365/082 – Egek, fák

Most, hogy már a NASA-t is támogatom a felhőképeimmel, igazán felelősségteljesen, sőt kötelességtudóan járok az egekben.

Hoztam néhány eget mára, természetesen fákkal – melyek figyelésére szántam volna magam egyszer.

Ez azért, mert olyan, mintha valami furcsa szűrő lenne rajta, de nincs. Éppen csak annyi történt, hogy a mobilom eltévedt érzékelését utólag hozzáállítottam a valósághoz. Ilyen fények léteznek. Elég ritkán, de vannak:

Ezt azért, mert az “új” sétaútvonalamon láttam a minap. Mentem, fülemen a zene és felnéztem és ez:

Ezt egy fárasztó napon fényképeztem, Budán voltam, H-nak intéztem dolgokat, és végre elindulhattam haza:

Ez is Buda, még mielőtt elintéztem a dolgot:

És vissza az elejére. Ebbe belelóg a házunk előtti fa, akit pár éve nagyon megvágtak – fájt ránézni -, de szépen kezdi összeszedni magát:

Most, hogy ezeket válogattam, találtam egy másik tematikát a mobilképek között, holnapra azt hozom (hacsak nem valami mást).

Reklámok

365/062 – Panelproli. Képesnap

Szombatra képek. Csak úgy.

Ezek a múltkori madárnaplózás melléktermékei. Hm. A madárnaplózás is tulajdonképpen melléktermék, szobrokat akartam felkeresni eredetileg, főleg egy díszkutat, de be volt csomagolva.

 

 

 

365/053 – Galambnapló

Ahogy ígérve volt. Egyúttal azt is megígérem, hogy nem megyek át madárblogba, ez most már a hármas ciklus utolsó darabja. Galambom.

Az úgy van, hogy a galambok (Woody Allen szerint repülő patkányok) valószínűleg nem olyan ostoba lények a madárvilágon belül, mint amilyennek gondolni szoktuk őket, de az a gyanúm, hogy azért alulról rezgetik a lécet. Magam is az antropomorfizálásra hajlamos nyomorultak megfigyelők közé tartozom (de küzdök ellene), úgyhogy nekem a városi galamb az olyan, mint embertömegben az a réteg, amelyik nem olvas, nem ír, de beszél. Erről talán nem is kell többet mondanom.

De nem szeretnék igazságtalan lenni, a galamb is szép, és ami ebben az esetben még a szépségnél is többet ér: vicces. A galamb afféle városi bohóc, elég csak arra gondolni, ahogy minden lépésnél előre-hátra mozgatja a fejét. Ez azért van így, mert a feje és a lába között odabent közvetlen, drótos összeköttetés van. Mint egy kedves Fb-ismerősöm felvilágosított: van a damilos és a dróthuzalos fajta.

Mármost, hogy a képeken melyik-melyik, eldöntheti a kedves néző.

Először egy párkányon ülő példányt figyelünk meg, különös tekintettel a már említett galamblábra. Ujjtartás, pipa.

Feltámadhat a gyanúnk, hogy esetleg ő is megfigyel minket. Ám a következő pillanatban egy másik, régi gyanú igazolódik be:

A galamb feje szemből tulajdonképpen nem létezik.

Habár messze nem olyan ritka, mint a fehér holló (a fehér varjúról nem is beszélve), azért megörökítésre érdemes a fehér galamb, úgy is mint szürkék között egy európai.

A szemből-fej elmélet további alátámasztása, lámpaoszloppal.

Itt az a kérdés, hogy mindezt a galamb vajon sértésnek veszi-e?

Azt hiszem, igen.

De vegyük észre, hogy a galamb valamit mindnyájunknál jobban csinál: magasról tesz az egészre.

365/052 – Szarkanapló

Ahogy tegnap mondtam a varjúnaplóban, először mindig a galambok, aztán a szarkák kerülnek a szemem elé, a varjakat ki kell várni. De ha már elsőként a varjas képeket naplóztam, menjünk visszafelé. Még akkor is, ha itt sokkal kevesebb képből tudok válogatni.

Hétfői szarkáim a hideg XIII. kerületből.

(A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg.)

Ketten egy fán.

Egyikük.

Másikuk.

(Szerintem ő a lány.) Úgy tűnt, beszélgetnek, de aztán Egyikük megsértődött.

És külön ült.

Mondom, rossz helyen is álltam, nem is vagyok akkora szarka-rajongó (mint varjú-rajongó), de nagyon hozták a sorrendet, megérdemlik, hogy kapjanak egy posztot. És szép madár a szarka, ne feledjétek:

Nem minden szarka farka tarkabarka, csak a tarkafarkú szarka farka tarkabarka.

Továbbá: Jamaika a jamaikaiaké!

365/051 – Varjúnapló

Ma megint képek. Sok mindent fényképeztem ma, gyönyörű idő volt. Egy díszkutat szerettem volna felkeresni, de a téli ruhája miatt nem volt látható. Közben figyeltem a fákat (meg az eget), és a városi madártriumvirátus (galamb, szarka, varjú) bölcsen megosztott uralkodását. Először mindig a galambok, aztán szarkák kerülnek elém, a varjakat ki kell várni.

Volt ma egy igen kedves varjú, aki nemcsak szíveskedett a hozzám legközelebbi fára települni (ezért szeretem a városi telet egyes-egyedül: nincs lomb), de hosszasan el is időzött ott. Azt hiszem, soha még ilyen jól nem sikerült még varjút fényképeznem.

(A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg.)

Szóval, ő az.

Ez a kedvencem. Azt mondja roooook. (Kár, tudom, de nem tudott magyarul.)

Figyel.

Még jobban figyel.

Kevésbé figyel.

Odatartja a másik orcáját. Is.

Az ujjaim fáztak, sálamat otthon hagytam, a nyakamnál beszökött a hideg a kabátom alá, de megérte.

365/006 – Felhőnapló

A varjak miatt mentem. Ide, a környékünkre, mindig a varjak miatt megyek. Ma nem nagyon voltak ott. Itt. Van azonban a varjúfényképezésnél is haszontalanabb passzióm, időről időre hódolok neki, szinte akaratlanul: a felhőfényképezés. Mert hogy a felhők meg nagyon voltak. Ahogy már szoktak, egyébként.

(Ha rákattintasz, a képek eredeti méretben jelennek meg.)

És hát, ugye, a fák. Azok mindig. Azoknál jobban kevés dolog szokott vanni.

Különben, az egész úgy indult, hogy ragyogó napsütéses fényképezőidő volt. És mire felvettem a cipőmet, elmúlt. De én szeretem ezt a szürkés tónust, amivel bevonódik a táj ilyenkor, amikor egy vékonyabb felhőréteg kerül a Nap és közénk. Főleg, ha lehet látni a szélét, és néha szétfoszlik.

A lámpaoszlopokat is.

Az meg ott, szerintem, egy varjú.

Hálózataink:

A Nap még mindig nagyon korán megy le, elviselhetetlenül korán, belevörösödünk, hiába. De nagyban ez elég érdekes.

+1, mert ezt nem tudom, hogy lett, de tetszik.

Salzburg a nagylátószög bűvöletében

Fotónaplovam

Az alábbi képekből többek között az derül ki, hogy nem elég szeretni a fényképezést, nem ártana érteni is hozzá – úgyhogy előre is bocs, de ez itt egy élvezeti poszt lesz, nem igazi fotós. Életemben először kísérleteztem nagylátószögű objektívvel Salzburgban, ahol karácsony előtt pár napot töltöttünk. A nagylátószög roppant érdekes és izgalmas dolog nekem, aki a kis képkivágások, részletek bámész szemlélője vagyok.

A város szép, igyekeztem jó giccses képeket is csinálni, de azt kellett látnom, hogy még az se sikerül igazán (haha). A másik, hogy az objektívcserélgetésben nem vagyok ügyes, így aztán a kölcsön-nagylátót sokszor nem mertem levenni, amikor pedig lehet, hogy a másik kellett volna – az időről és a család türelmének próbára tételéről nem is beszélve -, így tényleg az lett, hogy az első estét és a következő napot azzal próbáltam végigfényképezni.

Lássuk az estieket – kattintásra lapozható lesz:

Hohensalzburg vára tehát:

Végül pedig néhány egyéb próbálkozás, többnyire az objektív tulajdonosának szellemében, akinek itt mondok köszönetet.