A látás másik dimenziója

Jegyzetelek

Látok egy embert, aki maga után kutatva, tétovaságban tölti a napjait. Hozzászokott a lelkifurdaláshoz, ha véletlenül elmúlna, már talán hiányozna is neki.

Elvállalt, halvány ígéretekkel terhelt feladatai (megírandók, megtartandók, a-ból b-be elmozdítandók, beillesztendők és eltávolítandók, és naná hogy megrövidebbítendők is – mondd ki, ha tudod) rétegződnek egymásra a terveivel (egy szabad nap, egy randevú, egy élvezeti olvasás, egy hely felkeresése, egy jó szex, egy lassú, finom dohányzás, ilyesmik), szóval hamu, kosz, por, papír, háztartási hulladék, hajszálak, naptárak, évszámok, szavak, szavak, szavak.

Mögötte állok, és mintha ragadós lenne a tétovasága, én is elbizonytalanodom. Időről időre felemelem a kezem, hogy megkocogtassam a vállát, de nem teszem meg, mit is mondanék. Ha fordul lassan, fordulok vele. A látószögünk közel azonos. Néha hosszasan azokon a kis tárgyakon legeltetjük a szemünket, amik felgyűltek a polcokon. Egy olasz mondás szerint az apró ajándékok tartják életben a barátságot. Szerintem az apró ajándékok tartanak életben mindent.

Egy ideig gyötört engem ez az ember, nem szeretem… gyűlölöm a habozást, ezt a se erre, se arra el nem mozduló, mélyen keserű, felszínen savanyú létezést, túlságosan emlékeztet önmagamra. Mindarra, amit ki nem állok magamban. Amiért megvetem magam.

Aztán mégis, néha őt is megsértem, talán csak gondolatban, oda lépek, ahol tudom, hogy fáj neki. Mondok valamit, amit nem is úgy gondolok – persze belelovalom magam, hogy szinte elhiszem -, mert nem merem azt mondani, amit gondolok. Azért nem, mert rájöttem, hogy a hangomat ugyan hallja, de nem lát engem. Nem lát engem.

 

Reklámok

Nem áll rendelkezésre elég tárhely

Zuhan a forint árfolyama | Igazi, friss, lírai tehetséggel van dolgunk | Ismét kigyulladt egy busz | Yoko Ono 80 | Csőtörés miatt két utca maradt víz nélkül | Megkérdeztük az elnököt | Ne vásárolj semmit-nap | Fekete péntek | Ma este a Zeneakadémián debütál | Lemondott | Lemondásra szólították fel | Mondjon le | A hét verse | A hónap dolgozója | Európa legzöldebb irodája | A világ legmegindítóbb fotói | Flashmob a Blahán | Tüntetés a Szabad sajtó útján | Tiltakozz | Aláírásgyűjtés az Északi-sarkért | Save Kishantos | Free Tibet | Emeld te is a fejed fölé a biciklidet | Nyolcadik regénye kissé gyengébben sikerült | Húsz éve folyamatosan jelen van a képzőművészetben Londontól Berlinen át New Yorkig | Leugrott a Szabadság hídról | Felgyújtotta magát és leugrott a Szabadság hídról | Kiugrott a szállodai szoba ablakán | Kocogás közben támadtak rá | Lelőtték | Lelőtte két gyermekét, feleségét, majd magával is végzett | Szövegeiben a hétköznapi lét esszenciája | Ma lenne 100 éves | Ma ünnepli századik születésnapját | Kiengedték a börtönből | Letartóztatták | Őrizetbe vették | Magyarországra jön | Budapestre jön | Budapesten ad koncertet | Kanadában kért menedékjogot | Tizenkét pályakezdő szerző mutatkozott be | Felfüggesztették mentelmi jogát | Mentelmi joga felfüggesztését kéri | Nem nyilatkozott | Pályázatot írt ki | Független szakértők szerint | Brit tudósok kimutatták | A Facebookon tette fel a kérdést | Örökre megváltoztatta a


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában

Cor, cordis, n.

Novella

cor-cordisTe hul­la­sza­gú bü­dös kur­va, mond­ta, va­gyis or­dí­tot­ta, ami­kor becsap­ta a szo­ba­aj­tót, én meg ar­ra gon­dol­tam, hogy az­nap épp esetko­csin dol­goz­tam – egy kis plusz­pénz, seb­pénz­nek hív­juk csak –, szó­val, sok­fé­le sza­gom le­het, de hul­la most biz­tos nem.

A szo­ba­aj­tónk ros­­szul zá­ró­dik, az évek alatt meg­szok­tuk, hogy egé­szen be kell húz­ni és tar­ta­ni, mi­a­latt a kilin­cset fel­fe­lé tol­juk, és még így sem biz­tos, hogy csuk­va ma­rad. Ne­kem min­dig csak har­ma­dik­ra si­ke­rül. Ha a hu­zat be­csap­ja, ugyan­az­zal a lendülettel, te­he­tet­le­nül vis­­sza­csa­pó­dik.

Ro­bi már jött is vis­­sza, két ha­tal­mas lé­pés, el­kap­ta az ajtószárnyat, ki­vág­ta sar­kig, és mi­e­lőtt fel­fog­hat­tam vol­na az előző másod­per­cet, át­ölelt. Nem is öle­lés volt ez, moc­ca­nat­lan szo­rí­tás, satu­ba fog­ta a kar­ja­im­mal (hu­merus, -i, m.) együtt a tes­te­met. Áll­tam a szo­ba kö­ze­pén, lá­bam­nál a műanyag ko­sár a te­re­ge­tőről leszedett ru­hák­kal, ki akar­tam vá­lo­gat­ni a tisz­tát, egy bu­gyi volt a ke­zem­ben, a legcsinosabb da­ra­bom, finom szatén, ró­zsa­szín ró­zsák­kal. Egy he­te volt raj­tam utol­já­ra.

Ami­kor be­érek a kór­há­zi öl­tö­ző­be, már az aj­tó­ban el­kez­dem ki­gom­bol­ni a far­me­ro­mat, mi­re a szek­ré­nye­mig ju­tok, a tér­dem­nél van, le­rú­gom a ci­pővel együtt. A ka­bá­tot és a pu­ló­vert is a pad­ló­ra do­bom. Fél kéz­zel ki tu­dom nyit­ni a la­ka­tot, ügyes ke­zem van, de nem elég ügyes. Ki­vá­gó­dik a szek­rény­aj­tó, le­ve­szem a kö­penyt a váll­fá­ról, az aj­tó­ra te­rí­tem, he­lyé­re a ka­bá­tot akasz­tom, a töb­bit be­ha­jí­tom a bádogszerkény mé­lyé­re. A fel­ső polc­ról le­eme­lem a fe­hér nad­rá­got. Be­le­sik­lok.

A szaténbugyi egy he­te hi­deg volt, ar­ra gon­dol­tam, hogy más­nap már in­kább me­leg pa­mu­tot hú­zok, meg arra, hogy a fe­hér nad­rá­gon át­tet­szik a ró­zsa­min­ta. Be­le­lép­tem a gyógy­pa­pucs­ba, las­sul­ni kezd­tem, leemeltem a do­boz ci­git a polc­ról, be­le­néz­tem, hány szál van még, mi­kor kell ki­men­nem a do­hány­bolt­ba. A szom­szé­dos pi­he­nő­ben Lil­la már főz­te a ká­vét. Ilyen­kor a ha­já­ba tű­zi a go­lyós­tol­lat, üveg­po­ha­rak­ba töl­ti a fe­ke­tét, a kotyo­gót hi­deg víz alá te­szi, hogy ha­mar le­hűl­jön, főz­hes­se a má­so­dik ada­got, mi­re meg­jön­nek a töb­bi­ek. Mire át­jön So­ma a ra­dio­ló­gi­á­ról. Bic­cen­tet­tem ne­ki, vis­­sza­bic­cen­tett, az el­ső ká­vé előtt fö­lös­le­ges bár­mit mondania. El­vet­tem a po­ha­ra­mat, és hát­ra­men­tem a fe­hér csem­pék men­tén a bel­ső ud­var­ra nyí­ló aj­tó­hoz, amit va­la­mi ér­the­tet­len ok­ból szür­ke zo­mánc­fes­ték­kel ken­tek le a kar­ban­tar­tók. Egy­szer. Ré­gen.

Ki­lép­tem, egy per­cig ko­mo­lyan, szin­te fon­tos­kod­va néz­tem a szűk te­ret, az­tán las­san. Las­sú né­zés, ami­vel min­dent ma­gam­ba aka­rok szív­ni. Fi­gyel­tem azt a ke­vés fényt, ami csak meg­re­ked­ni tud ezen az ud­va­ron, a hi­he­tet­len­nel ha­tá­ros nö­ve­ke­dést, ahogy az in­dák fel­ka­pasz­kod­nak a fa­lon, a mál­ló va­ko­la­ton, bar­na kis kacsok vár­ják a tél vé­gét, hogy utá­na új erővel tör­je­nek fel­fe­lé és ren­dít­he­tet­le­nül ki­zöl­dül­je­nek, mert fogalmuk sincs, hogy ez a zöld az õ zöld­jük, ki­csit más, so­ha nem le­het­nek annyi­ra me­leg tó­nu­sú­ak, mint a parkbe­li tár­sa­ik, de ha tud­nák is, az sem szá­mí­ta­na. Az élet nem tö­rő­dik ef­fé­le kü­lönb­sé­gek­kel.

Le­ül­tem a lép­csőre, a leg­szé­lé­re, az ülőcson­to­mon tá­masz­kod­tam (os ischii), a tér­dem közt bá­mul­tam le­fe­lé. Ös­­sze­húz­tam ma­ga­mon a kö­penyt, rá­gyúj­tot­tam, a kö­vet­ke­zőnél ki­ho­zom a ka­bá­tom, gon­dol­tam. Ami­kor el­nyom­tam a csik­ket, már re­meg­tem, nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy a hi­deg vagy az iz­ga­lom mi­att, hogy mind­járt lát­ha­tom.

Ott ült a pi­he­nőben, nem volt ná­la kar­ton, már ürü­gyet sem ke­res a ta­lál­ko­zás­ra. Lil­lá­val és Hirt dok­tor­ral cse­ve­gett, bent ült Ti­bi mes­ter, Ja­nics dok­tor egy fi­a­tal gye­rek­kel, ta­nu­ló le­he­tett. So­ma fel­pat­tant, amint be­lép­tem, két pu­szit adott, mint min­dig, én meg el­kezd­tem ra­gyog­ni, ahogy a vil­lanyt fel­kat­tint­ják, mindenki lát­ja, gon­dol­tam. Sem­mi elővi­gyá­za­tos­ság, már nem ad­tunk a lát­szat­ra. Jócs­kán túl­bur­ján­zott rajtunk ez a do­log az­óta, hogy elő­ször néz­tünk egy ki­bon­tott mell­üreg fö­lött egy­más sze­mé­be – ugyan­az­zal a sem­mit nem aka­ró, vég­te­len szo­mo­rú­ság­gal.

Át­jött ve­lem most is a bonc­te­rem­be, meg­néz­tünk egy met­sze­tet. Óva­to­sabb­nak kel­le­ne len­ni, mond­tam. Mi­nek, kér­dez­te. Nem tud­tam vá­la­szol­ni. Test a test­hez. Kop­pant a tar­kóm az acél­la­pon, még csak nem is lát­ta a bu­gyi­mat. Ket­tőn­kön kí­vül sem­mi­nek nem volt je­len­tő­sé­ge, se tét­je, és ezt ad­dig­ra én is tud­tam. Akar­tam va­la­mi oko­sat mon­da­ni utá­na, olyas­mit, hogy ha már két éve ti­tok, ma­rad­jon is az, de csak néz­tem őt, őrül­ten szép­nek lát­tam, ahogy csak tri­vi­á­lis pil­la­na­tok­ban vagy va­la­mi végzetes hü­lye­ség előtt lát­ja szépnek egyik em­ber a má­si­kat, mit tu­dom én, ha­lá­los ágyon, au­tó­bal­ese­tet meg­előző má­sod­perc­ben, amikor az ér­zé­kek fel­fog­ha­tat­la­nul ki­éle­sed­nek, és egy is­me­ret­len di­men­zi­ó­ba nyú­ló má­sod­perc alatt meg le­het sej­te­ni va­la­mi fon­to­sat. Itt, a ke­zem alatt vagy a ko­csi­ban olyan sok­szor lát­tam en­nek a le­nyo­ma­tát, mint­ha én ma­gam él­tem vol­na túl leg­alább száz ha­lált.

Nem tör­tént vol­na sem­mi, ha más­nap, ami­kor zö­työg­tem a men­tőben – het­ve­nes nő, exsiccosis –, nem válaszol­tam vol­na az sms-re (Aka­rod, hogy hol­nap áju­lá­sig nyal­ja­lak?), vagy ha nem azt vá­la­szo­lom (Igen, akarom, hogy áju­lá­sig nyalj), csak egy szimp­la igent. De meg­szál­lott­jai va­gyunk a sza­vak­nak, a tel­jes kimondás a per­ver­zi­ónk. Ki kell ír­ni a mon­da­to­kat, vé­gig kell mon­da­ni, be­le kell ír­ni a nya­lást az sms-be, mert úgy az iga­zi, úgy ér­vé­nyes, va­la­mi le­gyen már egy­szer az élet­ben ér­vé­nyes. Nem tör­tént vol­na sem­mi még így se, ha a fe­le­sé­ge nem ol­vas­sa el, ha nem hív­ja fel a Ro­bit.

Ölelt és re­me­gett. Ta­lán sírt is, nem tu­dom, Ro­bi nem szo­kott sír­ni. Re­­meg­ni se. Nem tud­tam vis­­sza­ölel­ni, nem azért, mert a ka­ro­mat se tud­tam moz­dí­ta­ni, csak egy­sze­rűen nem. Pe­dig az em­ber tud ka­rok nél­kül is ölel­ni, ha pél­dá­ul mind­két ke­zem­ben be­vá­sár­ló­sza­tyor van, és a gye­rek oda­ro­han hoz­zám az óvo­da ud­va­rán, be­lém csim­pasz­ko­dik, olyan­kor az egész tes­tem­mel vis­­sza­öle­lek, és ő ér­zi, nem kell ne­ki a ka­rom, elég az a pa­rá­nyi vál­to­zás a test­tar­tá­som­ban. De most min­de­nem meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, me­rev vol­tam, mint a testek, akik­kel dol­go­zom.

A sze­mem­mel a pla­font ku­tat­tam, mint­ha on­nan vár­hat­nék va­la­mi se­gít­sé­get, csak a haj­szál­re­pe­dést lát­tam, ami min­den aj­tó­csa­pó­dás­kor egy ki­csit meg­hos­­szab­bo­dik. A hi­deg szaténbugyi éget­te a te­nye­re­met. Összeszo­rí­tot­tam a szá­mat (musculus orbicularis oris), és azt gon­dol­tam, hogy így, pon­to­san ugyan­így szorítom most ös­­sze a szí­ve­met.

Megjelent a Dura mater című írásommal együtt a MOZGÓ VILÁG folyóirat 2015/2 számában.

Talán már járni sem

tárcanovella

Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

A teljes szöveg a Jelenkor honlapján »

Nem tudok elbújni

Alkalmi regényrészlet-átirat (Az altató szerekről c. szövegemből) Császár Norbert Nem tudok elbújni című festményéhez – elhangzott a Felnőtt Mesék kiállítás megnyitóján.

Császár Norbert: Nem tudok elbújni

Zelma ugyanabban a lakásban lakik, ahol felnőtt, bakelitlemez-kollekció és plafonig érő polcok között – rajtuk egy teljes antik könyvtár, az apja gyűjteménye –, ugyanannál az íróasztalnál ül és ugyanabba az ágyba fekszik le esténként, amibe kamaszkora óta mindig. Az ágyba, ahol annyiszor álmodta, hogy meztelen fenékkel megy iskolába vagy sétál az utcán, közben folyamatosan hall egy halkan muzsikáló nagyzenekart, és végig egyetlen, rémesen hamis dallam kísérti, ami addig erősödik, hogy felébred rá. Zelma rég felnőtt, már nem álmodik ilyesmit, mert egyáltalán nem álmodik. Tíz éve nem tud aludni.

Pedig ugyanúgy áll a zongora is a nappaliban, mintha az anyja épp az előbb csukta volna le a klaviatúra fedelét. Ha ránéz, most is érzi anya kezének tompa nyomását a lapockái között Chopin E-moll keringőjének egy szakasznál, amit sosem tudott hibátlanul eljátszani.

Végeérhetetlen délutánok a kerek széken, anya fel-alá járkált, nyitott tenyerén ütötte az ütemet egy vonalzóval, biztosabban tartotta, mint az undok metronóm. Amikor a tanítványok jöttek, Zelmának a szobájába kellett mennie. Olyankor ott ült a padlón, hátát a fehérre mázolt ajtólapnak vetve, és hallgatta a klimpírozást. A hétfőt meg a szerdát szerette, akkor jött a Kertes Miki, és ő aztán tudott játszani. Kezitcsókolom, mondta, mielőtt belépett a nappaliba, mosolygott, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna egy kicsit, valami régimódi elnézéssel, amitől idősebbnek látszott. Zelma tizenkét éves volt, amikor először a a bugyijába nyúlt, miközben a Miki egy ajtónyira tőle Grieg A-moll versenyét játszotta, de egyáltalán nem olyan flegmán vagy giccsesen, ahogy az ember egy tizenhétévestől számítana rá. Hanem élvezettel. Onnantól minden hétfőn és szerdán ezt a negyvenöt percet várta. Az első függőség, hála a rendszerességnek.

Mikiék azóta elköltöztek a környékről, anya és apa halott. Zelma néha felteszi az anyja kedvenc lemezeit – keringők a halott nő házában, gondolja olyankor. Az apja könyvtárának sosem ér a végére, pedig éjjelente sokat olvas.

És egyre kevesebbet alszik. Kezdetben gyógyteákkal, háziorvostól kikönyörgött nyugtatókkal, fűvel és internetes pornóval kezelte az inszomniáját. Aztán, mindezeket elunva társkereső oldalakon kezdett nézelődni. Hamar rájött, hogy legkevésbé társkeresésre alkalmasak. Gyorsan és szinte névtelenül akadt éjszakai partnerekre. Ájulásos elalvásokhoz az orgazmus nevű drog bizonyult legmegfelelőbbnek. Még akkor is, ha a hatás nem tartott sokáig. Egyre több élvezet hozott egyre kevesebb alvással töltött órát. A világ lassan cseppfolyós lett, mint a szánalom és Zelma egyszer csak úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna a dugót, életének minden mozzanata egyetlen cél felé örvénylik: megtalálni a napi betevőt.

Komikusnak érezte, hogy annyi év álmatlanság után éppen emiatt kellett végül szakemberhez fordulnia.

Nem tudok erről beszélgetni – mondta az orvosnak mindjárt az első alkalommal, úgyhogy ötven percen át hallgattak. A második ülésen elfogadta a javaslatot, hogy készítsen feljegyzéseket. Írni kezdte az üzeneteit, megszerette a dolgot, folyamatosan jegyzetelt a doktornak, akár egy ismeretlen levelezőtársnak, akkor is, amikor már nem ment el a rendelőbe. Hogy el is juttatta-e hozzá a leveleket, nem tudni.

„Nyitott szemmel fekszem az ágyon a fekete szobában. Mintha a teljes megsemmisülés szemébe nézne az ember. A karjaimat a mennyezet felé nyújtom, spagettivékonnyá válnak, a kézfejeim mint vasgolyók imbolyognak, majdnem elérem a plafont, pedig végtelenül messze van. Aztán vállból elengedem az egészet, vagy fél órán keresztül zuhannak, végül súlyosan becsapódnak mellém. Becsukom a szemem, így fekszem egy vagy két órát. Ilyenkor talán alszom vagy azt képzelem, hogy alszom vagy azt álmodom. Vak, menthetetlen percek, negyedórák peregnek el, mire megérkezik a két fekete kutya. Nem csinálnak semmit, ülnek az ágyam mellett. Azt hiszem, azt akarják, hogy kövessem őket valahová, de nem tudok felkelni. Vagy nem akarok. Csak ebből az álomból, amiben megjelennek, ebből tudom biztosan, hogy aludtam. Aztán felriadok, kipattan a szemhéjam, mint apám zsebórájának a fedele, ha megnyomtunk az oldalán egy kis gombot. Remegek, mintha fáznék, az egész koponyám lázasan lüktet. Ránézek az órára, hogy tudjam, hány percig voltam boldog. Mit gondol, miért olyan nehéz elaludni? Miféle rettegés ez? És mondja, azt honnan tudhatja az ember egészen biztosan, hogy ébren van?”

A teljes mese a Felnőtt Mesék blogon olvasható »

Töredékvariációk felolvasóra

FelolvasóKérte, hogy olvassak fel még egyszer aznap. Nem szavakkal. Besétált a hálószobába, végigdőlt a bevetett ágyon, csak úgy, ruhástul, ahogy délután ejtőzni szokott. Levette a szemüvegét, két ujjal megérintette az orrnyergét. Szinte bele sem süppedt az ágyba, könnyűnek tűnt, mint egy illuzionista. Fáradtnak és könnyűnek, hogy megrepedt tőle a szív.

Mintha finom szálakkal lettünk volna összekötve, ahogy mozdult, úgy mozdultam, mentem vele, leültem az ágy mellé a kis fotelba. Őszi délután színe volt a szobának, jól lehetett látni a betűket, de egy óra múlva már beszürkülnek a lapok, nem szól majd senki, hogy hagyjam abba, mert elrontom a szemem, de abban a pillanatban, amikor szólnia kéne, kinézek a könyv széle mellé és akkor, egy véletlenül hosszabbra nyúló másodpercben festékes vízbe hullik a szoba, a betűk belesimulnak a lapokba, és akkor becsukom a könyvet.

A déliek derűs depressziója, mondja majd, miután Borgesszel megállítottuk az időt. Mostanában őt választja, mostanában már úgy látom, nem hisz a szerelemkutatókban, pedig mennyit bolyongtunk Alexandria utcáin, mennyit tanakodtunk a sorsok fölött, mennyiszer ismertünk magunkra a tudósok precizitásával és a művészek szenvedélyével ugyanabban. Olyankor összenéztünk a lapok fölött, én élesen láttam az arcát, arra gondoltam, most igazán lát engem.

És mégis most, amikor súlytalan nyugalomba rejtett szorongással kuporgok mellette, most érzem a legközelebb magamhoz, amikor már nem férfiakról és nőkről gondolkodunk, nem pszichologizálunk a természetünk fölött, nem veszünk el a kapcsolati labirintusban, hanem szinte véletlenül megsejtjük, hogy az idő miképpen lehetett volna a kezünkben. Időről múlt időben nem lehet beszélni, gondolom akkor, és bólint, ilyen közel vagyunk.

Aztán elsírom magam befelé, érzem, hogy túl messzire mentünk, most kezd távolodni.

Én élvezem, amikor a számba nyúl

Javasolt hallgatni való az alábbi szöveghez:

Én élvezem, amikor a számba nyúl

Tárca

Makacs kellemetlenségekhez vezethet, ha az ember szájában megül a kő, márpedig a Doki azt mondja, megül. Mindenkinek megül, és ennek ezer százezer oka van, például a savas étrend (el vagyunk savasodva, drágáim), a cigi, a koffein, az édes, a sós. Bő nyállal viszont minden jobb, azért ezt leszögezhetjük.

Jóban vagyok a fogorvosommal – már amennyire az ember jóban lehet egy idegennel, aki a szájában turkál –, így hát bátran az arcomba, pontosabban a torkomba mondja, hogy nem jól mosom. Hogy harmincöt évesen kell megtudnom, mondom neki, miután kiszáll a számból, ez elég ciki. Nem ciki, mondja, van, aki hetvenévesen tudja meg. És van, aki sosem, gondolom én.

Összesen három alkalom, először megnézzük, aztán megtanuljuk, végül leellenőrizzük az eredményt, dolgozzon csak, Doktor úr. A technika a fontos, hogy azt jól sajátítottam-e el, mondja. Meg fogom tanítani a gyerekeknek is, legyen technikájuk még idejében.

A kő az így rakódik, ezzel nincs mit tenni, gondolom közben (legalább tízszer söprűzzük az őrlőket, mindig fent, hátul kezdjük, mondjuk a jobb oldallal), súlyosbítva azt, ami amúgy is.

A bal belsőknél merengve gondolok Aggtelekre. Szájüregem egy barlangterem, évszázadok óta nőnek benne a kövek, évezredek óta. A testemben mindenütt lerakódások, az élet hordalékai, adjunk hát a felső metszőknek is. Tegyünk meg mindent az eltávolítás érdekében.

Az őrlődés este és éjjel, ami nem hagyja lehunyni a szemet. Reggel egy nagy darab kő a gyomorban, hogy minden rendben lesz-e ezzel a nappal. Legalábbis ebéd legyen. A gyerek időpontjai, hol kell lenni, kinek, hányra, meddig. A megválaszolatlan levelek. A megígért szövegek, a javítandók, az elolvasandók.

Jöjjön az alja, a legalja, hátsó őrlők, mélyen bent, bennük az idegen anyag, hogy aztán nehogy a szuvasodás odaérjen, és én mikor fogok odaérni, hova, erről például mikor írni, mikor fogok hátradőlni fogorvosi szék nélkül, könnyű dunnába, szerelmem karjába, vagy legalább a kardomba.

Öblítek, aztán odaülök egy munkához, szemem a betűkön, de a nyelvem egyik fogam egyetlen pontján időz. Furcsa hiány ez, mintha lyukas lenne, de a Doki azt mondta, csak lepattant onnan egy darab fogkő.

Mi van, anya?, kérdezi a lányom hunyorítva. Így szokta, amikor gondterheltnek lát, tudom, hogy mindjárt előáll valami viccel.
Semmi, mondom, és igyekszem a kijelentésemnek megfelelő képet vágni.
Szomorú vagy?, kérdezi azonnal.
Nem… csak tapogatom a nyelvemmel a fogamat, tudod, lepattant róla egy fogkő és most olyan szokatlan, rossz érzés.
Felnevet.
Jaj, hát annyira a szívedhez nőtt?
Annyira, mondom.