Történelmi stop-motion

A lassúság felfedezésének bravúrja természetesen az írói munka, ahogy ezekből a töredékes vagy néha teljesen hiányzó adatokból karaktert teremt.

Egyszerre életrajzi és kalandregény, egyszerű, sőt helyenként kissé hűvös elbeszélői modorban, ugyanakkor előnyére válik a mértéktartás, amellyel kerüli a modernizálódó, gyorsuló világ kifejezetten áthallásos kritikáját – ez úgyis óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban. Nehéz is lenne ma, amikor igazán minden a gyorsaságról, a pillanatnyiságról szól, másképp olvasni Nadolny sorait, mint a jelen eszeveszett tempóját megelőlegező korszak bemutatását, s nehéz lenne nem összevetni a mai problémákkal az akkoriakat. Muszáj észrevenni, hogy végül is a megállíthatatlan rohanás, a folytonos változás az egyetlen állandó dolog évszázadok óta.

Írásom az Élet és Irodalomban itt olvasható: https://www.es.hu/cikk/2018-07-20/szeifert-natalia/tortenelmi-stop-motion.html

Sten Nadolny: A lassúság felfedezése, Fekete Sas Kiadó, 2018, fordította: Lengyel Gábor

Reklámok

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Modiano megint

…majdnem elfelejtettem, de ma még érvényes, hogy az ÉS-ben éppen ott van a recenzióm. Kicsit úgy érzem, én vagyok Patrick Modiano leglelkesebb hazai olvasója, de ez nyilván nem igaz. Legyetek azok ti, a Gittre írtam egy csomó (4) könyvéről itt találjátok: Modiano címke alatt.

A képet a Tarandus kiadó töltötte fel a Facebookra, onnan szedtem:

modiano-naszut

Biblia reloaded – Erik Wahlström: Isten

Kritika

Typotex, 2015

Typotex, 2015

A finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kevesebbre vállalkozott, mint humorral és iróniával újramesélni a Nagy Történetet. Sőt, a magyarul Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Isten tovább is megy: a világ kezdetétől egészen napjainkig tart az égi-földi elbeszélés. Égi, mert jórészt a mennyországban követjük az eseményeket, leggyakrabban három arkangyal (Mihály, Gábriel, Rafael) párbeszédein, valamint Isten megfigyelésén keresztül – és földi, mert az emberiség történelmének szinte minden jelentős fordulópontjára kitűnően rálátunk odafentről. Nem beszélve a nagyon is emberi tulajdonságokról – hiúságtól hízékonyságig –, amelyekben Wahlströmnél Isten és angyal egyaránt bővelkedik.

Vagyok, aki vagyok, mondja Isten a teremtés pillanatában, közben mintha éppen e szavak nyomasztó börtönéből akarna szabadulni. Az egyszerre önbeteljesítő és önkielégítő teremtő aktus során jön létre a világ, ő pedig látja, hogy ez jó és természetesen tökéletes. Milyen is lehetne, ha a tökéletes lénytől származik? Csak ez az első emberpár tűnik tökéletlennek, pontosabban töketlennek, különösen Ádám: „Ahogy az asszony előrehajolt, Ádámnak páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ebből a ritkán látható szögből szemügyre vegyen egy bizonyos testrészt. Ádámnak azonban pillája sem rezdült. (…) Éva arcát telibe találta egy érett gyümölcs, de szemmel láthatóan ez sem billentette ki közönyös nyugalmából. Tökéletesen érdektelenül fogadta a történteket. Isten tombolt haragjában.” (11–12.)

Belátható, hogy a nyugalom, az idill nem kedvez az igazi élvezeteknek, így aztán a szaporodásnak, sokasodásnak, szóval az életnek sem. El kell jönnie Lucifer idejének.

A teljes írásom a könyvről az Élet és Irodalom LIX. évf., 38. számában olvasható »

A francia mángorló – Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ajánlok egy könyvet

Nem csodálkozunk, ha egy olvasni szerető emberben rossz érzéseket kelt, hogy tonnaszám pusztít el könyveket („Közeledett a Párizsi Könyvfesztivál, ilyenkor csak úgy áradtak a kamionok.” – 70.) és azon sem, ha a gépóriásban ellenséget lát. Ám ez az ellenség egyre valódibbnak tűnik, nemcsak az éjszaka ledarált patkányok, de egy súlyos és megmagyarázhatatlan üzemi baleset miatt is. A Zerstor mint élőlény könyveket zabál és papírpépet ürít, állandóan éhes és néha mintha önálló akarattal rendelkezne. Didierlaurent szinte képről képre megidézi vele Stephen King A mángorló című novellájának hátborzongató vasaló- és hajtogatógépét. Mindezt tiszteletadásnak foghatjuk fel (a regény végén fel is tűnik King neve egy éjjeliszekrényen lapuló kötet gerincén), a történet nem torkollik hajmeresztő, Hollywood vásznára kívánkozó ember–gép-küzdelembe, annál sokkal franciább. Még a tragikus baleset is más színt kap, amikor tudomást szerzünk arról, Guylain miként próbál segíteni öreg barátján, Giuseppén, aki kerekes székbe kényszerült a Zerstor miatt.

A brutálisan egyhangú napok egyetlen fénypontja Guylain számára, amikor reggelente felszáll a vonatra és előveszi aktatáskájából az Izéből kihalászott és megszárított könyvlapokat. Szakácskönyvtől regényig bármiből származhatnak. Ezeket az összefüggéstelen szövegeket olvassa fel a 6:27-es járat utazóközönségének, nem sejtve, hogy komoly rajongókra tesz szert, két hóbortos idős hölgy személyében. Találkozunk még egy csodabogárral, a portás Yves-val, aki kizárólag alexandrinusokban hajlandó beszélni, s ezzel nem kis megdöbbenést okoz például a kamionsofőröknek, akik először érkeznek a papírfeldolgozó üzembe. Főleg azoknak, akik elkésnek: „A délen túl vagyunk, lám ott a nagy óra, / A fél után mozog a hosszabb mutatója! / Ne hordja fenn az orrát, lássa be, hogy hibázott, / És akkor végül én tán mindent helyrerázok.” (34.)

De még a remek karakterek is halványabbnak tűnnének, ha nem bukkanna fel – a regény felénél – egy nő…

A könyvajánlóm az Élet és Irodalom LIX./31. számában jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható »

A Téridő-utazó felesége

Ajánló

A képen korunk talán legnagyobb tudósa Stephen Hawking, családjával, amikor már/még két gyermek édesapja. Az a csodálatos fiatal nő pedig Jane, a felesége.

Ő írta meg az életük nem mindennapi történetét Utazás a végtelenbe címmel (Libri Könyvkiadó), amiből a világsikert aratott A Mindenség elmélete című film készült.

Habár ő maga is tudósnak készült (középkori spanyol irodalmat kutatott), könyve nem annyira irodalmi, inkább emberi szempontból érdekes. Elképesztő az a munka, amit egy másik, számára végül is idegen tudomány szolgálatában végzett azzal, hogy teljes értékű életet biztosított a férjének, mert hitt benne, hogy zseni. Emellett olyan sztorikkal találkozhatunk, hogy leesik az állunk úgy az életkörülményeiket mint az egyetemi városok belső működését illetően.

Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő? Lehet, habár én szeretem azt hinni, hogy pontosan mellette áll.

Az eheti Élet és Irodalomban megjelent írásommal ajánlom figyelmetekbe a könyvet: A Téridő-utazó felesége.

Személy, sebes, gyors

Menetterti2014 végén jelent meg Veronika Šikulová Menettérti című regénye a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának darabjaként, Mészáros Tünde kitűnő fordításában.

Idén áprilisban az Élet és Irodalom páros kritikát közölt róla a Ketten egy új könyvről rovatban, a páros egyik írását Gyürky Katalin jegyzi, a másikat én.

Személy, sebes, gyors

Képzeljük el, hogy felszállunk egy vonatra egy bőrönddel, egy nem túl nagy, inkább szabványos kézipoggyász méretű, egészen hétköznapinak tűnő bőrönddel, aminek csak az út során tudhatjuk meg a tartalmát. Amint elindulunk, hamar rájövünk, hogy a bőrönd, mint afféle régi csempészholmi, nemhogy dupla-, de triplafenekű, és minden rekesze egy-egy életet rejt, sőt időnként az oldalzsebekből régi levelek is előkerülnek. Veronika Šikulová ezzel triplafenekű bőrönddel vonatoztat át minket ezen a jellegzetesen Közép-európai huszadik századon, egy sokszor fájdalmasan ismerős történeten; három generáción, három nő életén keresztül: Jolana, Alica, Verona – nagymama, lány, unoka – múlt, félmúlt, jelen.

Az írásom teljes terjedelmében itt érhető el: Élet és Irodalom, LIX. éfv./18.

Gyürky Katalin kritikája pedig itt: Tragédiába tartó vonatok

Az írásokat és a könyvet is nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe.