállítók. Meg a portás, az a pökhendi, nagyképű alak.

– Azért van köztük rendes is – ezzel szokott áttérni az ajnározásra, hogy aztán amíg megmelegíti a vacsorát, az egekig magasztaltja azt, aki kedves, aki jóindulatú, aki ővele is szépen beszél, például a Petrovics doktort. Ő annak még a saját kávéjából is főz, ha a büfé bezár, és kétszer is felmos az öltözőszekrénye előtt.
– Jaj, az a szerencsétlen BakterGéza! – sóhajtotta oda pár hete szinte minden este Sándornak, miközben a tévé előtt vacsoráztak egy kis tegnapit.
– Ja – mondta olyankor a férje. Aztán hallgattak, nézték az éneklős műsort, mert valahogy Marikának sem volt kedve belemerülni még gondolatban sem abba a szerencsétlenségbe. Meg már úgy is elmondta vagy százszor, hogy a fene gondolta, hogy ilyen történik itt valaha.

Ott ült az a szerencsétlen BakterGéza a régi bakterház előtt minden nap és minden este, mert köztudottan kitartó, elszánt ember volt mindig, de már csak bámulta a síneket.
A Kisállomás évek óta nem működött, nagyjából azóta, hogy a szénbányát bezárták. Nem állt meg ott a vonat, csak kint, a falu város felőli végén. Szép, nagy falu volt az övék, minden évben szóba került, hogy várossá nyilvánítják, de végül mindig kikerülték a dolgot a fejesek, ahogy mondani szokták.
Szóval itt, a kertek alatt épp csak elrobogtak a szerelvények. Azok kezdtek csak lassítani, amik a Nagyállomáson majd megállnak. Szépen fel is újították azt az állomást egyébként, térkővel leburkolták az udvarát, mellette meg nekifogtak, hogy buszmegállót is építenek, de még nem készültek el vele, csak összetúrták a földet.

A Nagyállomást mindenki csak így hívta, akkor is, amikor már az egyetlen állomás volt. Nem kellett oda sok személyzet, nem kellett oda például a BakterGéza. Akármilyen jó vasutas volt, nem volt neki ott hely. Néha elsétált a töltésen arrafelé, nézte a felújított, térköves udvart, a krómtól csillogó ivókutat, a megjavított nagyórát a homlokzaton, a piros padokat a peronon, aztán visszagyalogolt a Felsőkocsmához, megivott valamit. Még beszélgetett is erről-arról, de nem maradt soká, hazaballagott a régi bakterházba, vagyis a ház elé, és bámulta a síneket.

Nem tűnt szomorúnak, nem tűnt magányosnak, hanem éppen olyannak, mint aki már nincs is ott. Leglábbis a Huszas így mondta egyszer a Kefének, a kocsmában. Részegen a Huszas néha egész szépen beszélt, és azon az estén valahogy így fogalmazódott meg benne, hogy milyennek látja a BakterGézát. Aki csak hallotta, egyetértően hümmögött.
– Ja, hát nincs a Gézával semmi, éppen ez az. Mondasz neki valamit, rád hagyja, megkérdezed, válaszol, de nem nevet és nem bánkódik, csak úgy van a szerencsétlen. Csoda, hogy még megvan – szokták még hozzátenni -, mert amit ő kibírt, azt nem mindenki bírja ki.
– Mintha készülne rá, hogy ő is megteszi – mondta egyszer Kefe, mire megint hümmögtek egy sort, aztán gyorsan beleittak a fröccsökbe meg a sörökbe.

BakterGéza éppen két éve volt munka nélkül, amikor egy reggelen, amint ásta a kertet – azt a szomorú, agyagos földet, hogy legalább egy kis krumplit vessen bele -, meglátta az asszonyt nagykabátban a sínek mellett, a kislányuk kezét szorítva. Jött a reggeli hét huszonötös gyors, és az még csak nem is lassított, mert nem volt megállója a Nagyállomáson. Alig volt hangja, nem is sikoltottak. Géza meg úgy maradt, félig felegyenesedve, ásóval a kezében, hosszan, nagyon hosszan.

Aztán felgyalogolt a kocsmába, kikért egy teljes deci pálinkát, de csak úgy intve, hogy nagyot. Az arcát beletemette a tenyerébe, úgy dörmögött a Huszasnak, hogy hívjon segítséget, mert ő oda vissza nem megy. Utána összeesett, a mentők vitték el, és csak hónapok múlva hozták meg valamelyik messzi szanatóriumból.

Azóta nézte a síneket, egyre nézte, valóban, mintha készülne. Megfontolt ember volt, úgy gondolta, kivárja a koratavaszt, hogy minden ugyanúgy legyen, de végül megrémítette, hogy mi mindent kéne kivárnia. Jönne az ősz, amikor a gyerek nem megy iskolába, aztán a vaskos tél, a karácsony, és ezeket nem akarta már.

Végül egy derengő, későnyári reggelt választott, nekiszaladt, de olyan szerencsétlenül botlott meg a töltésen, hogy beverte a fejét és úgy gurult a vonat alá, a sínek közé, hogy elszaladt fölötte a sok vagon, és életben maradt. Nem sok híja volt pedig. Mégis élt, lélegzett és kinyitotta a szemét. Eltelt vagy fél óra, talán több, mire Kefe rátalált. Egy demizson bort hozott, hogy kicsit beszélgessen vele, csak úgy, hátha kell segíteni a ház körül, vagy ki tudja, hátha örül a társaságnak. Amikor nem találta, szólongatni kezdte. Aztán meglátta a barna kupacot a sínek között. Biztosra vette, hogy halott, de tűzoltóéknál látott ő már egyet mást, úgyhogy vett egy nagy levegőt, odafutott.
– Te barom – mondta a BakterGézának, amikor az ráemelte a savószínű szemét. Aztán elővette a telefonját, mentőt hívott, a Gézát meg bevitték a városi kórházba.
– Mindjárt tudtam, hogy a lába az odalesz, sérült a gerince. Meg megmondta az orvos is bent a kezelőben – mesélte a Felsőkocsmában aznap este. Összerakják, de a tolószékből nem kel föl többet.
– Milyen élete lesz annak így? – kérdezte Katika, a pultos, de nem várt feleletet. Nem is felelt senki.

BakterGéza szépen javult, két hét múlva már a kerekesszékkel gördült végig a kórházi folyosón. Napjában többször is megtette az utat a franciaerkélyig, aztán a másik végére, a liftig. Dicsérték a az orvosok, nővérek, az a kedves fizikoterápiás nővér is, meg a gyógytornász, hogy ez igen, ez aztán az elszántság, ez ám a kitartás. BakterGéza nem szólt erre semmit. Nem mosolygott vissza, még csak nem is bólintott. Meglátogatta Marika is minden áldott nap többször is, olyankor megkérdezte, mit hozzon a büféből, de a Géza sosem kért semmit. Kefe, amikor szolgálatba ment, korábban indult, hogy benézhessen hozzá, még a Huszas is vele tartott egyszer. Mind csak biztatták, vállon veregették, hogy ez nem semmi, milyen jól néz ki, és hogy ez ám a kitartás, csak így tovább, ne adja föl, mert föladni sosem szabad. Aztán amikor kiléptek a kórteremből, csak csóválták a fejüket.

Egy korai órán, mikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezett, de hajnal szürkéje még ott derengett a föld fölött, BakterGéza már alig fújtatott, ahogy átemelte magát az ágy mellé állított, befékezett kerekesszékbe. Kiemelte az éjjeliszekrényből azt a hosszú gézfonatot, amit még a nővérek kötöztek pár hete az ágya végére, hogy fel tudjon vele húzódzkodni. Összetekerte, a pizsamája zsebébe tömte és kigördült a kórteremből. A hosszú folyosóra fénylő téglalapot rajzolt a nap, beömlött a sárga fény a franciaerkélyen át. Az ajtószárnyak szélesre tárva, szellőztettek éppen.

A sokszor gyakorolt mozdulatok rutinjával csavargatta a gézfonatot, az egyik végét az erkély korlátjához kötötte. A hurkot úgy húzta át a fején, ahogyan abba a lágy pulóverbe szokott belebújni, amit a felesége kötött. Még valami halvány büszkeség is elfogta, milyen erősek a karjai, amikor átlendült a korlát fölött. Kínai műanyag papucsa elrepült a sövény felé. Pár pillanat múlva a lábfeje éppen az alagsori kiszolgálóhelyiség ablaka előtt állapodott meg, ahol Marika egy tört pillanatig madárnak hitte.

BakterGéza nem kapott a nyakához, nem kapálózott, épphogy megrándult. Úgy lógott a kórház keleti homlokzatán, mint a kitartás győztes zászlaja.

Zakkant Tóni

– Rövid kör –

"a kis kék nyugtató, a rúzsvörös altató"Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a BányászPista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a BányászPista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

Bárkinél akadt egy kis munka, csak be kellett hívni, és a Tóni megoldotta. Találékonyan szerelt, hegesztett, igazított, csavarozott, olajozott, bontott, épített. Ráadásul a nagy fészerében volt annak mindene, nem létezett olyan szerszám, amit elő ne tudott volna onnan halászni. És értette a módját annak is, hogyan használja. Lenyírta a füvet, végig a járdák mentén, csak úgy, nem ám pénzért. A házaknál kérésre bármikor megszerelte a villanyt, kiköszörülte az ollókat, késeket, nyelet ütött az ásókba, megperzselte a disznót, szóval, úgy látszott, mindenhez ért.
Aztán történt ez a szörnyű baleset. Mindenki azt hitte, a Tóninak annyi. Bevitték a városi kórházba, hónapokig nem látták. Amikor aztán hazajött, és először belépett a Felsőkocsmába, többen is a nyakába ugrottak, és úgy találták, minden rendben van vele, meggyógyult. Délután felállították az udvaron a legnagyobb bográcsot, és olyan paprikás krumplit főztek a tiszteletére, hogy azóta is emlegeti még az is, aki az illatát érezte.

Csak néhányan látták, például a BányászPista, hogy valami mintha mégsem lenne rendben a Tónival. Nem tudta volna megmondani ő sem, hogy mi, csak mintha szótlanabb lenne, nem csillogna olyan vidáman a szeme, de hát ekkora bajból kijövet ez talán nem is csoda.
Még mindig sokat járkált az utcákon, de már nem igazán segített. Volt, hogy megígérte, hogy fél óra múlva visszajön valami szerszámmal, de nem jött. Az emberek lassanként leszoktak róla, hogy behívják, ő meg csak szomorúan bandukolt, föl a hegyre, megkerülte azt a két kis háztömböt, amit a buszmegálló mögött építettek a munkáslakásoknak, aztán le a hegyről. Mint aki keresgél valamit, pedig csak az elveszett munkáját kereshette volna, mert leszázalékolták. A bánya, az hiányzott neki nagyon, azt mondta, ha néha szóra bírták a kocsmában. Sosem volt egy koszos ember, de onnantól mintha kicserélték volna, mindig patyolat ingben járt, körme alatt egy porszem nem maradhatott, és a szomszédai szerint a házat is meg az udvart is folyton csak takarította.

Kérdezgették néha az öreg Szigeti doktort – mert az öreg volt, mióta csak ismerték -, hogy netán megőrült-e a Tóni, de ő mindig azt válaszolta, hogy ártalmatlan, nincs semmi baja, csak lettek ilyen kis mániái, nem kell vele törődni. Azért a patikából minden héten vitt neki egy kis zacskóban egy-két doboz pirulát, hogy legalább aludni tudjon.

Amikor aztán maga az öreg Szigeti doki aludt el örökre, senki nem volt igazán meglepve, hiszen olyan öreg volt már, hogy inkább azt csodálták, hogy még él. A házában halt meg, éjjel jött érte a kaszás. Az asszisztense találta meg, a nagyfenekű Edit. Mindjárt tudta, hogy valami baj van, amikor reggel nem ment be a rendelőbe. Az öreg doki minden hétköznap reggel nyolc órakor ott ült a rendelőben, a régimódi fehér köpenyét gondosan begombolva, felrtőtlenítőszagú kézzel tologatta a pecsétes papírokat a fehérre lakkozott, böhöm íróasztal mögött. Azon a hétfőn nem jött be, és nyolc óra öt perckor Edit nővér már kapta is a szürke posztópelerint, magára borította, úgy rohant át az orvoslakásnak kinevezett házba, sűrűn szólongatva a jó doktort. De nem kapott feleletet, még a Bolhás se futott eléje. Ott ült az is a gazdája ágyánál, nem mozdult.

A halálhírt is az Edit vitte a Felsőkocsmába, azon mód, pelerinben szaladt át, és bizalmasan Katikához hajolva közölte, hogy meghalt a doki. Katika rögtön töltött mindkettőjüknek egy fél deci házipálinkát a pult alól, aztán fennhangon közhírré tette a kocsmában, hogy meghalt a Szigeti.
A Tóni ott ült a sarokban a játékgép mellett, és olyan heves zokogásban tört ki, annyira rázódott a szerencsétlen, és olyan éktelen nyüszögést hallatott, hogy hirtelen azt se tudta senki, hogy most sírjon-e vele vagy röhögjön rajta.
Végül Edit nővér annyit mondott, hogy ha nem lesz jobban, majd ő hoz neki valamit. Aztán már szaladt is vissza a Szigeti házához, hogy megvárja a Tilman doktort, hogy az megírja a papírokat.

– Tegnap este halhatott meg – mondta Tilman. – Nem volt senkije, nem csoda, hogy nem találták meg előbb.
Szerencsére szaga még nem volt. A kisdoki komótosan elvégezte a rutinvizsgálatot, aztán a konyhába ment kitölteni a papírokat.
Edit régebben a kórházban látott már jó pár halottat, úgyhogy azonnal nekilátott, hogy felöltöztesse, rendbe szedje, mire a TemetkezésiFeri megjön. Az éjjeliszekrény fiókjában talált egy patikai papírzacskót, amire rá volt írva, hogy Zakkant Tóninak átadni.
Később, amikor már ráhagyta az öreg Szigeti földi maradványait Tilmanra, az meg a TemetkezésiFerire, a nővér fogta a kis zacskót, átsietett vele a Felsőkocsmába.
Tóni még mindig zokogott, pedig már egy kisebb csapat próbálta belediktálni a házi pálinkát, hogy megnyugodjon. A pultos Kati csak ingatta a fejét, amikor meglátta az ajtóban Editet, mint valami vészmadarat a kopottas, szürke pelerinben.

– Na, Tóni! Hoztam magának valamit. Az öreg Szigeti doki küldte a síron túlról.
Tóni felemelte a fejét, vérágas szemmel Edit nővérre nézett. Legalább egy órája csak nyüszögött, de most végre elakadt. Reszketeg sóhajjal átvette a zacskót, felnyitotta, megnézte benne a kis dobozt. Az a pirula volt benne, amitől ő esténként el tudott aludni. Nem tudott sokat az efféle dolgokról, de annyit biztosan, hogy az öreg Szigeti ezt valami suskus-módon szokta szerezni neki. De arra sosem gondolt, mi lesz, ha egyszer nem lesz az öreg. Volt a zacskóban valami más is, egy kicsiny pénztári cetli, annak a hátulján a doki szögletes betűivel két sor:
„Tilmant tájékoztattam. Hozni fogja a gyógyszert, legyen nyugodt, Tóni.” És a szokott aláírás: „Szigeti”
Tóni arca akkor egyszerre felderült, mint amikor a nap kisüt egy kiirtott erdő fölött. A kocsmában senki nem értette, mi történhetett, de onnantól kezdve többé a Zakkant Tónit nem látták sírni.

BányászPista balladája

– Rövid kör – 

kocsmaA faluban ilyenkor már nem sokan vannak az utcán. Befordul az  esti munkásbusz is a templommal szemközti megállóba, lekászálódnak az utasok, és ha már ott vannak, betérnek a Diófába. Egésznapos meló után mindenkinek jólesik egy kis pihenés. Jó a Diófába benézni, meg lehet találni a haverokat, nem kell telefonálni. Aztán van itt tévé, rendes házipálinka, meg ilyenkor estefelé már a Katika. Kicsit később még a Zoli mérnök úr is be szokott nézni. Ez ilyen demokratikus hely, szokták mondani. Itt mindenki egyenlő. Aki fizet. És előbb-utóbb mindenki fizet.

A Diófát persze senki nem hívja Diófának, mert ez a fent van a dombon, szóval Felsőkocsmának nevezik. A falu végén, a domb alján van az Alsókocsma, de az ilyenkor már zárni készül. Meg messze is lenne. Annyi erővel az ember hazáig is elmehet.

Van, aki szinte itt lakik a Felsőkocsmában, legalábbis nehéz úgy jönni, hogy ne legyen itt. Például a Huszas. Onnan kapta a nevét, hogy régen minden betérő vendégtől megkérdezte, nincs-e egy huszasa. Persze szigorúan csak kölcsönbe. A Huszas mindig munkás-overallban van, meg gumicsizmában, legtöbbször a kertből jön, vagy az állatoktól. Reggel etet, meg dolgozik a kertben, ha éppen olyan munka van, aztán beugrik az Alsókocsmába a Jocóhoz. Délután már a Felsőkocsmában ül, és megvárja az estét is, ha már ott van. Nem veti le a kerti ruháját, minek. Reggel úgyis minden kezdődik elölről, és nem akar úgy járni, mint a szegény BányászPista.

BányászPista jóravaló, dolgos ember volt, még a feleségét is szerette, amit meg lehetett érteni. Szemrevaló kis asszonyka volt az, csak éppen volt neki egy ilyen mániája. Hogy túl sokat takarított, meg mindig külön ruhát vett a fel, ha a boltba ment. Akkor is másmilyet hordott, ha otthon volt, akkor is, ha dolgozni ment. Ez még nem lett volna baj, de a BányászPistának is megmondta, hogy nem való, hogy az ember abban a ruhában menjen kocsmába, amiben a disznókat eteti.

Ült is a BányászPista szomorúan a pultnál esténként, jó illatú, rövid ujjú ingben, meg rövidnadrágban, cinkelték is néha miatta, de mindig akadt, aki felemlítette, hogy milyen gondos kis asszonykája van. Jóformán azért mondta, hogy a BányászPista elmondhassa, amit így is úgy is minden este elmondott:

– Én ebbe megőrülök. Hát fölkelek hajnalba, megmosakszok, fölrántom az overallt, beleugrok a hátsó teraszon a gumicsizmába, hogy ugye nehogy a lakás koszos legyen, azt megyek, megetetek. Utána a hátsó ajtónál leveszem a gumicsizmát, bemegyek a fürdőszobába, leveszem az overallt, meg a pólót, kicsit megmosakszok, hogy ugye mégis az állatoknál voltam, aztán felveszem a kinti ruhát. Elmegyek a hajnali vonatra, ülök rajt húsz percet, leszállok, megyek az öltözőbe, fölveszem a munkaruhát, azt irány a tárna. Lehúzzuk a műszakot, följövünk, lezuhanyozunk. Akkor fölveszem megint a kinti ruhámat. Hazaérek, megyek a fürdőbe, leveszem a ruhát, fölveszem az overallt, kimegyek a hátsó ajtón, beleugrok a csizmába, megyek az állatokhoz. Hát, ilyenkor már nekem kedvem sincs bemenni. Leülök egy kicsit a hátsó ajtónál, de akkor szól az asszony, hogy menjek enni, vagy mit tudom én. Akkor leveszem a gumicsizmát, bemegyek a fürdőbe, kicsit megmosakszok, mer ugye az állatoknál voltam, aztán felveszem  az otthoni ruhámat, azt a melegítőfélét, aztán eszek. Aztán felveszem a kinti ruhámat, ha el akarok jönni ide. Hát, gyerekek, ezt nem lehet bírni idegileg. Én egyszer ebbe fogok beleőrülni.

Ezt mesélgette a BányászPista esténként, aztán megivott egy pálinkát. Aztán még egyet. Ha nagyon nekikeseredett, meghívta a Huszast, meg azt, aki kérdezte, hogy hogy van, egy-egy rövid körre.

Aztán bezárták a bányát, de arra már nem emlékszik pontosan senki, hogy közvetlenül előtte, vagy valamivel utána akasztotta-e fel magát. De azt mindenki emlegeti, hogy ott lógott szegény a disznóólak mellett, a fán, a kinti ruhájában.