És akkor egyszer csak eszébe jut a terasz, ahol tavasztól őszig lehetett tanulni, Emi néni, szolfézsórák, a kertben tekergő öreg fák, nagy lombok, dús növényzet, csönd vagy aligzaj. Benne furulyaszó, skálák, terc, nagyszekund, koppantások, egy triangulum hangja. Nevetés. Az a kert már nincs meg, azokat a fákat kivágták, az öreg házat felújították, szürkére vakolták fehér szegélyekkel. Tehát visszamenni nem lehet.
Hatni. Hatással lenni.
Ez a mi munkánk bajunk, s nem is kevés.
főnév
(A magyar nyelv értelmező szótára)
És még a szívről (tudtam, hogy valamikor ilyentájt érünk el ehhez a szervhez, hiába akartuk ezzel kezdeni). Arról a szívről, amelyik képes megesni. (Megesett.) Abból erősödik, aminek aláveti magát, hogy fölemelje. Ez egy csalóka és veszélyes dolog. A fölemelés nem tarthat örökké, egyszerű fizika, csak egy darabig lehet emelni és valaminek el is kell fáradnia. Mindenkit nem lehet. Meg lehet próbálni, persze. És akkor már csak az a kérdés, hogy ki a betegebb.
A szív, ami megesik, egyúttal el is esik. Van ez az állandó harc, amit észre sem veszünk, de van. Állóháború inkább, egymásnak feszülő egók. A győzelem sokszor csak annyi, hogy nem esni meg a szívnek. Semmi fanfár, semmi diadalmenet. És mégis a gyengeség tűnik erőnek, a szív, ami ellágyul, az valóban felemeli a másikat. És roppant erő kell a hullasúlyhoz. Nem is gondoljuk, mennyire nehéz egy sérülés. Még ha nem is súlyos.
Arra gondol, az ő szívére játszani lehetett mindig.
(Belégzés – lent tart – kilégzés.)
Egy nap, csak úgy menetelés közben (buckára fel, buckáról le) végiggondolja, hogy mindig milyen bátran fordultak felé azok, akik megsérültek az idők során, vagy már úgy születtek, kisebb hibával, vagy nagyobbal, mindegy, láthatatlan, csak tudni lehet róla. A kis és nagy sérülésekről és hibákról, amikre sokszor az egyetlen reakció a szánalom, néha talán valódi sajnálat, neki nem ez jut eszébe, hanem inkább úgy mondaná, megesik rajtuk a szíve.
Megesik a szíve.
Így. Sokféleképpen.
Kemény István: Remény
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.
