A Könyvhörcsög visszatér

Naplovam

Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós,  vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.

A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.

És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.

Reklámok

Lev Nyikolajevics meg én

OlvasóNaplovam

tolsztoj

Hogy ne már mindig a szakállas öregbácsis kép legyen mindenhol róla.

Sose gondoltam, hogy pont vele kerülök hosszas viszonyba, már csak azért sem, mert amikor az a kérdés merül fel, hogy Mi a regény? nekem két válaszom van: az egyik – természetesen a legigazabbon, tehát azonkívül, hogy fogalmam sincs – egy zavaros és hosszú válasz, ami azt hiszem a tűz körüli mesétől indul és mindenféle mellékmondatok után eljut a konstrukcióig, de ez olyan borzasztó, hogy le sem írom; a másik válaszom egy regény* címe, és nem Tolsztoj. Az első zavaros és hosszú válaszomban persze benne van ő is (meg Zola, meg Roth, meg Camus, meg Proust, és naná hogy ott van Spiró, Pelevin, Mikszáth, Joyce és végtelen sorban a többiek).

A mostani, új viszonyunk úgy kezdődött, hogy újraolvastam a Kreutzer-szonátát (hallga), meg az Európa-kiadásban a többi darabot (ezek közül nagy felfedezésem a Három halál lett, meglepetve tapasztaltam, hogy milyen mélyen hordozom ezt a szöveget magamban a régi első olvasása óta) és ahogy már velem a nagy mesélőknél lenni szokott, csak bámultam, mi mindent tud. Rólunk. És ahogy szintén a nagy elbeszéléseknél nyugtázhatjuk, én is megint nyugtáztam, hogy a világ mily keveset változik. Vagy ha világ mégis (úgy, ahogy), az ember semmit, de semmit.

Hogy például most, amikor az Anna Kareninát olvasom újra (gyakorlatilag azért, mert felhúztam magam egy baráti beszélgetésben a témán), azt látom, amit korábban nem láttam, hogy itt az egészben a legkevésbé fontos maga Anna. Azt hiszem, ezekben a nagy és túláradó elbeszélőkben éppen azt szeretjük, hogy nemcsak minden olvasással mások, de mindig valami másról is szólnak. Másmilyennek látjuk a szereplőiket is, más dolgokat feltételezünk róluk, másképp ítéljük meg a cselekedeteiket. Sosem maradnak egyformák, sosem unalmasak.

Hát ezért van az, hogy évek óta legeslegszívesebben már visszafelé olvasok. Vissza az időben. Az újraolvasás egy merő gyönyörűség, és legfeljebb azt az egyébként nagyon előnyös tulajdonságot, hogy a szerző halott lehet itt mégis kicsit sajnálni, mert nem lehet neki levelet írni minderről. De talán mégis, mint most.


*vagy kettő (Bűn és bűnhődés, Alexandriai négyes – ez van)

Kis könyves gyónás

Naplovam

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy követem a trendet, de nálam a nyár meg a tél a kiugróan magas könyvvásárlások évszaka (de… ha jobban belegondolok, tavasszal is szoktam könyvet venni, készülve a nyári olvasgatásokra, és ősszel is, készülve a téli estékre. Hm, na jó, azért megállja a helyét a nyár-tél, mégiscsak olyankor vagyok a legfelelőtlenebb).

booksAz történik, hogy mondjuk megrendelek egy antikvár könyvet, amit könyvesboltba szállítanak ki, tehát bemegyek, hogy átvegyem, ha már ott vagyok, körülnézek, és innentől tudjátok. Ha szoktatok könyvesboltokba járni. (De ugyanezt tudom csinálni online is: Rákeresek a könyvre, megvan, amiről eszembe jut egy másik, az alatt meg feldob egy harmadikat, amit pont tényleg de rég kerestem…)

Részben amiatt írom ezt a posztot, hogy a Helikon Zsebkönyvek kiváló sorozatát a figyelmetekbe ajánljam, vagyis: bűnözzetek ti is. Nem olyan nagy bűnözés egyébként, pont arról van szó, hogy világraszóló klasszikusok, olcsón. Nagyon nehéz ellenállni a 999Ft-os könyveknek, ráadásul legutóbb egyet fizet, kettőt kap akció volt belőlük (két könyv egy ezresért!), így aztán minden olyat megvesz az ember, ami hiányzik a polcáról (mert költözéskor elveszett, kölcsönadta, vagy nem is hiányzik, de legyen meg a gyereknek is külön stb, ismeritek ezt). Alice Csodaországban, Kafka-novellák, Nietzsche, Szerb Antal… nem is sorolom, itt megtaláljátok őket.

Az egész sorozat szellemes, a dizájn úgy egységes, hogy közben tele van ötlettel. Meg ilyeneket is csinálnak:

helikon-zsebkonyvek

De bevallok mást is, ha már itt vagyunk a klasszikusoknál. Általában nem hoznak lázba az újrafordítások (érdekelnek, de nem várom őket izgatottan), de Camus L’Étranger-je igen. A Gyergyai Albert fordította változatot (Közöny) akár az egyik kedvenc könyvemnek is nevezhetném, ha szoktam volna kedvenc könyveket megnevezni (igen ritkán és más szempont alapján). Annyi biztos, hogy idézni is szoktam belőle, szóval, közel áll hozzám. Nagyon kíváncsi vagyok az újrafordításra, ami – az eredeti címet megőrizve – Az idegen, az Európa Könyvkiadónál jelent meg, Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása. Annyit máris el tudok róla mondani, hogy igen szép könyv, keménykötés, védőborító, ostyaszínű lapok, szóval nagyon várja, hogy olvassam is, ne csak nézegessem.

camus-az-idegen

Lássuk, mi van még. Van például egy olyan becsípődésem, hogy még akkor is megveszem az egyes filmek alapjául szolgáló könyvet, ha már véletlenül láttam a filmet (most nyáron is ez történt, persze nem volt nehéz így alakulnia a sorrendnek a Jules és Jim esetében), aztán van olyan, hogy megveszek olyan egyszerhasználatos könyveket, amik csak felvillantanak valamit, de összefoglalónak jók (meg hátha a gyerekeket érdekli), ezen a nyáron a Tiltott könyvek és a Mindent a szerelemért voltak ilyen beszerzések. És meggyónom az olaszországi vásárlást is: egy szakácskönyvet vettem – tekintettel a nemlétező olasz tudásomra, ez is bátor húzás volt -, amiből még nem főztem, de télen úgyis sokkal több ok és idő van a forró konyhára, ugye.

Hát így állunk (na persze, mindent azért én se vallhatok be), mindeközben egy klasszikust olvasok újra, amit nemhogy nem idén vettem, de nem is én, hanem a szüleim, valamikor a hatvanas években. Azzal a reménnyel, hogy a házikönyvtárnak mindig van (volt, lesz) értelme. Illetve, ha mégsem, akkor így jártunk.

Illetve, dehogynem!

Most jut eszembe, az egyik legnagyobb könyvtáros azt mondja:

A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.

(Jorge Luis Borges: 1964. június c vers, f. Somlyó György)

Hogy minden készen

Naplovam

natposterHogy minden készen volt mindig, elég régóta tudom. Nem akkor jöttem rá, amikor a születési évemben megjelent verseket olvastam, az csak egy érdekes adalék volt hozzá, sőt inkább olyan, mint egy kutatás, kis utazás befelé: lásd, minden ugyanúgy megvolt már akkor is, pontosan abban az évben is. Minden megerősített ebben a kezdetektől, a görögök, a Nagy Oroszok, az Érzékeny Franciák és a Borongós Angolok mind, mind, mindenkor.

Nincs annál felkavaróbb és megnyugtatóbb érzés, mint hogy nincs dolgunk a világon.

Azért amikor a kis könyvtáramat rendezem – vagy éppen feldúlom és örökre elrontom a konstrukciót – vagy felemlegetek szerzőket, sorokat, mondatokat, újraolvasok valamit vagy éppenhogy előbányászok egy félig elfelejtett, számomra ismeretlen kötetet, az az érzésem támad, hogy teszek valamit. Mint egy kis hangya, egy nagy közösség része vagyok, azé a közösségé, aki az egészet életben tartja.

Az előítélet mint reménysugár

Naplovam

books

A tömegközlekedés egyébként is szívügyem, de (és talán ezt már többször említettem) elsősorban a megfigyelések kiváló terepe. Az utazóközönséget több szempontból lehet csoportosítani, az egyik a kütyü-szempontú, tehát vannak a kütyüvel-a-kézben utazók, és a kütyü-nélkül utazók. Itt tapasztalható némi ellentét, leginkább a nem-kütyü oldalról egyfajta lenézés, megvetés, ami abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kütyüsök (okostelefon, tablet stb.) csak a facebookot nyomkodják, értelmetlen dolgokat csinálnak és teljesen figyelmen kívül hagyják a környezetüket, afféle modern zombik, akiktől csak pusztul a társadalom.

Ez persze hülyeség, de nézzük a kísérleti szituációkat:

1. Felszállok, vagy nálam van vagy azonnal előveszem az okostelefont (már amikor nem összetörve fekszik otthon), elkezdem nyomkodni.

Ilyenkor nem kifejezetten figyelnek rám, de én figyelek rájuk. Látom a megvető pillantásokat, és látom a többi kütyüst is, akik mereven bámulják a készüléküket. Lehet, hogy ők is e-könyvet, kéziratot olvasnak rajta, mint én, vagy fontos emailt nyitnak meg – esetleg válaszolnak is rá -, így menet közben, hogy ennyivel is megrövidítsék a munkaidőt. Lehet, hogy ők is megnézik az oldaluk statisztikáit, esetleg kapcsolatot tartanak a közösségük tagjaival – amit ugye a kapcsolattartás éltet – vagy átfutják a híreket, hogy mire gép elé kerülnek, már dolgozhassanak (akár magukkal a hírekkel). Esetleg a világ másik pontján élő szerettüknek írnak pár kedves szót, amíg a szellemvasúton zötykölődnek.

Ha arrébb kell csúszni az ülésen, szinte arrébblöknek, hozzám nem szólnak, csak böködnek, mintha nem evilágról való lennék, talán magyarul se tudok, alapvetően mogorván bánik velem a t. utazóközönség.

2. Felszállok, kezemben a kütyü, majd elteszem és előveszek egy könyvet vagy folyóiratot.

Ez egy rendkívül összetett kísérlet, mert a cserét két megálló között kell végrehajtani, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül mindvégig. Amíg a telefon van a kezemben (és persze nyomkodom, ránézek a statisztikára, hozzászólásokra, esetleg beleolvasok egy dokumentumba), az a képlet, amit az 1. pontban írok. Aztán, amikor elteszem és előkerül a könyv, mint egy varázsütésre, szinte érezhetően enyhül a légkör, különösen igaz ez egy közepes tömegben, amikor néhány megálló alatt már térdek-lábak erdejében ülök. Ha szellősebb a hely, többször előfordul, hogy a látókörömbe esőktől kapok egy mosolyt vagy azt veszem észre, hogy a könyv vagy a folyóirat címét böngészik, az arcokról mindenesetre eltűnik minden ellenséges árnyalat.

Nos, mint született optimista én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a könyv, az olvasás – legyen ez bármilyen sztereotipikus – még mindig értékes dolognak számít. Egy ember, könyvvel a kezében még mindig pozitív érzéseket kelt, bármerre járunk. Azért ez okot ad némi reménységre, nem?

Larry és én #1

Gondolatban – évek óta – számtalanszor nekifogtam ennek a posztnak, de olyan nagy (szerteágazó, szubjektív, már-már intim) a téma, hogy a valóságban sosem tudtam, hogy kezdjek bele. Most sem tudom.

Lawrence Durrell

Emlékeztek arra a jelentre a Fight Clubból, amikor Tyler megkérdezi, hogy ha bárkit kihívhatna (híres embert, történelmi személyt, bárkit), kivel verekedne? Nos, valahogy így vetődik fel a kérdés, csak nem verekedéssel (persze, nekem is van jelöltem, akinek lekevernék egy maflást, ha éppen úgy adódna), hanem mondjuk, úgy hangzik, hogy kivel lenne jó sokat beszélgetni, kit lenne jó személyesen ismerni az írók közül, akik már nem élnek.

Lawrence Durrellt mondanám (naná, hogy van még pár név azért rajta kívül is), sőt be sem érném ennyivel, mindjárt az egész Durrell-családot.

Kezdjük tehát a családdal. Kezdjük a miérttel. Kezdjük a családdal. öööö

Kezdjük ezzel:

Rue Bab-el-Mandeb, Rue Abou-el-Dardar, Minet-el-Bassal (az utcák síkosak a gyapotpiacról szállongó szöszmösztől), Nouzha (a rózsakert; néhány emlékezetes csók); buszmegálló emlékidéző nevei: Saba Pacha, Mazloum, Zizina Bacos, Schutz, Gianaclis. Minden város világgá tágul, ha egy lakóját szeretjük.*

Azt hiszem, így a leghelyesebb, ha ezekkel a ráolvasás-szerű nevekkel és ezzel a megállapítással lépünk be Alexandriába és Lawrence Durrell világába.

Az Alexandiai négyes első, Justine című könyvének első részében ez a különálló szakasz a maga egyszerűségében gyönyörűen mutatja meg, miféle érzékenységgel lehet járni-kelni a világban. De a regény (regényfolyam, azaz a teljes tetralógia) nem a menthetetlen, néha túlcsorduló szenvedélyességétől remekmű.

Egyrészt a szerkezete nyűgöz le. Három, egyetlen időszakot át- meg átíró, labirintusszerű könyvet egy negyedik, időben továbbhaladó regény koronáz.

Másrészt a hihetetlenül gazdagon megrajzolt karakterek. Vegyük például Balthazárt (aki nevét kölcsönzi a második regény címéül), a kevés földi, de annál több égi szépséggel megáldott zsidó kabbalista orvost:

Valamennyien ész-okokra vadászunk, hogy hihessünk az abszurdban.

Mondja, azután az öreg költőről (Kavafisz) – akinek jó barátja volt – így mesél:

Néha úgy érzem, többet tanultam tőle, mint valamennyi filozófusunk tanulmányozásából. Irónia és gyengédség olyan csodálatos egyensúlyban volt benne, hogy ha történetesen vallásos, a szentek közé kerül. Isteni rendelés szerint csak költő volt azonban, és gyakran boldogtalan, de az embernek az volt az érzése, hogy minden percet elkap tovarepültében, és kifordítja, hogy megmutassa boldog oldalát. Lelke elégett, elhasználódott az élés folyamatában. A legtöbb ember csak nevet és úgy engedi magára az életet, mint lágy-meleg zuhanyt. Ő nem: a descartes-i »Gondolkodom, tehát vagyok« -kal szembeállította saját tételét, amely körülbelül így szólhatott: »Képzelődöm, tehát szabad vagyok.«

Balthazar az első regényben efféle „ismeretterjesztő” mondataival ragad meg, amíg a nevét viselő másodikban a levelein keresztül főszereplővé válik. Az első regényt egyes szám első személyben megíró Darley-ra pirít rá saját, félelmetesen pontos megfigyeléseivel, tulajdonképpen ő az, aki akaratán kívül ráveszi az újraírásra, a folytatásra.

Darley Alexandriában európaiként élt, és beilleszkedett ugyan, még Balthazar-féle igazi barátokra is szert tett, a szerelemről (ami a regények, hovatovább az élet központi problémája) nem is beszélve, mégis mindig kissé kívülálló maradt, nemcsak írói értelemben. Szereplői a második kötettől lesznek igazán kézzelfogható, élő, gondolkodó, öntörvényű emberek, akik új és új nézőpontokból gyarapítják, színezik, árnyalják, bonyolítják, hol élesítik, hol homályosítják az összképet, ezzel pedig annyira közel kerülünk az élet elmesélhetőségéhez, amennyire – szerintem – ez irodalmilag egyáltalán lehetséges.

De térjünk vissza egy percre a karakterekhez. Durrell megalkotta azt az írót, aki egyszerre idegen, fantasztikus és minden ízében olyan ismerős, hogy az embernek szinte a nyelve hegyén van, kiről mintázhatta, mégsem jön rá soha. Az Alexandriai négyes Ludwig Pursewarden-ja ő, ilyen dumákkal:

A költő sose veszi komolyan az eszméket vagy az embereket. Olyasformán nézi őket, mint a pasa a háremet. Csinosak? Igen. Arra valók, hogy használjuk őket. De arról szó sincs, hogy lelkük volna, igaznak vagy hamisnak vegyük őket. Ilyen módon a költő megőrzi látása romlatlanságát, mindenben csodát lát. Erre gondolt Napóleon, amikor azt mondta a költészetről, hogy science creuse. És teljesen igaza is volt, a maga szempontjából.

Ez a Pursewarden különben D. H. Lawrence kedves barátja, annyira kedves, hogy egyik levelében így szól hozzá:

Drága DHL! Imádom magát, de ügyelek rá, hogy ne utánozzam azt a szokását, hogy egy Tadzs Mahalt emel minden egyes jó b…ás köré!

A nőnek, Justine-nek – aki az első kötet címadója, főszereplője és fél Alexandira titkos szerelme – kapcsolatuk végén egy hosszú, szenvedélyes levelére Pursewarden ezzel a távirattal válaszol:

Egy senki sem birtokolhat művészt úgy vigyázz. Kettő mit ér a hű test ha a lélek természettől hűtlen? Három ne nyavalyogj mint egy arab ennél okosabb vagy. Négy a neurózis nem mentség. Egészséget harccal kell megszerezni kiérdemelni. Végül a becsület megköveteli ha az ember nem győz akassza föl magát.

És ezzel még csak két erős karaktert idéztem meg a négy-ötből, akiktől és akikből a teljes kép összeáll. Idézgetem őket, néhány mondatukat kívülről is tudom, de legszívesebben előkeresem a könyvben (szokásom behajtani a lapok sarkát), és elolvasok mellettük néhány bekezdést.

Tizenhat éves korom óta forgatom magamban ezt a kaleidoszkópot, és még mindig csak azt érzem, hogy talán (talán) egyszer meglátom egészében, úgyhogy ennek a vallomásos olvasónaplónak is lesz itt még néhány fejezete. Folyt. köv.
______

*minden idézet Szőllősy Klára fordítása