Az összefolyó napok és sorok

Műhelynapló

Régen volt műhelynapló, mert sokat dolgozom, haha. Van egy japán mondás – az egyetlen mondás, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy rám is teljesen igaz – ami gyakran eszembe jut: Ha jól dolgozol, több lesz a munkád. Ez európai szemmel (aggyal) eléggé vicces. Is. Meg egy kicsit el lehet azon töprengeni, mi is a munkánk, mit akarunk vele, mennyire másképp lehet mindezt felfogni kultúrától függően.

A finisében vagyok a Hosszú Szövegnek, és érzem, ahogy elveszítem a lábam alól a talajt (seggem alól a széket, ha úgy jobban tetszik, pedig ülök eleget, növesztem rendesen), szóval elkezd a világom mindenben hasonulni ahhoz, amit írok. Most kezd minden mindennel összemosódni, összeérni, összefolyni, a legkritikusabb pillanat, amit mint egy gyorsfagyasztó, úgy kell kristályosítani, hogy a szálak mentén meg lehessen találni vagy végig lehessen követni az egész útvonalat. Ebben egyszerre van jelen a kétségbeesés és a nyugalom: sosem lehetek biztos benne, hogy meglesz, de már tudom, hogy mindegy.

Sok apró dolog van hátra. A mozaiképítéshez hasonlítanám, nem tudom, csináltatok-e már mozaikot – én egyszer egy egész ablakpárkányt lemozaikoztam tördelt járólapokból – , szóval van egy végső állomása, amikor már úgy tűnik, hogy minden kész, csak ki kell fugázni az egészet. Olyan kis könnyed simítgatásnak tűnik, aztán kiderül, hogy többet melózol vele, mint az egész összerakásával, pedig már az is igen kimerítő volt. Nem beszélve arról, ha közben derül ki, hogy valamelyik darabka mégiscsak kicsit ferdén áll… akkor azt kipiszkálni, letisztogatni, újra felrakni, kicsit káromkodni, félrelökni az egészet, aztán mégis megcsinálni, mert nincs az az isten, hogy meg ne.

Hát így állunk most, október elején.

Reklámok

Műhelynapló #4 – a Pollock-életérzés

Most lakkfestékkel dolgoztam, lakktoll (van ilyen), egyszerű tárgyakra adok ruhát, így mondanám, fadobozra például, kifestem, ráfestek, tulajdonképpen képet készítek, épp csak a felület nem karton vagy vászon. Izgalmasnak találom, hogy változik meg egy tárgy attól, hogy kép kerül rá, mennyire más lesz a karaktere, egyáltalán, az utat, amíg eldől, mi is lesz az alkotás, ami rajta lesz. A színekben jobbára korlátoz az anyag, vagyis az van, ami hozzáférhető lakkból, a formában viszont semmi.

Állandóan ezek az örvénylések vannak, nem tudom, honnan hozom ezt, miért ez az én formavilágom, hogyan lett, egyszerűen ez adódik, ebben tudok mondani valamit – már, ha egyáltalán kell valamit mondani, én azt hiszem, kell, de csak úgy, ahogy egy fa mond valamit, azzal, hogy ott van.

Van egy kísérleti darabom, majdnem készen lett, amikor rácsöppent egy óriás pacni a fekete festékből. Ha a Pollock nem lett volna, most meg is lenne a következő projektem. Hahaha. Persze, van csorgatás Jackson után is, nem mondom, hogy nincs.

Igazából azt akartam feljegyezni, hogy az egész olyan, mintha ezeket a pillanatokat vadászná az ember. Amikor nem lehet eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül alakul valami a kezünk alatt. Itt van valami felfejthetetlen titok, amibe örökre szerelmes vagyok.

Műhelynapló #3 – Kemény, vonalas

Vissza a vonalhoz, egészen a barlangrajzokig. Örülni egy színnek. Fejben megírni öt regényt, amíg egy kép elkészül, hagyni békén a szavakat, nem hagyni megcsalni a józan észt ezekkel a bűvésztrükkökkel, amiket idő közben megtanultam. Nem csalni.

A zene a varázslat, a rajz mutatvány, de mi az írás, ugyan, mi a fene? Csupa csalás. Gyakran képzelem, amikor javítok és nagy szelektálóként a fölösleges mondatokat visszatörlöm a szöveges dokumentumokban, hogy sorra, minden szöveg utolsó betűjével kezdve törlöm a mondatokat visszafelé, és végül lesz egy csupa hófehér, üres dokumentumból álló, csinos könyvtárrendszerem. Évekre visszamenőleg látni lehet majd a címeket. Van benne valami felemelő, megelégedéssel tölt el, pedig csak puszta ábrándozás, és hiába dobok ki közben ezt-azt, soha nem mindent, mert én… mert én soha sem csinálok végig semmit… rendesen.

Műhelynapló #2 – A papír meg a ceruza

Ami a műhelyt illeti… Ami a pincét illeti, az nem műhely, erre már egyszer rájöttem, sőt ami az egész leválasztást illeti, ez egy nagyon rossz megoldás. Főleg télen.

Leválasztás alatt pedig azt értem, hogy furamód, attól, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből a felhasználni készült tárgyak (esetemben legfőképpen a cipők), tulajdonképpen leválasztom őket az életemről, ezzel pedig egészen el is veszítem őket.

Az alkotómunka nagy része ugyanis fejben történik, minden alkotás hosszú, kacskaringós, kiismerhetetlen utakon születik (igen, még a rögtönzés is), maga a tevékeny alkotás már csak a sokadik lépés, a valahányadik köve egy meghatározhatatlan méretű és formájú objektumnak. Ha műhelyem volna (és nem pincém), az azt jelentené, hogy a dolgokat, amikből valamit létre szeretnék hozni, egy legalább ideiglenes tartózkodásra alkalmas helyen tárolom, ahol körbe lehet járni, nézni őket, lehet semmit csinálni, cipelni magamban a terveket, újra visszatérni, és minden ugyanúgy van, ahogy hagytam.

A másik lehetőség (amit sok kortárs alkotó jól ismer), hogy az otthon egyben a műhely vagy műterem, de ezzel mindenképpen kompromisszumra kényszerül az ember, a kompromisszum pedig a megegyezés azon formája, amiben egyik félnek sem lehet igaza.

Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy vagy mindig el kell magam után pakolni mindent (ami már majdnem olyan, mint pincébe száműzni a cuccokat), vagy olyan helyen alkotni a lakásban, ahol a legkevésbé zavarom a velem élőket, ami a munka szempontjából általában a legrosszabb nem ideális.

Volt nekem egy nagyon kedves tanárom, Ugron Árpád tanár úr, akitől nemcsak iskolás koromban tanultam sokat, de úgy tizenöt évvel később, amikor elküldte nekem egy ceruzarajzomat – csendélet, 14 éves koromból, amit évekig a rajzterme falán tartott -, valószínűleg szándékán kívül újra emlékeztetett sok fontos dologra. Én akkoriban éppen nagyban kísérleteztem különféle grafikus technikákkal (a tollrajzok nagy része is ekkor született). Természetesen a gesztus maga nagyon meghatott (ki gondolná, hogy a tanára a rajzterem falán tartja egy munkáját? és megőrzi? és elküldi, amikor megtudja, hogy hazaköltözött?), de azon túl valami más is elkezdődött vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy folytatódott, olyan volt nekem ez a rajz, mint egy figyelmeztető tábla, hogy ne felejtsem el, merre akarok menni.

Persze nagyon szeretnék azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik most a pincében vannak, de a lehető legkevésbé kompromisszumos megoldás, ha ismét előveszem a papírt és a ceruzát. Ez megint csak képletes, hiszen igazából sosem tettem le, az ember mindig rajzol, valahogy, valamiképpen, ha csak a legegyszerűbb gondolatát megpróbálja elmagyarázni, szemléltetni, máris előkap egy darab papírt, vagy éppen felskiccel valamit, hogy el ne felejtse.

Kicsi dolgokat rajzolok. A4-es kartonokra, kizárólag grafittal, részleteket, apróságokat, kibontatlanságokat, úton lévő dolgokat.

Most a töredékesség ideje van, azt hiszem, jó ideje a töredékesség ideje van, az alkotó ember megpróbál valami kicsire fókuszálni (és itt már nem csak a képzőművészetről van szó), valami parányit vagy mások számára észrevétlent megmutatni, hiszen ostoba dolog nagy dolgokról beszélni (írni), mint az élet vagy a halál, már csak azért is, mert az égvilágon semmi fogalmunk nincs róluk.

Várakozás – A4, karton, grafit

Vetési Varjú – A4, karton, grafit

Műhelynapló #1 – Padlószint pinceszinten

Leköltöztettem a pincébe a holmik egy részét, festékek, lakkok, cipők, meg a többi. Még vizet is vittem befőttes üvegben, mert az nincs.

Bejelentkezés nélkül

A pince jó. Már akinek. Már amire. Valószínűleg pont arra, amire használjuk, biciklitárolásra és -szerelésre, erre én beköltözök a műalkotásokkal.

Miért hoztad be a műalkotást a szobába? Lefényképeztem, mondom, és nagyon röhögök, majd megfogom A Műalkotást és kiviszem az előszobába a bejárati ajtó mellé, ott pont van egy akkora hely, ahol kényelmesen elfér, sőt mi az, hogy elfér! Egyenesen oda passzol, oda való, mintha az isten is oda teremtette volna, illetve, hát, nem akarok szerénytelennek tűnni, de én.

A tárcsalakk büdös, a terpentin büdös, a festékfolt problémás, a lakásban szétteregetett újságpapíron járni nem mindenki szeret (én például nem nagyon), plusz ott vannak a macskák. Szerintem igen dekoratív a macskatalpnyom a bútoron, kivált, ha akrillal, az hamar szárad. Azt hiszem, ebben sem ért velem egyet mindenki. De hát a legnagyobb baj mégiscsak a szag, hogy az alkotás mint folyamat, büdös.

Nem mondom, van, aki szerint a textilöblítő is büdös (igen, sok tényleg az), vagy a Flóraszept, de a hajtógázas lakkok tényleg. A terpentint én valahogy nem annyira találom annak, de lehet, hogy csak elromlott a szaglásom a dohányzás miatt. Haha. Az is büdös!

És már most látom, hogy nemhogy dolgozásra nem annyira jó a pince, de valahogy esélytelennek tűnik, hogy a Majdani Műalkotásokat ott tárolni lehessen.

Na és, mi lesz, ha véletlenül közben világhírű leszek, aztán jön egy lelkes tolvaj és lepattintja a lakatot? Ja, hiszen akkor az Oktogon egyik sarkának tetején lesz a műtermem, ami szuperbiztos védelem alatt áll (értsd: három lakat), az egyik ablak előtt lesz egy íróasztalom (az milyen praktikus lehet, dolgozik helyettem), amúgy pedig mindenütt a cuccok (mármint: festék, karton, vászon, deszka, és a sok reycle-art holmi), és szagok,  és csak a legjobb barátaim jöhetnek majd hozzám bejelentkezés nélkül… ja, ja. Vannak dolgok, amiket el se tudok képzelni.

Az a nagy büdös helyzet.