Nagy vágy van a semmire, a semmittevésre, még arra is, hogy ne gondolkodjunk. Ne kelljen.* Aztán mindez hiába, mert ha a cselekvést ki is iktatjuk, a gondolkodás megmarad, habár állítólag a férfiak tudnak semmire gondolni. Semmire nem gondolni.

Ezt nagyon sokszor megpróbáltam elképzelni. Két dolog lehet, ha egyszer véletlenül, valahogy sikerül semmire gondolnom: az egyik, hogy soha többé nem jut aztán eszembe semmi, a másik, hogy halálra rémülök és azon melegében fel is dobom az agyvelőmet. Egyik sem túl jó kilátás – egyelőre.

*Kelleni éppen nem is kell. Nem kötelező, nem muszáj, sőt nem is egészen életszerű állandóan gondolkodni.

Ha cél nem is, de valamiféle határkövek, jelzőpontok csak kellenének ebbe a sivatagba.

A mérés, ugye. Hogy mit tettünk meg, mennyit tettünk meg, van-e mögöttem valami stb.

Csakis önigazolás, tudom és igen. Hogy nem vagyok az a semmire sem képes, semmit sem tudó, semmit létre nem hozó, semmit nem érő, aminek gondolom magam. (Ha tudnád, hány ember gondolja így. Sejtem.) Hogy bizonyítékot szerezzek magamra. Azt nem tudom, mi számít bizonyítéknak, így aztán eléggé nehéz lesz megszerezni. Miből tudhatom, hogy mi az elég? Honnan tudom, hogy odaértem? Stb. Stb. Stb.

Mi is a sivatag. A homok folyton alakul, változik, épül és szinte eltűnik, hatalmas anyag, fordul, térül önmagából önmagába, hengereg (©Széchenyi Zsigmond), alakzatokat vesz fel, és dob le magáról, magából. És mikroszkóp alatt minden homokszem másmilyen.

Azt hiszed, ez valami metafora. De nem. A sivatagra gondolok.*

*A sivatagra gondolni, na, az a metafora.

Nem dolgozom rendesen. Pontosabban, nem vagyok jó abban, hogy megteremtsem a magam számára ideális munkafeltételeket. De becsületesen dolgozom, és ez, azt hiszem, fontosabb, mint. A legfontosabb.

Az önbizalom is csak valami olyasmi, amire semmi szükség nincsen.* Éppen elég megtanulni úgy tenni, mintha lenne. Valami másféle bizalom az, amire elengedhetetlenül szükség van. Azt hiszem, ez az, aminek jobb híján a hit nevet adtuk.

Én például sokszor gondoltam már, hogy nem hiszek abban, amit csinálok, de ugyanolyan sokszor bebizonyosodott, hogy nagyon is hiszek benne.** Ez egy értelmetlen, olykor minden alapot nélkülöző bízás, mégis az egyetlen dolog, aminek értelmét látom. És ebben a mondatban nincs ellentmondás.

*sőt

**hogy abban hiszek

„(…) a wagneri zenekar, azt hiszed, túl tudja ordítani egyetlen asszonynak a leghalkabb hangját?!”

(Körmendi Ferenc: A boldog emberöltő)

A nő az ötvenharmadik napról, az eszkimó a kutyájával, meg a szörfös fickó mennek a sivatagban. Odaérnek egy nagy gödörhöz, a szélén két varjú álldogál, néha lenéznek a mélybe. A nő az eszkimó meg szörfös illendően köszöntik a varjakat, odalépnek a gödör széléhez, látják, hogy lent az agresszív kismalac rugdossa a gödör falát.

A nő nagyon megsajnálja, azt mondja: Bárcsak itt lenne egy jótündér, hogy kivarázsolja onnan szegényt! Erre, hopp, megjelenik a gödör szélén a jótündér, varázspálcával a kezében, vidáman csacsogva megszólal:

Látom, vándorok, segítségre van szükségetek, én a jótündér vagyok és jókedvemben vagyok, úgyhogy teljesítem három kívánságotokat, de legelőször azét, aki a legnagyobb bajban van.

A gödör fölé hajol, lekiabál az agresszív kismalacnak: Hahó, kismalac, mi a kívánságod?

Mire a kismalac: Röf. Dögölj meg!