Különben

Maga csak üljön, olvasson, meg dolgozzon. Néha húzza ki a fejét (a Kerouac-Roth-Updike) háromszögből. Miért is mindig a háromszögek? Miért is mindig valamiféle alakzatok? Ki tudja. Mint a csillagképek. Sosem egy valami áll magában. Néha össze lehet kötni őket egy vonallal, néha csak kemény törések árán, vagy valahol a sötét háttér mögött megbúvó szállal. Na, például azt a szálat megtalálni. Az jó. Így leegyszerűsödnek a dolgok. Megtalálni egy nem túl nyilvánvaló összeköttetést két dolog között, az jó valami. Nézni bután, értetlenkedve, az rossz. A vagy B, a C megoldás (örökkön örökké halogatni a döntést A és B között, feltételezve, hogy a hiba a mi életkorunkban, szemléletünkben, felfogóképességünkben, ismereteinkben, rendszerünkben stb. van), már elhasználódott. Egyszer csak arra kezd el kimenni a játék, hogy most már legyen jó. A eset legyen. Nem mindig és nem mindenáron, de legalább erre induljunk el. Nekünk legyen mondva.

Különben nem csodálom, hogy annyiszor elmondják, hogy a mosókapszulát tartsd gyermekektől elzárva. Néha még nekem is kedvem lenne beleharapni. De aki gyerekkorában egyszer találkozott a kókuszos testápolóval, az tudja, hogy a forma csak forma, és az illatnak sem lehet mindig hinni.

Reklámok

Mint újra ízeket érezni

Alapvetően még mindig hitegetem magam az olvasói pozícióval, ami első sorban is akkor kényelmes, ha egy könyvről véleményt formálok. Olvasónak lenni tiszta szubjektív szubjektum. Semmi dolgom, csak első (második) benyomás alapján kizárólag magánvéleményt alkotni. El lehet mondani, de legföljebb téttelen beszélgetésben, vita tárgyát semmiképp nem képezi, ahogy ritkán is gondolom, hogy vitáznom kéne, a személyes vélemény csak egy személyes vélemény, ízlés dolga, semmi különös, mindenki mondhatja a magáét, egymás mellett párhuzamosan létező valamik.

Viszont egyre ritkábban lehet olvasónak maradni. Ha egy könyvről írok például, akkor biztosan kizárt ez a pozíció, legalábbis önmagában kevés, de ezt mindenki jól tudja, aki szokott könyvekről írni. Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy jó ideje ott tartok, hogy már magamban (kimondatlanul) is objektív szempontok alapján forgatok könyveket, kis túlzással szakmai szempontok alapján olvasok – ez nem a könyvválasztásra, hanem az olvasás gyakorlatára vonatkozik. Előfordul, hogy tennék a (gyakran rég halott) szerzőnek egy-két szerkesztési javaslatot, és az utóbbi időben olyan is volt, hogy éppen a kezem ügyében lévő íróeszközzel belekorrektúráztam a szövegbe. Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy nem ragadott magával annyira, hogy ne szakítsam meg egy toll vagy ceruza kézbevételével, kivéve, ha éppen azelőtt botlottam elírásba, nyomda-/helyesírási hibába, hogy éppen szünetet akartam volna tartani az olvasásban.

És mégiscsak az a helyzet, hogy akkor történik valami nagy dolog, amikor észrevétlenül, tettenérhetetlen módon egyszer csak visszavedlek olvasóvá. Nem (vagyis csak utólag) vizsgálgatom a szerkezetet, a szóhasználatot, nem keresgélek frappánsabb, odaillőbb megoldásokat, egyszerűen csak olvasok és benne tudok lenni a szövegben. Tény, hogy ilyesmi egyre ritkábban történik meg, de amikor igen, akkor az valami, hogy is mondjam?, az valami olyan, mint lehet a hit megerősítése egy próbatétellel, vagy kiszállni a kocsiból egy ismeretlen vidéken és először beleszippantani a levegőbe, vagy egy hosszú nátha után újra ízeket érezni. Vagy ez így mind együtt.

A Könyvhörcsög visszatér

Naplovam

Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós,  vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.

A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.

És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.

Lev Nyikolajevics meg én

OlvasóNaplovam

tolsztoj

Hogy ne már mindig a szakállas öregbácsis kép legyen mindenhol róla.

Sose gondoltam, hogy pont vele kerülök hosszas viszonyba, már csak azért sem, mert amikor az a kérdés merül fel, hogy Mi a regény? nekem két válaszom van: az egyik – természetesen a legigazabbon, tehát azonkívül, hogy fogalmam sincs – egy zavaros és hosszú válasz, ami azt hiszem a tűz körüli mesétől indul és mindenféle mellékmondatok után eljut a konstrukcióig, de ez olyan borzasztó, hogy le sem írom; a másik válaszom egy regény* címe, és nem Tolsztoj. Az első zavaros és hosszú válaszomban persze benne van ő is (meg Zola, meg Roth, meg Camus, meg Proust, és naná hogy ott van Spiró, Pelevin, Mikszáth, Joyce és végtelen sorban a többiek).

A mostani, új viszonyunk úgy kezdődött, hogy újraolvastam a Kreutzer-szonátát (hallga), meg az Európa-kiadásban a többi darabot (ezek közül nagy felfedezésem a Három halál lett, meglepetve tapasztaltam, hogy milyen mélyen hordozom ezt a szöveget magamban a régi első olvasása óta) és ahogy már velem a nagy mesélőknél lenni szokott, csak bámultam, mi mindent tud. Rólunk. És ahogy szintén a nagy elbeszéléseknél nyugtázhatjuk, én is megint nyugtáztam, hogy a világ mily keveset változik. Vagy ha világ mégis (úgy, ahogy), az ember semmit, de semmit.

Hogy például most, amikor az Anna Kareninát olvasom újra (gyakorlatilag azért, mert felhúztam magam egy baráti beszélgetésben a témán), azt látom, amit korábban nem láttam, hogy itt az egészben a legkevésbé fontos maga Anna. Azt hiszem, ezekben a nagy és túláradó elbeszélőkben éppen azt szeretjük, hogy nemcsak minden olvasással mások, de mindig valami másról is szólnak. Másmilyennek látjuk a szereplőiket is, más dolgokat feltételezünk róluk, másképp ítéljük meg a cselekedeteiket. Sosem maradnak egyformák, sosem unalmasak.

Hát ezért van az, hogy évek óta legeslegszívesebben már visszafelé olvasok. Vissza az időben. Az újraolvasás egy merő gyönyörűség, és legfeljebb azt az egyébként nagyon előnyös tulajdonságot, hogy a szerző halott lehet itt mégis kicsit sajnálni, mert nem lehet neki levelet írni minderről. De talán mégis, mint most.


*vagy kettő (Bűn és bűnhődés, Alexandriai négyes – ez van)

Kis könyves gyónás

Naplovam

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy követem a trendet, de nálam a nyár meg a tél a kiugróan magas könyvvásárlások évszaka (de… ha jobban belegondolok, tavasszal is szoktam könyvet venni, készülve a nyári olvasgatásokra, és ősszel is, készülve a téli estékre. Hm, na jó, azért megállja a helyét a nyár-tél, mégiscsak olyankor vagyok a legfelelőtlenebb).

booksAz történik, hogy mondjuk megrendelek egy antikvár könyvet, amit könyvesboltba szállítanak ki, tehát bemegyek, hogy átvegyem, ha már ott vagyok, körülnézek, és innentől tudjátok. Ha szoktatok könyvesboltokba járni. (De ugyanezt tudom csinálni online is: Rákeresek a könyvre, megvan, amiről eszembe jut egy másik, az alatt meg feldob egy harmadikat, amit pont tényleg de rég kerestem…)

Részben amiatt írom ezt a posztot, hogy a Helikon Zsebkönyvek kiváló sorozatát a figyelmetekbe ajánljam, vagyis: bűnözzetek ti is. Nem olyan nagy bűnözés egyébként, pont arról van szó, hogy világraszóló klasszikusok, olcsón. Nagyon nehéz ellenállni a 999Ft-os könyveknek, ráadásul legutóbb egyet fizet, kettőt kap akció volt belőlük (két könyv egy ezresért!), így aztán minden olyat megvesz az ember, ami hiányzik a polcáról (mert költözéskor elveszett, kölcsönadta, vagy nem is hiányzik, de legyen meg a gyereknek is külön stb, ismeritek ezt). Alice Csodaországban, Kafka-novellák, Nietzsche, Szerb Antal… nem is sorolom, itt megtaláljátok őket.

Az egész sorozat szellemes, a dizájn úgy egységes, hogy közben tele van ötlettel. Meg ilyeneket is csinálnak:

helikon-zsebkonyvek

De bevallok mást is, ha már itt vagyunk a klasszikusoknál. Általában nem hoznak lázba az újrafordítások (érdekelnek, de nem várom őket izgatottan), de Camus L’Étranger-je igen. A Gyergyai Albert fordította változatot (Közöny) akár az egyik kedvenc könyvemnek is nevezhetném, ha szoktam volna kedvenc könyveket megnevezni (igen ritkán és más szempont alapján). Annyi biztos, hogy idézni is szoktam belőle, szóval, közel áll hozzám. Nagyon kíváncsi vagyok az újrafordításra, ami – az eredeti címet megőrizve – Az idegen, az Európa Könyvkiadónál jelent meg, Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása. Annyit máris el tudok róla mondani, hogy igen szép könyv, keménykötés, védőborító, ostyaszínű lapok, szóval nagyon várja, hogy olvassam is, ne csak nézegessem.

camus-az-idegen

Lássuk, mi van még. Van például egy olyan becsípődésem, hogy még akkor is megveszem az egyes filmek alapjául szolgáló könyvet, ha már véletlenül láttam a filmet (most nyáron is ez történt, persze nem volt nehéz így alakulnia a sorrendnek a Jules és Jim esetében), aztán van olyan, hogy megveszek olyan egyszerhasználatos könyveket, amik csak felvillantanak valamit, de összefoglalónak jók (meg hátha a gyerekeket érdekli), ezen a nyáron a Tiltott könyvek és a Mindent a szerelemért voltak ilyen beszerzések. És meggyónom az olaszországi vásárlást is: egy szakácskönyvet vettem – tekintettel a nemlétező olasz tudásomra, ez is bátor húzás volt -, amiből még nem főztem, de télen úgyis sokkal több ok és idő van a forró konyhára, ugye.

Hát így állunk (na persze, mindent azért én se vallhatok be), mindeközben egy klasszikust olvasok újra, amit nemhogy nem idén vettem, de nem is én, hanem a szüleim, valamikor a hatvanas években. Azzal a reménnyel, hogy a házikönyvtárnak mindig van (volt, lesz) értelme. Illetve, ha mégsem, akkor így jártunk.

Illetve, dehogynem!

Most jut eszembe, az egyik legnagyobb könyvtáros azt mondja:

A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.

(Jorge Luis Borges: 1964. június c vers, f. Somlyó György)

Hogy minden készen

Naplovam

natposterHogy minden készen volt mindig, elég régóta tudom. Nem akkor jöttem rá, amikor a születési évemben megjelent verseket olvastam, az csak egy érdekes adalék volt hozzá, sőt inkább olyan, mint egy kutatás, kis utazás befelé: lásd, minden ugyanúgy megvolt már akkor is, pontosan abban az évben is. Minden megerősített ebben a kezdetektől, a görögök, a Nagy Oroszok, az Érzékeny Franciák és a Borongós Angolok mind, mind, mindenkor.

Nincs annál felkavaróbb és megnyugtatóbb érzés, mint hogy nincs dolgunk a világon.

Azért amikor a kis könyvtáramat rendezem – vagy éppen feldúlom és örökre elrontom a konstrukciót – vagy felemlegetek szerzőket, sorokat, mondatokat, újraolvasok valamit vagy éppenhogy előbányászok egy félig elfelejtett, számomra ismeretlen kötetet, az az érzésem támad, hogy teszek valamit. Mint egy kis hangya, egy nagy közösség része vagyok, azé a közösségé, aki az egészet életben tartja.

Az előítélet mint reménysugár

Naplovam

books

A tömegközlekedés egyébként is szívügyem, de (és talán ezt már többször említettem) elsősorban a megfigyelések kiváló terepe. Az utazóközönséget több szempontból lehet csoportosítani, az egyik a kütyü-szempontú, tehát vannak a kütyüvel-a-kézben utazók, és a kütyü-nélkül utazók. Itt tapasztalható némi ellentét, leginkább a nem-kütyü oldalról egyfajta lenézés, megvetés, ami abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kütyüsök (okostelefon, tablet stb.) csak a facebookot nyomkodják, értelmetlen dolgokat csinálnak és teljesen figyelmen kívül hagyják a környezetüket, afféle modern zombik, akiktől csak pusztul a társadalom.

Ez persze hülyeség, de nézzük a kísérleti szituációkat:

1. Felszállok, vagy nálam van vagy azonnal előveszem az okostelefont (már amikor nem összetörve fekszik otthon), elkezdem nyomkodni.

Ilyenkor nem kifejezetten figyelnek rám, de én figyelek rájuk. Látom a megvető pillantásokat, és látom a többi kütyüst is, akik mereven bámulják a készüléküket. Lehet, hogy ők is e-könyvet, kéziratot olvasnak rajta, mint én, vagy fontos emailt nyitnak meg – esetleg válaszolnak is rá -, így menet közben, hogy ennyivel is megrövidítsék a munkaidőt. Lehet, hogy ők is megnézik az oldaluk statisztikáit, esetleg kapcsolatot tartanak a közösségük tagjaival – amit ugye a kapcsolattartás éltet – vagy átfutják a híreket, hogy mire gép elé kerülnek, már dolgozhassanak (akár magukkal a hírekkel). Esetleg a világ másik pontján élő szerettüknek írnak pár kedves szót, amíg a szellemvasúton zötykölődnek.

Ha arrébb kell csúszni az ülésen, szinte arrébblöknek, hozzám nem szólnak, csak böködnek, mintha nem evilágról való lennék, talán magyarul se tudok, alapvetően mogorván bánik velem a t. utazóközönség.

2. Felszállok, kezemben a kütyü, majd elteszem és előveszek egy könyvet vagy folyóiratot.

Ez egy rendkívül összetett kísérlet, mert a cserét két megálló között kell végrehajtani, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül mindvégig. Amíg a telefon van a kezemben (és persze nyomkodom, ránézek a statisztikára, hozzászólásokra, esetleg beleolvasok egy dokumentumba), az a képlet, amit az 1. pontban írok. Aztán, amikor elteszem és előkerül a könyv, mint egy varázsütésre, szinte érezhetően enyhül a légkör, különösen igaz ez egy közepes tömegben, amikor néhány megálló alatt már térdek-lábak erdejében ülök. Ha szellősebb a hely, többször előfordul, hogy a látókörömbe esőktől kapok egy mosolyt vagy azt veszem észre, hogy a könyv vagy a folyóirat címét böngészik, az arcokról mindenesetre eltűnik minden ellenséges árnyalat.

Nos, mint született optimista én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a könyv, az olvasás – legyen ez bármilyen sztereotipikus – még mindig értékes dolognak számít. Egy ember, könyvvel a kezében még mindig pozitív érzéseket kelt, bármerre járunk. Azért ez okot ad némi reménységre, nem?