365/097 – A haza nem, a művészet kizárólag

Próbálom kerülni, de megkerülhetetlen a napokban a téma, agyam hátsó rekeszeit birizgálja. Ahogy még a művészeti tárgyú interjúkban is (amiket menekülésképp olvasok) előbb-utóbb a forró kása közelébe mennek a riporterek, azaz arra lesznek kíváncsiak, hogy az illető mégis hol áll? Noha sejtik. Van, ahol nyíltan, van, ahol csak finom utalásféle képpen, de mindenhol próbálnak állásfoglalásra bírni mindenkit. Legalább úgy nagyjából. Hogy mondja ki vagy indokolja, hogy ellenzéki (vagy sem).

Előkerül a sokszor vissza- vagy fejre idézett mondat, mi szerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezen lehet töprengeni (szerintem lehet, és szerintem is kívánatos volna, hogy ne legyen).

A beszélgetésekben pedig egyre-másra az sül ki, hogy a művész ekkor is, meg akkor is, meg most is tulajdonképpen ellenzékinek számított – már, ha jó beszélgetéseket olvasunk.

Ennél nagyobb rendben még semmi nem volt (szerintem) az országban. A művészet lényege éppen ez. Nem azt jelenit, hogy állandóan utcán vagyunk és lemondásokat követelünk, politikusok, politikai húzások, kormányok, pártok hibáit mutogatjuk fel, számon kérünk. Nem feltétlenül, nem csak. A művész, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy minden, kultúra területén tevékenykedő azért van ellenzékben mindig, mert a kritikus szemlélet, társadalomkritika (amely végső soron az ember és embercsoportok működésének kritikája) az ő sine qua nonja. Létalapja, működésének elengedhetetlen része stb. Ezzel pedig az jár, hogy soha nem lehet elkötelezett híve például politikai pártnak, hiszen azzal az egyetlen hiteles pozíciót veszélyezteti. Érthet egyet, támogathat ügyeket, de – még egyszer leírom – elkötelezett híve nem lehet. Nem tud lenni, oximoron.

(Innen nézve lesz különösen visszás és kiábrándító néhány ki- és odaállás, de ezekről nem írok, ezeket most mindenki felidézheti magában.)

Senki nem mondta, hogy ez nem egy magányos sport.

 

Reklámok

Munkácsy és Tolsztoj

Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály

Vagy talán helyesebb cím lenne: Tolsztoj és Munkácsy.

Az Anna Karenina első olvasásakor azt hittem, a tyúk volt előbb, de kiderült, hogy a tojás, és még az sem biztos, hogy közük van egymáshoz, illetve, ha van is, nem úgy, ahogy gondoltam.

De lássuk a részleteket!

Az Anna Karenina ötödik részének 9. fejezetében kerül először színre Mihajlov a festőművész, akivel Vronszkij és Anna akkor ismerkednek meg, amikor egy rövid időre Olaszországban telepednek le (meg is festetik vele Anna arcképét). Innen idézem:

„A szerep, amelyet Vronszkij kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány érdekes alakot ismert meg s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben mélyedt el. (…)

– Mi csak élünk és nem tudunk semmit sem – mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek. – Láttad Mihajlov képét? – mondta s egy frissen érkezett orosz újságot adott oda neki s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg is vásároltak.

(…)

– Mit ábrázol a kép? – kérdezte Anna.

– Krisztust Pilátus előtt. Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.”*

munkacsy-krisztus-pilatus-elott

Lev Tolsztoj

Lev Tolsztoj

Kinek ne jutna eszébe erről Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának első darabja, a Krisztus Pilátus előtt?

Ráadásul Mihajlov életútja, karaktere nagyon hasonló a mi festőnkéhez, ő is szegény sorból származik, nem részesült a festőakadémia előtt semmiféle képzésben, és éppen olyan becsvágyó és gyötrődő, mint Munkácsy. Kis kutatás után azonban rátalálunk a megfejtésre:

Tolsztoj 1873 és 1876 között írta az Anna Kareninát, tehát évekkel azelőtt, hogy Munkácsy megfestette volna Krisztusát

írja Lipp Tamás az 1993-ban megjelent A sátán körzője című könyvében. Ez azonban nem jelenti, hogy nem lehet kapcsolat a fikció és a valóság között, csak éppen nem úgy, ahogy hirtelen felindulásból gondolnánk.

[Munkácsy] 1880 júliusától kezdve egy esztendőn keresztül dolgozott a Krisztus Pilátus előtt című képén, a műhöz több színváltozatot és tanulmányt készített, mindegyikhez élő modelleket használt fel. Nem sikerült befejeznie a munkát 1881 tavaszára, amikor a párizsi Szalon megnyílt, mivel családi tragédiák nehezítették életét. Újszülött gyermeke meghalt, palotája pedig kigyulladt. Sedelmeyer saját palotájában állította ki a művet, melynek hatalmas sikere volt.

– olvassuk a Wikipédián.

Ebből nekünk most Sedelmeyer neve fontos, aki korának kiváló pr-menedzsere volt, Munkácsyt és művészetét úgy kezelte, ahogy ma kezelnének egy igazi szuperprodukciót: A témaválasztástól kezdve a munkakörülménykeig mindenbe beleszólt, ugyanakkor mindenből a lehető legjobbat biztosította, a hírverésről és a szervezési munkálatokról nem is beszélve. Művelt, sokat olvasó emberként egyáltalán nem kizárt, hogy olvasta az Anna Kareninát, s hogy a kép ötletét onnan merítette.

De akkor kiről mintázta Tolsztoj Mihajlovot?

Márk Antokolszkij

Márk Antokolszkij

Nem mintha mindenáron konkrét személyeket kéne keresni a karakterek mögött (sőt! egyáltalán nem kell), de itt véletlenül adódik egy lehetséges megoldás, ami annál is valószínűbb, mivel Mihajlov – habár csak mellékszereplő – olyan mélyen kidolgozott, jól ismert karakter, hogy legalább egy konkrét képzőművésznek állnia kell a hátterében. Szintén Lipp szerint ez Márk Antokolszkij szobrászművész lehetett, aki egyébként jóban volt Munkácsyval is. Antokolszkij naplójából kiderül, hogy Munkácsy járt nála párizsi műtermében, s mindketten nagy rajongói voltak Repinnek (Antokolszkij közeli barátja is).

Így tehát mégiscsak van kapcsolat a XIX. század egyik legnagyobb regényírója és a magyar festőgéniusz között.

_______

*Németh László fordítása

Zen anarchia, avagy az írás és az elmebaj közötti láncszem

Naplovam és élvezeti cikk

Elég sokáig azt hittem, hogy mindenki anarchistának születik, csak idővel finomítja a nézeteit (vagy akár teljesen ellentétessé formálja magában). Már régóta nem hiszem ezt persze, de ha végiggondolom, talán mégsem volt ez olyan égbekiáltó baromság.

Nézzünk csak meg egy kisgyereket. Hogyan gondolkodik, mi esik leginkább nehezére? Olyan szabály betartása, amit nem lát át, nem tudja felmérni a jelentőségét, nem ért. A gyereknek tehát önmagában a hatalmi szó a legjobb esetben semmit sem jelent, rosszabb esetben kínzó terror. Egy olyan szabály, amire azt mondják, hogy Csak. Így kell és kész, értelmezhetetlen duma, idegen nyelv. Az anarchizmus nekem is ilyesmit jelent (tehát igen valószínű, hogy helytelenül használom a megnevezést, de nem találok most helyette jobbat). Ez a szabályokon kívüli gondolkodás. (Az életem tehát megalkuvások sorozata – ráadásul a szívemre is veszem, úgyhogy folyamatos lelkifurdalás és szégyen – amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még mindig élek, méghozzá szabadlábon. Valahogy csak betartom, amit be kell.) Az ilyeneknek pedig marad a többé-kevésbé szánalmas lázadás, amit művészetnek szoktunk nevezni.

Hogy mennyire nem születik mindenki ugyanolyan mértékben anarchistának, arról eszembe jut, hogy pár éve olvastam egy cikket: tudósok (akik nem britek) neurológiai szempontból összefüggést találtak bizonyos agyi funkciók hiánya és a művészetek között, különös tekintettel az írók agyára.

Sajnos az utolsó bekezdés az egészet agyoncsapja, mintha a szerző nem értené amit addig leírt, itt nincs ilyen, hogy nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar (ha a kutatási eredményeket erre a sémára akarnánk összefoglalni, akkor olyasmi jönne ki, hogy nem minden bolond ‘zseni’ és nem minden ‘zseni’ bolond, hehe, a logika szép dolog, érdemes használni), a mentális problémák közé keverni Hawking ALS-ét meg pláne érthetetlen. De sebaj, idemásolom, ami most itt érdekes belőle:

A kutatásból világosan kiderült, hogy van kapcsolat a kreativitás és a mentális betegségek között. A zseniségből fakadó zavarokban a leginkább érintettek az írók. Az ő agyuk, mint, például, Lord Byroné, David Foster Wallace-é és számtalan másé, tanúskodhat arról, hogy “aláaknázott terephez” hasonlít. Azonkívül, hogy 50 százalékkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy öngyilkosok lesznek, mint az átlagemberek, az átlagnál többen szenvednek szkizofréniában, szorongásban, depresszióban, többen élnek vissza az alkohollal és a droggal. A kutatásba bevont más kategóriák, tudósok, táncosok, fotósok, és más alkotó művészek nem lépik túl az átlagot, de családjaikban megtalálhatók a szkizofréniában, bipoláris zavarban szenvedők. Ez összhangban van azzal a megállapítással, hogy sok pszichiátriai betegnél találtak genetikai és örökölt alapot. (…)

Az egyik, leginkább elfogadott elmélet szerint a megfelelő szűrő hiányzik az agyukból. A külvilágból származó minden ösztönzőt fontosnak tartanak és ez lehetővé teszi számukra, hogy összekapcsolják a dolgokat a legeredetibb, a legmeglepőbb módon. A kreativitás és a sémákon kívüli gondolkodás képességét azonban egyesek drágán fizetik meg. A tudósok az ösztönzők megszűrési képességének hiányát úgy tekintik, mint a pszichózisok egyik lehetséges okát. A mentális betegségeket úgy tekintik, mint egy árat, amelyet a gondolatok eredetiségéért fizetni kell.

Most tekintsünk el a pongyola zsenizéstől meg a betegség fogalmának tisztázatlanságától – nyilván egy tudományos folyóiratban ennél precízebb leírását kapnánk a kutatási eredményeknek -, elég, ha a sémákon kívüli gondolkodást, az ösztönző külső tényezők nyakló nélküli befogadását vesszük figyelembe. Ez a kreatívok nyomora és egyben irtózatos hajtóereje.

Van azonban egy rettenetesen emberpróbáló tényező, ami minden kreativitást gátol vagy rossz irányba terel, ami rosszabb az összes értelmetlen szabálynál. Ez mindig egy saját, belső korlát, amit nehéz néven nevezni, de a legtöbb ember él át hasonlót: amikor érzelmileg kiszolgáltatottá válik, amikor nem a maga ura teljesen, amikor olyan cselekedetei vannak, amikre éppen illik a fordulat, hogy nem ismer magára. Olyasmi irányítja és ezáltal korlátozza a viselkedésében, ami nem kívülről érkezik.

Az emberi kapcsolatok (mély, közeli kapcsolatok) elég gyakran elhozzák ezt a fajta (ön)korlátozást. Mit lehet tenni? Két út van ebből kilépni, ez egyik nyilván az öngyilkosság, mint ahogy a cikk is írja, a másik pedig az elhatárolódás, tehát a kiváltó kapcsolat megszüntetése. Ez egy olyan szituáció, aminek nincs jó megoldása. (Hirtelen az irodalomból például Virginia Woolf jut eszembe, ő sem tudott mit kezdeni a férjével (sem a saját életével), hiába szerette a férfit, egyszerre irtózatos terhet, kiszolgáltatott érzést, korlátozást is jelentett számára. De ugyanide tartozik számos művész, akik  szerintem szintén saját önkorlátozóvá alakuló életük elől menekültek.)

Úgy látom – és lehet, hogy tévedek, de az érintetteket már nem tudjuk megkérdezni -, hogy a megoldás mindig egy teljesen kitisztult pillanat eredménye, nem pedig egy összekuszálódott, zavaros állapoté. A szabadulás (akár a földi világból, akár a kapcsolatból) sosem táplálkozhat puszta kétségbeesésből, se zűrzavarból, csakis egy teljesen megbékélt lélek és elme közepéből, ami felmérte a lehetőségeit. Így fordulhat elő, hogy ha nem születik döntés, marad a furcsa, egyre szélsőségesebb viselkedés (amiket aztán betegségekké címkézünk), ez a súlyos kínlódás az ára a maradásnak. Az író ráadásul mindezt azzal tetézi, hogy magamagát is megfigyelés tárgyává teszi, nagyjából ugyanolyan ösztönző tényező a saját különös (akármilyen fájdalmas, önpusztításba torkolló) állapota, mint bármi más.

Ha a költészet lelki sztriptíz, akkor a blog hardcore pornó

Naplovam

A legkisebb ellenállás felé a lehető legkisebb kockázattal – így bámészkodja át az ember az életet, már amikor éppen bámészkodik vagy amikor éppen él. És ebbe pont belefér egy csomó veszély (-Te nem használsz fogselymet? – Nem. Szeretek veszélyesen élni.), egy csomó hazugságról nem is beszélve, mikor-kinek, mikor-hogy, most az, hogy magamagának az ember, az nem is kérdés, és ez – a hazugság mint tény vagy történés – eléggé kockázatos dolog.

Én például szívesen áltatom magam azzal, hogy mennyire jól átlátok a szitán, abból kiindulva, hogy amikor úgy érzem, akkor tényleg úgy is van – mindig. De a fennmaradó esetekben, amikor épp nem érzek, könnyen átvágható vagyok – mint minden hívő-típusú ember. Van ilyen, aki úgy hívő, hogy nem is tudja magáról. Most az, hogy istenben, emberben vagy a Világ Egyensúlyában, mindegy. Az ilyesmi nem döntés vagy akarat kérdése. Tudom, tudom. Jehova boldog tanúi ezzel tudnának vitatkozni.

Szóval, azt hiszem, mindent a gyávaság mozgat, mindent ami a hétköznapokon történik velünk, valahogy erre vagyunk programozva (úgy filo-, mint ontogenetikailag), és ha nem így lenne, most én valószínűleg nem lennék itt. Természetes félelem a veszélytől.

Az égvilágon minden félelem a halálfélelemre vezethető vissza, még a szégyen is, a megszégyenült, kiközösített, ezzel halálra ítélt állat félelmére. Félelem attól, hogy nem vagyunk jók, nem vagyunk jók a közösségnek, nem fogadnak el/be, hogy meztelenné válunk, hiába nyíltan húst sőt, húst a hússal mutatunk, hogy mindenki előtt csináljuk, mi van, ha végül nem kellünk, állunk védtelenül, szerencsétlenül, halálra ítél minket a csorda.

Van-e nagyobb kockázat, mint alkotónak lenni? – kérdezi a huszonegyedik században egy rettegő állat.