#workhard

Naplovam

A hashtag már csak arra van, hogy elvegyük vele a dolgok élét* (Twitteren néha nem is egy-egy poszton, hanem a hozzá tartozó tagen nevetek legnagyobbakat), az 1mondat-blogomban is tréfáltam vele, és mindezt a cím magyarázatául most azért mondom el, mert a #workhard is csak vicc (mi nem az?), azt hiszem, ez is csak nézőpont (meg jóindulat vagy indulat) kérdése, de hát mégiscsak work van most, ami olykor tényleg hard, és most olykor van. Élek benne.

Olyan ez kicsit, mint a tésztagyúrás, sőt dagasztás, mondjuk kalácsé. Van egy nagy adag tésztám (amit most ne nevezzünk szövegnek) és szép, márványos kalácsot szeretnék belőle sütni, ezért az egyik részébe bele kell dolgozni a kakaóport. De úgy, hogy végül homogén, szép és finom legyen, mintha a kakaó örök időktől fogva oda lett volna teremtve. De olyan is ez, mint a majonéz, ha csináltatok már majonézt, tudjátok, hogy az olaj meg a tojássárgája csak hosszas, türelmes, aprólékos rábeszélés után hajlandóak együttműködni. Amikor azonban felismerik, hogy együvé tartoznak, már kész is a harmónia, elválaszthatatlanok lesznek és együtt hoznak létre valami komolyabbat, amit már nem kajának, de mondjuk gasztronómiának nevezünk.

Azt tudjátok, hogy a csodálatos Richard Brautigan azt írja a Pisztrángfogás Amerikában-ban, hogy

Mindig is szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelyik emberi szükségletet fejez ki, és az az utolsó szava, hogy majonéz.

? 🙂 Most jutott eszembe.**

Amúgy korábban, meg máig is magamban nagy tragédiákkal szoktam foglalkozni, de valahol tudom, hogy az nem én vagyok (nem mind és/vagy nem mindig), azok nem az enyémek, mert ami nagy, kolosszális, az néha váratlanul túlontúl könnyű lesz, elszáll, elszállok. Én – azt hiszem – a kis tragédiáké vagyok. Nem könnyű, de végül is az a lényeg, hogy legyen benne kakaó. Kivéve, ha majonéz.

______

*Mert minden dolognak, minden mondatnak éle van, van, aminek több is, van, aminek tompa, azon persze semmi nem segít.

**Gyakran eszembe jut.

Reklámok

Hit me

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

Valamit a gyakorlásról

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.

Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

Mindig csak a munka, meg a munka… most már kezdjünk el végre dolgozni!

Munkanaplovam

Egyik dolog, hogy egyre több ragyogó szerző egyre több kiváló cikkével dolgozom, ami nagy öröm, úgyhogy mondom nektek is, ha még nem tudjátok, hogy itt a világ legjobb kult-gerilla magazinja, sőt annál is több, közösség épül: Gittegylet.com – olvassatok minket minden nap, gyertek a Facebook-oldalunkra is, beszélgessünk meg minden!

A másik, hogy végre megvalósítottam egy régi elképzelésemet, tudjátok van ez a láb-padlószint-cipő dolog nálam, nem tudom, miféle beütés, semmi érzelmi (pláne fétis) alapja nincs, inkább nézőpontbeli meg esztétikai lehet. Mindenesetre elkészült a KOMMERSZ ALL STAR nevű cipősorozatom első darabja! Meg is lehet venni – és itt máris köszönöm a megkereséseket!

kast-6

Kommersz All Star No. 1 – A cipő az Nthingsartworks.com-on

Holnap ezzel kezdem a napot, lesz magas szárú meg 45-ös is (micsoda felületek!). Izgulok kicsit. Majd mutatom az Nthingsartworks-ön, hogy milyenek lettek. Meg azt is, ami nem rendelésre készült. Ha van kérésetek, írjatok nekem nyugodtan. Itt, ott, Fb-on vagy emailen, bárhol.

Mi a közös a cápában és bennem?

Naplovam

Rájöttem. A minap Mergenc felvilágosított a Twitteren, azóta tudom, hogy létezik egy közkeletű tévhit, ami nemcsak a cápáról terjedt el, de bizonyos körökben már rólam is: sosem alszik. És a megdöbbentő hasonlóságoknak ezzel még nincs vége!

(Egyébként muszáj közbevetnem, hogy más körökben meg éppen az ellenkezője terjed rólam, tehát hogy állandóan alszom, és azt kell mondanom, hogy sajnos ez sem igaz.)

Furcsa, hogy miközben azt érzem, hogy az égvilágon semmire sincs időm és ténylegesen semmit se csinálok, kívülről úgy tűnik, mintha annyi mindent csinálnék, hogy időnként meg kell kérdezni – legutóbb Dorqa kérdezte szombaton -, hogy mégis, mikor alszom? Vagy egyenesen azt  gondolják, hogy sose.

Lássuk. Ma például felkeltem (nem korán), azonnal három helyre bejelentkeztem az interneten és az első kávé alatt kitoltam a friss cikkeket a megfelelő helyekre, aztán megválaszoltam két levelet. A második kávénál megterveztem egy Gittegyletes karácsonyi programhoz néhány hasznos apróságot, aztán becsomagoltam és  felcímeztem egy recenziós példányt (nyilván csak ajánlva lehet feladni, mert rohadt vaskos kötet), aztán összepakoltam mindenemet, és útra keltem. Kellett pénzt kivenni, az gyalog úgy 300m (kitérő), aztán a postára menni, amit innen szintén gyalog a legegyszerűbb megközelíteni, nem egészen 1 km-re van, megközelítettem, sőt be is mentem, feladtam a könyvet, azután bebékávéztam a városba, voltam a Podmaniczky utcában céges dolgokat átvenni, voltam a Nyugati téren könyvet átvenni és lélekszakadva még a Dankó utcába is elrohantam (a Lírát mindig még nappali fénynél akarom elintézni, talán érthető), szintén könyvért, mindezt összegyűjtve elindultam haza, tettem egy kis kitérőt (majdnem ittam egy kávét, de aztán nem), most hazajöttem, fogok még főzni holnapra, aztán megírok egy könyves írást, amit egy hete halogatok (és így is csak holnaputánra lesz meg), mindeközben hazajönnek (és elmennek és megint hazajönnek) a gyerekek, meg fogom nézni a holnapi órarendjüket, ha kell, kikérdezem őket néhány tárgyból…

(Erről jut eszembe: ülünk a minap a konyhában, kérdezem Kisebbik Gyereket, na, akkor mi van biológiából. Azt mondja, emésztés szervrendszere. Ó, mondom, tökéletes, valahogy úgy alakult, hogy életemben ebből vizsgáztam legtöbbször, elmondom neked, mi a helyzet vele, nagyon izgalmas, majd meglátod. El is mondtam és még csak a patkóbélnél jártunk(!), a kedves kis hasnyálmirigy környékén, és szerintem nagyon szellemesen írtam le az egész berendezést, nem beszélve a vidám enzimekről, akik jönnek-mennek a maguk kis csatornáin, amikor ránézek, és látom, hogy hullasápadt. Gyanús volt, hogy egy ideje nem kérdezett semmit, de nyilván olyan beképzelt vagyok, hogy azt hittem, hogy a magával ragadó stílusom kötötte le, de csak azt mondta, oké, anya, elég volt. Rosszul vagyok.)

…szóval körültekintően fogok eljárni, kikérdezéskor a tankönyvi adatokra koncentrálok. Majd. Most megírom ezt a cápa-dolgot, mert eszembe jutott. Nem olyan sok ez egy napra, szerintem. (Jó, még éjjel egy beküldött cikket megszerkesztek, de az mondjuk fél óra – negyven perc, attól függ, mennyit baszakszok* vele.)

Tehát, ahogyan a cápával kapcsolatban, úgy velem kapcsolatban sem igaz, hogy nem alszom. Azt is megtudtam (ismét thx Mergenc), hogy a cápák felfekszenek a tengeráramokra, úgy alszanak. Na, én is pont ezt csinálom. Minden éjjel. Jó, van, hogy hajnalban, de csak mert a hajnali áramlatok sokkal jobbak.

És még valami. Mindegyikünk ilyen cuki:

A great white shark recently off the coast in Mexico

_______

*szerkesztői munkálatokat összefoglaló szakkifejezés

Most jön az iparosmunka

Naplovam

Legelőször is az, hogy Time Management (The question is, what is the TM? The question is, who cares?), amikor betegen, gyógyszerektől izzadva az ember három szatyorral a kezében – vállán, karján – éppen kilép a péktől tíz kiflivel – csak, hogy legyen egy negyedik szatyor – és mindkét gyereke egyszerre hívja fel, na, akkor a világ egyetlen szerencséje (meg az enyém), hogy ragyogóan süt a nap.

Az iparosmunka pedig még azelőtt elkezdődik, hogy egyáltalán nekiállunk, az ott kezdődik, hogy idő, hogy beosztás, hogy gyakorlatilag órarend. Nézzen ki tehát úgy a nap, hogy reggel írás, délelőtt a feltétlenül szükséges házimunka, kettőre végezni, utána a család, délután négytől a fizetős munkák (ennyiért? te hülye vagy?), éjjel a nemfizetősök (hülye vagy te? hülye vagy?), hajnalig az alkotói élvezet (tiszta hülye vagy.), aludni meg úgyse tudsz.

A fontos az egészben, hogy mindent időre. A világnak szüksége van jó iparosokra, és jól végzett iparosmunkára, és hogy én ettől frászt kapok, hogy mókuskerékkel fogok a sírba gördülni,  végső soron ki a francot érdekel. Valamelyik szabad kezemmel lehasítok a rendszernek egy kibaszottnagy pofont. Az lesz a vége.