AASZ – beleolvasó, Jelenkor, március

Az altató szerekről – Ágyregényből dupla fejezetet közölt 2017 márciusi számában a Jelenkor folyóirat. Az oldalak itt képként jelennek meg, rákattintva nagyíthatók.

A könyv Facebook-oldalához itt tudsz csatlakozni: Az altató szerekről – Ágyregény »

A Jelenkor folyóirat 2017 márciusi számát itt tudod letölteni PDF-ben.

Reklámok

Barátom, Franz

Olyan, mint egy pszichotriller, nem merem egyben magamhoz venni, de mindig visszatérek hozzá. Ha jól számolom (általában nem számolom jól), úgy tíz éve csinálom, hogy elkezdem elölről és nem olvasom végig, csak bele, két-háromoldalnyi darabokban adagolom, és minden adagban van legalább egy olyan, hogy elvagyok vele hetekig. Tulajdonképpen beszélgetünk. Barátok vagyunk, mert olyan dolgokról beszélgetünk, amikről mással nem lehet.

Azért merem azt mondani, hogy nem lehet, mert kipróbáltam. Elkezded mondani és két eset van, az egyik, hogy nevetséges lesz az egész, annyira patetikus, ha kimondod, amit érzel, hogy te magad is elröhögöd, a másik, hogy egyszerűen érthetetlen. Azt mondja a Dávila*, hogy a művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a dolgoknak azt a jelentést, amitől a szavak megfosztották. (Ami azt illeti, ha Dávila csak ezt az egy mondatot írta volna (amit nem egészen pontosan idézek), máris a barátom lenne, írt többet is, barátom is, de ez most mellékszál.) Szóval az ember olykor néha gyakran mindig meg kell hogy küzdjön a fogalmazás nehézségeivel, különösen baráti beszélgetésekkor, főleg, ha nem akarja a barátait elveszíteni, nekem pedig ez szokott sikerülni, mármint az elveszítés, annyira jól tudom elmondani, amit nem akarok, hogy még a potenciális barátokat is el tudom vele riasztani, úgyhogy egy idő óta hallgatok ilyesmikről, illetve halott barátaimmal beszélgetek. Az a csuda ezekben, hogy a párbeszédben egyáltalán nem zavaró, hogy halottak.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar. – mondja Holden Caulfield, mindnyájunk barátja. Én úgy csinálom, hogy akkor hívom fel Franzot (a Kafkát), amikor csak akarom, és egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor válaszol. Persze a legtöbbször azt mondom csak, hogy Eh, bakker, ezt kurvajó, hogy leírtad, különben azt hinném, nincsenek barátaim.

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem is más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni.**

Így szólítja meg magát (és engem) Franz, 1910-ben. Erről sokat beszélgetünk. Aztán az alvásról, pontosabban a nemalvásról, az álmatlanságról vagy éppen a zavaró álmokról. Az intenzív álommunka mint a kimerülés titkos és jóformán szégyenletes okozója.

Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája és mintha visszautasítana az alvás. (…) Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Elég sokat írtam már az alváshoz való viszonyomról, sőt másokéról is (ezt nemsokára olvashatjátok is) annyi biztos, hogy bizonyos életszakaszokban pont így nem aludtam. Máskor másképp. Nagyon sokféleképpen nem alszunk, sokféleképpen alszunk rosszul és különösen sokat hallgatunk róla. Az egésznek a gyökere az a tévképzet, amit gyerekkorunk óta táplálnak belénk az olyan mondásokkal, mint pl. „az igazak álmát aludni”, vagy hogy „aki rosszul alszik annak rossz a lelkiismerete.” Franz szerencsére mondja.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szélét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgyis eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal.

Így forgunk estéről reggelre, reggelről estére és persze írunk, ahogy sikerül, és felolvasáskor szembesülünk a valódi szégyennel.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgy szólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lyukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől a végéig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasást, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. – És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

És még sokat-sokat beszélgetünk erről, hogy foszlik szét a kezünk között a művészet csúcsa, és ebben a szituációban teljesen mellékes körülmény, hogy végül ki mit kapirgál meg belőle végül, sőt azt hiszem, ez a párbeszéd nagyon is hozzá tartozik az egészhez, ez is a munka része. Esterházy Péter mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Amikor ezt olvastam, felnevettem, pont úgy, ahogy a barátod viccén nevetsz, ami azért olyan jó vicc, mert nem vicc. Mindenesetre örülhetünk, ha ez a magyarázat helytálló.

_____________

*Nicolás Gómez Dávila

**minden kiemelt idézet forrása: Franz Kafka: Naplók, levelek (Európa, 1981. F: Györffy Miklós)

 

Lev Nyikolajevics meg én

OlvasóNaplovam

tolsztoj

Hogy ne már mindig a szakállas öregbácsis kép legyen mindenhol róla.

Sose gondoltam, hogy pont vele kerülök hosszas viszonyba, már csak azért sem, mert amikor az a kérdés merül fel, hogy Mi a regény? nekem két válaszom van: az egyik – természetesen a legigazabbon, tehát azonkívül, hogy fogalmam sincs – egy zavaros és hosszú válasz, ami azt hiszem a tűz körüli mesétől indul és mindenféle mellékmondatok után eljut a konstrukcióig, de ez olyan borzasztó, hogy le sem írom; a másik válaszom egy regény* címe, és nem Tolsztoj. Az első zavaros és hosszú válaszomban persze benne van ő is (meg Zola, meg Roth, meg Camus, meg Proust, és naná hogy ott van Spiró, Pelevin, Mikszáth, Joyce és végtelen sorban a többiek).

A mostani, új viszonyunk úgy kezdődött, hogy újraolvastam a Kreutzer-szonátát (hallga), meg az Európa-kiadásban a többi darabot (ezek közül nagy felfedezésem a Három halál lett, meglepetve tapasztaltam, hogy milyen mélyen hordozom ezt a szöveget magamban a régi első olvasása óta) és ahogy már velem a nagy mesélőknél lenni szokott, csak bámultam, mi mindent tud. Rólunk. És ahogy szintén a nagy elbeszéléseknél nyugtázhatjuk, én is megint nyugtáztam, hogy a világ mily keveset változik. Vagy ha világ mégis (úgy, ahogy), az ember semmit, de semmit.

Hogy például most, amikor az Anna Kareninát olvasom újra (gyakorlatilag azért, mert felhúztam magam egy baráti beszélgetésben a témán), azt látom, amit korábban nem láttam, hogy itt az egészben a legkevésbé fontos maga Anna. Azt hiszem, ezekben a nagy és túláradó elbeszélőkben éppen azt szeretjük, hogy nemcsak minden olvasással mások, de mindig valami másról is szólnak. Másmilyennek látjuk a szereplőiket is, más dolgokat feltételezünk róluk, másképp ítéljük meg a cselekedeteiket. Sosem maradnak egyformák, sosem unalmasak.

Hát ezért van az, hogy évek óta legeslegszívesebben már visszafelé olvasok. Vissza az időben. Az újraolvasás egy merő gyönyörűség, és legfeljebb azt az egyébként nagyon előnyös tulajdonságot, hogy a szerző halott lehet itt mégis kicsit sajnálni, mert nem lehet neki levelet írni minderről. De talán mégis, mint most.


*vagy kettő (Bűn és bűnhődés, Alexandriai négyes – ez van)

Új évet kívánok magamnak

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is jegyezzem fel/meg minél jobban ezt az olvasói véleményt, aztán arra jutottam, hogy hát éppen erre való a blog: mindig itt jegyzem fel, ami fontos. Ez pedig az, nagyon is – nem merem fokozni, mert csak közhelyes lennék. Aki ismer, úgyis tudja, hogy mennyire komolyan gondolom.

Így indul tehát 2016, @EfEs Twitter-üzenetével, amit a Láz olvasása közben írt:

efes-laz

Ilyen új évet kívánok magamnak – és mindenkinek, aki szereti.

Itt pedig a részlet, amire az idézet utal:

Elengednek diszkóba, ott például összeszedem a Vadászt, összeszed engem a Vadász. Nem ismer meg, nem ismerem meg, csak az avarban hentergünk. Az avar is csak a filmeken olyan, mint egy őszi pléd, a valóságban biztos, hogy a bugyidban marad valami szúrós az aljnövényzetből, vagy megcsíp egy rovar.
Most akkor járunk, kérdezi.
Járunk, mondom. Nagyon nyálasan csókol, de jó az illata, amikor nem sörszagú. Minden srác sörszagú a diszkóban, vagy boroskóla, mindegy, a sörszag is csak nagyon sokára fog zavarni. Nem zavar aztán az sem, hogy Vadász még járni akar velem. Otthagyom a sarkon, mondom neki, hogy ne haragudjon, de nem érdekel ha haragszik. Nem érdekel, hogy otthon úgy tudják, hogy Sazzal megyek az unokatestvéréhez, közben egyedül állok ki stoppolni a benzinkút után az út mellé, be a táj közepére.
A földgolyó egy úthálózatokkal beszőtt labda, akármeddig tudom pörgetni a talpam alatt, erős rugalmas léptekkel akárhová el lehet jutni. Nem veszhetek el, mert az emberek segítenek megtalálni. De jó, hogy anya se, apa se tudja, hol vagyok.

(…)
Amikor megismerem a Vadászt, mindent elmesélek neki, Hollót is, konkrétan mindent, ahogy eszembe jut. Lázasan magyarázok, elmondom magam. Állítólag ettől lehet belém szeretni. Ő nem mesél. Leveszi a bugyimat, mi az hogy leveszi, lerántja. Lerántja a farmerral együtt, most meg fog történni, gondolom, nincs mit mondania. Ő egy vadász. A puszta kezével megnyúz egy nyulat, vadászkéssel feldarabol egy vaddisznót, nem beszél, nyúz meg húz. Felest is iszik, úgy, mintha gyógyszer venne be. Ez orvosság, mondja. Kicsit érzem is, hogy beteg.
Azért iszom, hogy ne legyek beteg, mondja. Zöld ruhában járja az erdőt, ahogy vigyorog, na, az beteg. Vonzó. Egy darabig vonzó, nem sokáig, biztos vagyok benne, hogy nincs köztünk semmi, gondolom akkor. Ha lenne, az az lenne, hogy mond valamit, sok mindent mond. Tudhatna mesélni, legalább próbálná meg.
Nagyon sokszor elmondok szavakat, nem féltem a jelentésüket, biztos vagyok bennük. Minden eszközöm a szó, gondolom, rájuk merem bízni a csávómat, pasimat, rájuk merem bízni a legjobb barátomat. Azt képzelem, hogy ettől megértenek. A barátom meg is érti, a pasim nem, ez lenne talán a különbség.
(Láz, 2012 – adatlap a moly.hu-n)

Köszönöm.