Különben

Maga csak üljön, olvasson, meg dolgozzon. Néha húzza ki a fejét (a Kerouac-Roth-Updike) háromszögből. Miért is mindig a háromszögek? Miért is mindig valamiféle alakzatok? Ki tudja. Mint a csillagképek. Sosem egy valami áll magában. Néha össze lehet kötni őket egy vonallal, néha csak kemény törések árán, vagy valahol a sötét háttér mögött megbúvó szállal. Na, például azt a szálat megtalálni. Az jó. Így leegyszerűsödnek a dolgok. Megtalálni egy nem túl nyilvánvaló összeköttetést két dolog között, az jó valami. Nézni bután, értetlenkedve, az rossz. A vagy B, a C megoldás (örökkön örökké halogatni a döntést A és B között, feltételezve, hogy a hiba a mi életkorunkban, szemléletünkben, felfogóképességünkben, ismereteinkben, rendszerünkben stb. van), már elhasználódott. Egyszer csak arra kezd el kimenni a játék, hogy most már legyen jó. A eset legyen. Nem mindig és nem mindenáron, de legalább erre induljunk el. Nekünk legyen mondva.

Különben nem csodálom, hogy annyiszor elmondják, hogy a mosókapszulát tartsd gyermekektől elzárva. Néha még nekem is kedvem lenne beleharapni. De aki gyerekkorában egyszer találkozott a kókuszos testápolóval, az tudja, hogy a forma csak forma, és az illatnak sem lehet mindig hinni.

Reklámok

Mint újra ízeket érezni

Alapvetően még mindig hitegetem magam az olvasói pozícióval, ami első sorban is akkor kényelmes, ha egy könyvről véleményt formálok. Olvasónak lenni tiszta szubjektív szubjektum. Semmi dolgom, csak első (második) benyomás alapján kizárólag magánvéleményt alkotni. El lehet mondani, de legföljebb téttelen beszélgetésben, vita tárgyát semmiképp nem képezi, ahogy ritkán is gondolom, hogy vitáznom kéne, a személyes vélemény csak egy személyes vélemény, ízlés dolga, semmi különös, mindenki mondhatja a magáét, egymás mellett párhuzamosan létező valamik.

Viszont egyre ritkábban lehet olvasónak maradni. Ha egy könyvről írok például, akkor biztosan kizárt ez a pozíció, legalábbis önmagában kevés, de ezt mindenki jól tudja, aki szokott könyvekről írni. Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy jó ideje ott tartok, hogy már magamban (kimondatlanul) is objektív szempontok alapján forgatok könyveket, kis túlzással szakmai szempontok alapján olvasok – ez nem a könyvválasztásra, hanem az olvasás gyakorlatára vonatkozik. Előfordul, hogy tennék a (gyakran rég halott) szerzőnek egy-két szerkesztési javaslatot, és az utóbbi időben olyan is volt, hogy éppen a kezem ügyében lévő íróeszközzel belekorrektúráztam a szövegbe. Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy nem ragadott magával annyira, hogy ne szakítsam meg egy toll vagy ceruza kézbevételével, kivéve, ha éppen azelőtt botlottam elírásba, nyomda-/helyesírási hibába, hogy éppen szünetet akartam volna tartani az olvasásban.

És mégiscsak az a helyzet, hogy akkor történik valami nagy dolog, amikor észrevétlenül, tettenérhetetlen módon egyszer csak visszavedlek olvasóvá. Nem (vagyis csak utólag) vizsgálgatom a szerkezetet, a szóhasználatot, nem keresgélek frappánsabb, odaillőbb megoldásokat, egyszerűen csak olvasok és benne tudok lenni a szövegben. Tény, hogy ilyesmi egyre ritkábban történik meg, de amikor igen, akkor az valami, hogy is mondjam?, az valami olyan, mint lehet a hit megerősítése egy próbatétellel, vagy kiszállni a kocsiból egy ismeretlen vidéken és először beleszippantani a levegőbe, vagy egy hosszú nátha után újra ízeket érezni. Vagy ez így mind együtt.

365/139 – Ha lassabb vagyok, az időm lelassul-e?

Amit mára írni akartam, nagyjából a címben benne is van. Egy bizonytalan igennel felelnék meg rá. Egy kérdőjeles igennel, ami szerintem mindenképpen jobb egy felkiáltójeles nemnél. De beérem egy pontos talánnal is.

Amiről eszembe jutott.

Olvasok egy könyvet egy emberről, aki nem arról lett híres, hogy lassú volt – pedig ez volt (lehetett) a legjellemzőbb tulajdonsága. Nekem maga a lassú élés, ami magában rejti az aprólékosság, a részletezés, részletező figyelem, egyáltalán a figyelem egy más minőségét, nagyon szimpatikus. Közel áll hozzám. Nagyjából mindennel ellentétes, amit a világ ma elvár tőlünk. Sőt, azzal is, amit kétszáz éve elvárt.

Szóval, ez a figura egyszer csak kilép a hóba, “medvetáncot” jár benne, közben pedig hirtelen fiatalnak kezdi érezni magát:

Honnan tudjam, elmélkedett, hogy ugyanolyan módon vagyok-e túl a harmincon, mint mások? Ha kések, mint egy óra, akkor az is tovább tart, amíg lejárok.

Hm, hm. Einstein szerintem erre azt mondaná, hogy na jó, de a kérdés az, hogy hol van az az óra?

365/116 – Néhai Nicholls kapitány pénisze

Ma mindenféle testrészekbe botlottam a Múlt-koron, biztos ti is hallottátok már egyik-másik legendát (vagy igaz történetet) arról, mi lett a sorsa egy-egy híres test különböző darabjának. A Napkirály szívének karácsonyi vacsora keretében történő elfogyasztása például Hannibal Lechter-i húzás volt Willam Bucklandtől, de nem kevésbé érdekes a többi történet sem, csak úgy röpködnek a péniszek, agyak, koponyák sőt gerincoszlop-szakaszok.

Mindegy, az egészet azért mesélem, mert erről jutott eszembe Ian McEwan novelláskötete, a Geometria*, amelynek címadó novellája így kezdődik:

„1875-ben a Melton Mowbray-i »régiségek és ritkaságok« árverésén dédapám és barátja, M közösen alkudtak a néhai Nicholls kapitány péniszére, aki 1873-ban hunyt el, a Horsemonger fegyházban. A palackba zárt pénisz 12 hüvelyk hosszú volt, és dédapám esti naplójegyzete szerint »különösen szép állapotban őriztetett meg«. Ugyanezen az aukción került kalapács alá »a boldog emlékű Lady Barrymore meg nem nevezett testrésze, amit Sam Israels vásárolt meg ötven aranyginiért«. Dédapám szerette volna a két tételt egyetlen párként birtokolni, de M lebeszélte erről, ami jó példa a barátságukra – dédapám, az átszellemült filosz, és M, a tettek embere, aki tudta mikor kell megállni.”

———-

*Két éve írtam róla itt.

365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

365/090 – Irodalmi sertések együttállása egy pénteken

Vannak azok a könyvek, amelyeket mesekönyv- vagy Bibliaszerűen forgat az ember időnként. Valamikor a húszas éveim legelején ilyen volt nekem például a Mesék, amelyek rosszul végződnek (Csáth Géza összegyűjtött novellái, Magvető, 1994).

Az ilyen könyveit az ember sosem teszi a polcon a hátsó sorba, hogy bármikor levehesse, de erre általában csak néhány évente kerül tényleg sor. Nemrég mindenesetre ez történt (erről jutott eszembe, hogy megemlítsem a Fekete csöndet), illetve, pontosan meg tudom mondani, mikor történt, a múlt pénteken. Levettem.

Tudom, hogy a disznóöléses novellával kezdődik. Amikor ennyi idő után leszedem a polcról (most nagyjából három-négy éve nem volt már a kezemben), mindig elölről kezdem, aztán, ha úri kedvem úgy tartja, később csapongok benne.

Tehát a disznóöléses. Tor. Elolvastam megint, jó, hogy ez van a kötet elején, bemelegítés. Aztán persze a többi.

Ugyanaznap történt, hogy kinyitottam az online ÉS-t, olvasgattam, és beleszaladtam Kerékgyártó István novellájába. Korpa.

A napom hátralévő részét, szóval az éjszakámat és a hajnalomat vissza-visszatértően ez a két novella és együttállásának furcsa játéka járta át. Hasonlóságaik, különbségeik, egyáltalán, a disznóölés irodalma, disznóölés az irodalomban stb.

Megmutatom nektek is, és ha van kedvetek, írjátok meg kommentben, mi jutott eszetekbe róluk:

Csáth Géza: Tor (MEK)

Kerékgyártó István: Korpa (ÉS)

 

365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.