Október kettő

Naplovam

Nem szeretem a páros számokat, páros számút venni valamiből (zsemléből is inkább ötöt és egy majd megszárad), nem szeretem az utcák páros oldalát (kivéve, amikét mégis), nem szeretem a páros éveket, dátumokat.

10. 02. ilyen szempontból fölöttébb kellemetlen, csak az az árva egyes javít rajta valamit.

Évek óta figyelem ezt a napot. Október másodikát. Ilyenkor kezdődik el igazán az ősz. Nem készítek följegyzéseket, nincs statisztikám, de ezen a napon mindig esik. Hideg, ismerős eső esik ilyenkor, hajnalban köd van, és tudni lehet, a szagából meg az ízéből lehet tudni, hogy jön a tél. Október másodikán valami mindig megfordul, kicsit falnak fordul a világ, befelé kezd nézni.

Pontosan tizenhat éve figyelem ezt a napot (2000. 10. 02. óta). Aznap is esett, már előző éjjel elkezdte, zuhogott megállíthatatlanul, nyirkos lett mindenki álma, aki azon az éjszakán aludni tudott. Hajnalra tömör köd ülte meg a várost, kinéztem a konyhaablakon, anya a hátam mögött, tizenegy lépésre feküdt és már nem látta.

Szóval, anya, csak hogy tudd, azóta is minden évben esik aznap. Vagy kint vagy bent.

 

Reklámok

És meg is lehet szeretni

Októberi tárcanovella, ami valahogy mindenhonnan kimaradt.

Csúcsforgalomban felnyomakodni a 4-6-os villamosra: az intim szféra önkéntes és teljes feladása. Sodródom a tömeggel, túl későn jut eszembe, hogy kihátráljak, hogy esetleg megvárjam a következőt vagy elinduljak gyalog. Belekeveredtem a biomasszába, úgyhogy bepréselődök, harc a talpalatnyi helyekért, még néhány négyzetcentiméterért, egy könyök a bordáim közé vág, több test szaga csapódik az orromba, mint amennyit egy hét alatt összesen érezni szoktam.

Az elém és az ajtó közé szorult fickó erősen kopott, de makulátlanul tiszta, vasalt ingét bámulom a kabátja szárnyai között. Kórházba megy a feleségéhez, csak előbb egy szelet pizzát vesz neki valahol.
– Azt kívánja – mondja fennhangon, nem tudom, kinek, azt hiszem, csak úgy bele az embererdőbe.

Mellettem és félig mögöttem két lány áll, egyikük fiatal karját látom, felcsúszott a kiskabátja ujja, bőrén egy tetovált virág.
– Te bementél ma az egyetemre? – kérdezi a barátnője.
– Nem – feleli és érzem, ahogy megrántja a vállát. – Minek?

Évforduló van, hetek óta minden megállónál ünnepélyes géphang emlékezteti a tisztelt utazóközönséget az egykori eseményekre.

…a műegyetemisták délután fél háromkor a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől indultak…

– Négyórásra vagyok lejelentve, de tízet is lehúzok – beszél tovább a kórházas pasas – de a pénz az lófasz. Most, hogy az asszony beteg, elengedtek korábban. A gyógyszereket is meg kell venni, meg minden. Kurvasokba van ám egy betegség.

– Anyámat nem érdekli – mondja a virágos lány -, úgyhogy, én már kinéztem, mit varratok magamra legközelebb.

…adság hídon vonultak át. Első állomásuk a belvárosi Petőfi-szobor volt, ahol egyesültek a pesti oldal egyetemeiről…

– Aztán a számlák – folytatja a kórházas – azokat most nem is mindet tudom befizetni. És a nyugdíjig még hány év lenne! De az az, ami nekem nem is lesz. Már, ha egyáltalán elélek addig.
– Ja – morogja valaki válaszul a tömegből. Talán vele beszélgetett eddig is, csak olyan sűrűn állunk, hogy nem látom. De lehet, hogy őt is meglepte a válasz, mert elhallgat. Egyik keze a kapaszkodót markolja, a másikkal végigsimít a hasán, résen át látom és sejtem, hogy ez a mozdulat most a feleségéé, aki utoljára egy hónapja kivasalta az inget, ezt a régi kopottat, amit ünnepélyes meg hivatalos alkalmakra szokott felvenni, mint amilyen például a kórház.

– Na és, mit? – kérdezi a virágostól a barátnője, mire hosszas, csacsogó hangú leírás következik, annyit értek meg belőle, hogy bonyolult minta lesz, indás és koponyás, méghozzá érzékeny területre.
– Ú – mondja a barátnő.

…egy diák felolvasta a tizenhat pontot. Tízezres tömeg indult meg az előre meghirdetett útvonalon, Kossuth Lajos utca, Bajcsy-Zsilinszky út, Nagykörút, Margit híd…

– Azt kívánnám én ennek a sok politikusnak, hogy csak egy hónapot dolgozzon helyettem, meg éljen meg ennyiből – mondja fáradt indulattal és leengedi a karját. Többen hümmögnek.

– És kivel csináltatod? – hangzik a kérdés a hátam mögül.
– A Moonnal, szerintem. Ő ügyes és nem varr drágán.
– Mennyi egy ilyen?
– Nem tudom, ötvenből biztos kijön.
– Azért az nagyon fájdalmas lesz. A varrás is, meg az ára is – nevetnek.
– Ja, de én kemény vagyok, kibírom. Megcsináltatom, ha addig élek is.

…műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz. Az egyetemisták tömege egyre bővült…

– Azt mondja az orvos, még úgy egy hét. Utána hazaengedik. Na, mondom, ki fogja ápolni, hát föl se tud kelni. Én tíz órát húzok le egy nap, igaz, hogy négyórásba vagyok lejelentve. Csak nézett rám a szerencsétlen doki, aztán mondta, hogy esetleg másfél hétig még bent tudja tartani. Rendes ember.

– Én nyelv-piercinget akartam évekig, de gyáva voltam megcsináltatni. Egy szúrástól is félek, nemhogy a hasam aljára tetováltatni! Inkább a vállamra, ott lehet, hogy kibírnám.
– Nem vészes. És meg is lehet szeretni.
– Mit?
– Jaj, hát szerinted a Kiss Levinek hogyan lett televarrva az egész teste? Azt mondja, az ember egy idő után nemcsak megszokja, de szüksége van rá, sőt egyenesen élvezi.
– A fájdalmat?
– Azt.

A Nyugatinál kiözönlünk a szürke estébe.