365/145 – Űr ír

Van egy űr. A valódi beszélgetések, a megbeszélős kibeszélések, tanácsokozások, tanácsadások és kérések helye az.

Van, akinek erre van több embere is. Nekem van erre egy ilyen (mutatom) űr, amiben persze az a jó, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Amiben persze az a rossz, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Meg az, hogy nincs ott semmi.

Hányféleképpen tudja körbehugyozni az ember a saját magányát?

 

Reklámok

365/095 – Tudom és nem

Vannak dolgok, amikre folyton tanítom magam és azistennekse sose tanulom meg őket. Úgy tudom, hogy soha meg nem tanulom, ha érted, mit akarok ezzel mondani.

Tudom és nem.

Például, hogy senkitől semmit (soha) nem szabad várni. Egyszerűen nem. En, e, em. Számomra egyértelmű, logikusan következő valami más számára nem az – és ez fordítva is nyilván így igaz. Nem lehet várni, hogy úgy legyen, ahogy azt Móricka elképzeli az szerintem logikusan következik az előzményekből. (Móricka is mehet a sunyiba.)

A dolog úgy áll, hogy mondd meg, ha akarsz valamit. Ha nem mondod, sosem kapod meg. Ha megmondod, akkor meg rossz vége lesz. Sosesemmi vs rosszvég. Szépen vagyunk.

Vagy például, nem turkálni a múltban. De hát nekem az a hobbim (vagy hát, az életem, nagy szavak, bassza meg, ez van), hogy mindenféle (privát és nemprivát) múltakban turkálok. Hogy hagyhatnám ki a magamét? Meg a hozzám közel állókét? Tessék, megint mentegetem magam. Ez a harmadik vagypéldául: Nem menteni fel magam. Ezzel szöges ellentétben áll a negyedik: Nem hibáztatni magam.

Jó pap vagyok én ezzel a lifelonglearninggel.

Az élet szép.

B-)

365/087 – Mintha most történne (töredékeim)

Ebben a pillanatban. Meg ebben. Meg ebben. Most. Most. Most.

Az efféle dolgok nem maradnak a múltban, logikai, fizikai képtelenség volna. Megállnak a téridőben és örökösen jelenvalóvá lesznek, ahogy mindig voltak, mert minden mindig van. Ezért nincs igazi (bocsánat).

Látok valakit bemenni egy kocsma ajtaján. Erre nem számítottam. Számítottam rá, azért voltam ott, de egyszerűen nem hiszek a szememnek. Hogy tényleg. Évekkel ezelőtt. (Három? Négy? Öt?) Nem hiszek a szememnek évek óta ebben a pillanatban. Egy defibrillálás smafu ahhoz képest, ami a mellkasomban zajlik. Zajlott. Most.

Beoldalgok egy ünnepségre, hátul megállok a nyitott ajtóban, nem nagyon bírom a nagyon ünnepélyes helyszíneket, se hangulatot, ez valami zsigeri rosszullét, olyan hippi dolog. Valaki az első sorban ül, nem hiszek igazán a szememnek, kicsit hiszek, már addigra megszokhattam. Volna. Egy éve? Most? Most, ahányszor gondolok rá, nem gondolok, de most, most, most üt bele a gyomromba, nem tudok elugrani. Kurvanagy bokszkesztyűben üt, hogy a bordáim és a szegycsontom is kapjanak belőle.

Oda se megyek a könyvesboltba, ahol tudom, hogy valaki ott ül egy tömegben, nem lehet elhinni, de tényleg ott van, elég tudni, meg kellett volna szokni, egy éve? két éve?, és még hány ilyen. Le kellett volna rázni, le kellett volna zárni, ennyire szánalmasnak érezni magam nem lehet állandóan. Ennyire semminek. Senkinek. Ennyire jelentés nélkülinek, ennyire jelentőség nélkülinek, mint azokban a pillanatokban vagy órákban, vagyis ezekben a pillanatokban, órákban, napokban, években. Most.

Mindig most van, #azabaj, minden velünk van, mindig most van, de egyszer végre át kéne lépni legalább a mába, hogy legyen holnap(om).

365/065 – Még jó, hogy nem csak egy van

Testvérből. Mert ha csak az az egy lenne, akinek évek óta valahogy nem fontos semmi, ami fontos, akivel nem lehet évente egy családi összejövetelt (sem) rendesen megszervezni, akinek az én gyerekem nem fontos, akkor még a mostaninál is rosszabbul érezném magam a világban, méghozzá elég régóta. De legkésőbb azóta biztos, amióta seapám.

Ami azt illeti, így is ugyanolyan rossz. De vannak a többiek. És az meg nagyon is jó.

A barátokról nem is beszélve.

hashtaganyámdejóhogyeztnemértedmeg

365/055 – Hogy történjen még valami

Életközepi. Életközépi. Ki tudja, mi a fene is ez? Mindenki tudja, mindenki kérdezi. Kérdezzük, mert rájövünk, hogy beszorultunk a konvenciókba, ahogy sose akartunk.

Nagyon kevés dolgot akarni, mindent akarni. És mindig kicsit engedni. Most egy kicsivel kevesebb is elég. Most nem kell annyira oda. Most nem kell annyira ki. Most nem kell végig. Most elég a tudat is, hogy. Most elég az, hogy tegnap tudtam. Elég a tudat emléke. Most elég az, hogy van tető, étel, levegő. Most elég az, hogy van.

Valami meghökkentőt tenni, meglepni mindenkit, magamat is, talán főleg, még egyszer az életben.

Hogy történjen az emberrel legalább még valami.

365/022 – A szorongás szilánkjai

Baromi igazságtalannak tartom, hogy a leküzdöttnek hitt szorongások, mint az allergiás reakciók, állandóan visszatérnek. Nem bírni például egy bizonyos mennyiségű emberrel együtt lenni egy zárt helyen.

Aki nem fél, az hülye, mondtam szombaton*. Hát mit gondoltok, miért van az alkohol? – tettem volna hozzá legszívesebben. Mitől fejlődött ki az emberiségben a mindenféle tudatmódosítókra való alapvető igény? A szépen növekvő agyunkkal nagyon is szeretnénk igazán civilizáltak lenni, de a rendszer ehhez (még) nem igazodott (és nem is biztos, hogy jól gondolkodunk a civilizációról). Az agresszió olyan alapvonásunk (tegyük hozzá: igen hasznos), hogy kénytelenek vagyunk lépten-nyomon küzdeni ellene. Oldani.

Próbálj csak meg bármilyen emberszabásúból (gorilla, csimpánz stb.) egy busznyit összezsúfolni. Eleve nehéz elképzelni, hogy önszántukból felszálljanak arra a buszra (még ha ebben a gondolatkísérletben el is fogadjuk, hogy a céljuk, hogy azzal eljussanak valahova, s ezzel tisztában is vannak). Nem szállnak fel, tömegesen semmiképp. Ilyesmit a személyes szférájuk nem bír el. A miénk bírja? Muszáj neki, mi megtanultuk, hogy uraljuk, konfliktust kerüljünk, ezért például lesütött szemmel utazunk és igyekszünk mindennemű kontaktust minimálisra csökkenteni.

(Tudom, van ez az elképzelés, hogy az egymás szemébe nézés az őszinteséget jelenti, de ez így nem minden körülmények között igaz, pontosabban: csak kivételes körülmények között az, hiszen akkor tesszük, ha nyomatékot akarunk adni az őszinteségnek. És okkal: a teljes kiszolgáltatottságunkat mutatjuk meg vele, amivel egyúttal azt is üzenjük: készen állunk bármilyen következményre – az egymás szemébe nézés a legmagasabb fokú, legnyíltabb agresszió az egész állatvilágban és ez alól mi sem vagyunk kivételek.)

Vannak, akiknek ez könnyebben megy, másoknak nehezebben. Utazni, rendben. Ülni valahol egy hátsó sarokban, rendben. De kontaktusba lépni fél- vagy egészidegenekkel már nagyon más dolog. Én azt hittem, hogy ezt megoldottam, legkésőbb tavaly decemberre én ezen túl lettem, be tudok menni, ott tudok lenni akárhol, nincs ebben semmi különös. Nem, nem fogok még tíz percig tipródni a sarkon, egyik cigiről a másikra gyújtva, soha többet. Nemhogy túl vagyok, gondoltam, de már nem is érzem azt a maszkszerűséget, amikor ott vagyok, kezdek önmagammal azonos lenni minden helyzetben. Kis lépés ez az emberiségnek. Haha. De mégis, volt ez olyan nagy nekem, mint a Holdra szállás (elnézést kérek a laposföld-hívőtkől, ők helyettesítsenek be ide bátran valami másik Nagy Eseményt).

És akkor kezdődik elölről, és legalább a második sörig eltart. De addig van ez a remegő szájszél, ez a nehezen uralható végtagi remegés, maszkszerű mimika, kétségbeesés, ami minden idegszálnak azt az ősi üzenetet pulzája: üss vagy fuss.

Ott lenni egyszer csak, ahol évekkel ezelőtt már jártál, és azt mondtad, túl vagyok rajta. Túl vagyok rajta. Túl.

___________

*Nem csak úgy belemondtam a világba, adott helyen és szövegkörnyezetben ez egy teljesen helyénvaló mondat volt.

365/016 – Nem megy

Valahogy mindig azt gondoltam, hogy fontosabb a hogyan-ban jónak lenni, mint a mi-ben. Sőt. Azt is gondoltam, hogy mindennek a kulcsa* a hogyan. Tényleg mindennek. Annyira mindennek, hogy példát is fölösleges mondani rá.

De mégis mondok. Egy könyvnél például engem jóval kevésbé érdekel az, hogy miről szól, mint az, hogy hogyan szól. Nem csak könyvnél, minden szövegnél. Elolvastam tavaly egy teljesen érdektelennek tűnő könyvet, azonosulhatatlan szereplőkkel, feledhető – kissé véres – történettel, nem is találtam benne olvasás közben semmi igazán érdekeset, aztán mégis napokig, majd tovább, hetekig motoszkált bennem (sőt ma is eszembe jut), úgyhogy vissza-visszatértem hozzá, hogy lássam, megpróbáljam tetten érni, hogyan csinálta.

Közhelyes mindennapjaink vajon nem lehetnek jó alapanyagok a hogyan-hoz? (Mekkora közhelygyűjtemény már az Anna Karenyina, oszt mégis hogy szeretjük – én legalábbis.) Nem abban van-e az igazi megmutatni való, amiben szinte nincs megmutatni való?

Lehet, hogy nem. De végső soron mindegy, mert most (jelen időpillanatban és időszakban) úgysem megy semmi. Az egész életem minden megmozdulása olyan, mint a 3-as metró. Már eleve úgy indul, hogy nem megy.

_________

*lényege, értelme, célja