365/070 – Mentem a napon

Éreztem, hogy ott van az a letörölhetetlen vigyor az arcomon. Annyira kék volt az ég, annyira nagy volt a fény, annyira élesek az árnyékok, annyira telve volt minden azzal, amit benne szeretni lehet, hogy csak nevetni lehetett tőle. Semmi máshoz nem lehet hasonlítani, jobb, mint a forró fürdő télen, mint a karamellás-mogyorós-csokis-vaníliás fagyi tejszínhabbal, mint nagy levegőt venni, jobb mint egy orgazmus, egy sírás, egy ölelés, mindennél de mindennél hirtelen jobb lett lenni. És még jó zene is szólt hozzá a fülemen. És közben arra gondoltam, hogy ennyire erősen érezni nem tudom, lehet-e még valamit. Ráadásul ennyire egyedül és mégsem, mert minden és mindenki olyan közel van, hogy nincs is szükségem arra, hogy lássam. És közben arra gondoltam, hogy évente legalább négyszer meg akarok halni. És közben arra gondoltam, hogy ez a kettő valószínűleg csak együtt létezik. Ha az nem lenne, soha nem lenne ez sem. Egy egyszerű, hétvégi délutánon a város legkülső peremén, minden kifejezett szépség nélkül nem lehetne ennyire gyönyörű a minden. Úgyhogy mentem. Ami menthető.

Reklámok

365/031 – Jöjj, néhány órás napsütés

Az valami fantasztikus, milyen gyilkos sebességgel alakul át minden egy kis napfénytől.

A házunk körül hirtelen park lesz a koszlott “türelmi zóna” helyén (én hívom csak így a teleknyi zöld sávokat, amiket azért telepítettek az út és a házak közé, hogy messzebb legyünk a zajtól és kosztól). A vasútállomás hentelős-horror-helyszínből steampunk-mese-terepasztal. De még a metrópótló is kevésbé savanyú, mint a citrompótló.

Az alvó, dédelgetett, titkos dolgok ettől a napfénytől, a tavasz ígéretétől úgy burjánzanak el odabent, ahogy a felboruló üvegből a tinta terjed szét egyetlen szempillantás alatt az itatóson.

Akkorákat lehet érezni ilyenkor, hogy beszakad az asztal. Az ágy. Az ég.

Pszeudotavasz januárban. Hát nem kegyetlen? Régebben egyszerűen csak örültem. Most a második napos nap után elfog a szorongás. Mintha minden napos óra azt ketyegné: jön még kutyára dér.