365/139 – Ha lassabb vagyok, az időm lelassul-e?

Amit mára írni akartam, nagyjából a címben benne is van. Egy bizonytalan igennel felelnék meg rá. Egy kérdőjeles igennel, ami szerintem mindenképpen jobb egy felkiáltójeles nemnél. De beérem egy pontos talánnal is.

Amiről eszembe jutott.

Olvasok egy könyvet egy emberről, aki nem arról lett híres, hogy lassú volt – pedig ez volt (lehetett) a legjellemzőbb tulajdonsága. Nekem maga a lassú élés, ami magában rejti az aprólékosság, a részletezés, részletező figyelem, egyáltalán a figyelem egy más minőségét, nagyon szimpatikus. Közel áll hozzám. Nagyjából mindennel ellentétes, amit a világ ma elvár tőlünk. Sőt, azzal is, amit kétszáz éve elvárt.

Szóval, ez a figura egyszer csak kilép a hóba, “medvetáncot” jár benne, közben pedig hirtelen fiatalnak kezdi érezni magát:

Honnan tudjam, elmélkedett, hogy ugyanolyan módon vagyok-e túl a harmincon, mint mások? Ha kések, mint egy óra, akkor az is tovább tart, amíg lejárok.

Hm, hm. Einstein szerintem erre azt mondaná, hogy na jó, de a kérdés az, hogy hol van az az óra?

Reklámok

365/116 – Néhai Nicholls kapitány pénisze

Ma mindenféle testrészekbe botlottam a Múlt-koron, biztos ti is hallottátok már egyik-másik legendát (vagy igaz történetet) arról, mi lett a sorsa egy-egy híres test különböző darabjának. A Napkirály szívének karácsonyi vacsora keretében történő elfogyasztása például Hannibal Lechter-i húzás volt Willam Bucklandtől, de nem kevésbé érdekes a többi történet sem, csak úgy röpködnek a péniszek, agyak, koponyák sőt gerincoszlop-szakaszok.

Mindegy, az egészet azért mesélem, mert erről jutott eszembe Ian McEwan novelláskötete, a Geometria*, amelynek címadó novellája így kezdődik:

„1875-ben a Melton Mowbray-i »régiségek és ritkaságok« árverésén dédapám és barátja, M közösen alkudtak a néhai Nicholls kapitány péniszére, aki 1873-ban hunyt el, a Horsemonger fegyházban. A palackba zárt pénisz 12 hüvelyk hosszú volt, és dédapám esti naplójegyzete szerint »különösen szép állapotban őriztetett meg«. Ugyanezen az aukción került kalapács alá »a boldog emlékű Lady Barrymore meg nem nevezett testrésze, amit Sam Israels vásárolt meg ötven aranyginiért«. Dédapám szerette volna a két tételt egyetlen párként birtokolni, de M lebeszélte erről, ami jó példa a barátságukra – dédapám, az átszellemült filosz, és M, a tettek embere, aki tudta mikor kell megállni.”

———-

*Két éve írtam róla itt.

365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

365/090 – Irodalmi sertések együttállása egy pénteken

Vannak azok a könyvek, amelyeket mesekönyv- vagy Bibliaszerűen forgat az ember időnként. Valamikor a húszas éveim legelején ilyen volt nekem például a Mesék, amelyek rosszul végződnek (Csáth Géza összegyűjtött novellái, Magvető, 1994).

Az ilyen könyveit az ember sosem teszi a polcon a hátsó sorba, hogy bármikor levehesse, de erre általában csak néhány évente kerül tényleg sor. Nemrég mindenesetre ez történt (erről jutott eszembe, hogy megemlítsem a Fekete csöndet), illetve, pontosan meg tudom mondani, mikor történt, a múlt pénteken. Levettem.

Tudom, hogy a disznóöléses novellával kezdődik. Amikor ennyi idő után leszedem a polcról (most nagyjából három-négy éve nem volt már a kezemben), mindig elölről kezdem, aztán, ha úri kedvem úgy tartja, később csapongok benne.

Tehát a disznóöléses. Tor. Elolvastam megint, jó, hogy ez van a kötet elején, bemelegítés. Aztán persze a többi.

Ugyanaznap történt, hogy kinyitottam az online ÉS-t, olvasgattam, és beleszaladtam Kerékgyártó István novellájába. Korpa.

A napom hátralévő részét, szóval az éjszakámat és a hajnalomat vissza-visszatértően ez a két novella és együttállásának furcsa játéka járta át. Hasonlóságaik, különbségeik, egyáltalán, a disznóölés irodalma, disznóölés az irodalomban stb.

Megmutatom nektek is, és ha van kedvetek, írjátok meg kommentben, mi jutott eszetekbe róluk:

Csáth Géza: Tor (MEK)

Kerékgyártó István: Korpa (ÉS)

 

365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.

A Könyvhörcsög visszatér

Naplovam

Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós,  vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.

A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.

És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.

Lev Nyikolajevics meg én

OlvasóNaplovam

tolsztoj

Hogy ne már mindig a szakállas öregbácsis kép legyen mindenhol róla.

Sose gondoltam, hogy pont vele kerülök hosszas viszonyba, már csak azért sem, mert amikor az a kérdés merül fel, hogy Mi a regény? nekem két válaszom van: az egyik – természetesen a legigazabbon, tehát azonkívül, hogy fogalmam sincs – egy zavaros és hosszú válasz, ami azt hiszem a tűz körüli mesétől indul és mindenféle mellékmondatok után eljut a konstrukcióig, de ez olyan borzasztó, hogy le sem írom; a másik válaszom egy regény* címe, és nem Tolsztoj. Az első zavaros és hosszú válaszomban persze benne van ő is (meg Zola, meg Roth, meg Camus, meg Proust, és naná hogy ott van Spiró, Pelevin, Mikszáth, Joyce és végtelen sorban a többiek).

A mostani, új viszonyunk úgy kezdődött, hogy újraolvastam a Kreutzer-szonátát (hallga), meg az Európa-kiadásban a többi darabot (ezek közül nagy felfedezésem a Három halál lett, meglepetve tapasztaltam, hogy milyen mélyen hordozom ezt a szöveget magamban a régi első olvasása óta) és ahogy már velem a nagy mesélőknél lenni szokott, csak bámultam, mi mindent tud. Rólunk. És ahogy szintén a nagy elbeszéléseknél nyugtázhatjuk, én is megint nyugtáztam, hogy a világ mily keveset változik. Vagy ha világ mégis (úgy, ahogy), az ember semmit, de semmit.

Hogy például most, amikor az Anna Kareninát olvasom újra (gyakorlatilag azért, mert felhúztam magam egy baráti beszélgetésben a témán), azt látom, amit korábban nem láttam, hogy itt az egészben a legkevésbé fontos maga Anna. Azt hiszem, ezekben a nagy és túláradó elbeszélőkben éppen azt szeretjük, hogy nemcsak minden olvasással mások, de mindig valami másról is szólnak. Másmilyennek látjuk a szereplőiket is, más dolgokat feltételezünk róluk, másképp ítéljük meg a cselekedeteiket. Sosem maradnak egyformák, sosem unalmasak.

Hát ezért van az, hogy évek óta legeslegszívesebben már visszafelé olvasok. Vissza az időben. Az újraolvasás egy merő gyönyörűség, és legfeljebb azt az egyébként nagyon előnyös tulajdonságot, hogy a szerző halott lehet itt mégis kicsit sajnálni, mert nem lehet neki levelet írni minderről. De talán mégis, mint most.


*vagy kettő (Bűn és bűnhődés, Alexandriai négyes – ez van)