Mi van veletek, semmi?

Részlet a Mozgó Világ 2017/4 számában megjelent szövegemből. A teljeset egyelőre az újságosoknál találjátok.

Grafit és Pók

Hogy mi a bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina?, kérdezte Pók, és elfordult, csak azért, hogy hátat fordítson a háznak. A második emeleti kivilágított ablakba, amit nem takart az áttetsző nejlonfüggönyön kívül semmi, akkor akasztotta fel vállfán a másnapi ruháját T. Ildikó. Negyvenhét éves múlt, a kaputelefonján néhai Sz. Ottó neve szerepel,  Margit körút, házszám, emelet, ajtó, telefonszám, mobil-szám, email-cím, Facebook-fiók, minden adat és elérhetőség ismert, az egész teljesen érdektelen, de a munka az munka. Ildikó éppen utazni készül, mobilját a vállával a füléhez szorítja, járkál fel-alá a lakásban, ruhákat hajtogat, neszeszert cipzároz össze, cipőt zacskóz be, közben a fiával beszél, aki másnap (Ugye, biztos időben, kisfiam?) kimegy elé a müncheni repülőtérre.

Pók a híd felé nézett, Pest felé, mintha arra általában több lenne a kedvére való nő, vagy inkább, mintha ott várná őt egy kedvére való nő, pedig nem várta.

Grafit megrántotta a vállát, kiszedte a kabátzsebéből a dohányt, megsodort egy cigarettát, és azt mondta, Én tudok egyet a környéken, de azt nem akarod ismerni. Röhögtek. Ha munka van, munka van, mondta még, de ezt Pók nem hallotta, vagy úgy csinált, mintha nem hallaná, nézett a Margit híd felé, nem mintha látott volna ott valamit, a hidat innen például már egyáltalán nem látni, leginkább csak arra gondolt, hogy szeretne hazamenni. Vagy ha nem is haza, legalább a kocsmába, a ház oldalába, ami, mint minden rendes kocsma, a törzsvendég számára majdnem ugyanazt jelenti, néha többet is annál. Szipogott egy kicsit, nyirkos, ködös volt az este. Szerintem mára ennyi, reggel visszanézünk, mondta Grafitnak, az meg újra megrántotta a vállát. Tényleg nem volt tennivaló, pontosan tudták, mettől meddig lesz üres a lakás, mikor, ki jön virágot locsoni, már csak ellenőrizni kellett, hogy tényleg elutazik-e. Ez olyan szabály, amit nem lehet elmulasztani, minden körülmények között be kell tartani, oda kell menni, nem elég a megfigyelés neten, kamerán, telefonon keresztül, a saját szemükkel is meg kell róla győződni, nincs kivétel. Leballagtak egy megállót.

Nem messze innen, a Mechwart ligeti villamosmegállónál találkoztak először, hét éve. Egymásba botlottak vagy szaladtak, nehéz pontosan felidézni. Pók rohant, de úgy emlékszik, már csak kocogott, Grafit meg úgy emlékszik, ő lemondón battyogott, mint egy gázóraleolvasó, aki nem találta otthon a lakókat, de igazából zaklatottan és dühösen sietett a zebra felé. Egy dicstelen éjszakán történt, amikor mindegyikük jól megkapta a magáét az élettől, az életnek attól az oldalától, amire a legkevésbé voltak kíváncsiak. Pók valahonnan pár utcával feljebbről futott a megálló felé, nem lehetett tudni, hogy a vér az orrából vagy a szájából folyik-e, úgy tűnt, felrepedt jobb szemöldöke is. Grafit könyvekkel és néhány ecsettel, meg egy félig üres vodkásüveggel a hóna alatt ment, fel sem emelte a fejét amikor egymásnak ütköztek, Rohaggymeg, mondta. Aztán felnézett mégis, és látta a horpadt, sötét arcot a kapucni alatt, a szempárt, ami felidézett benne egy régi emléket, látta a kis fekete patakokat a száj mellet és a szem fölött, egy pillanat alatt felfogta, hogy vér, hogy a srác bajban van, és megragadta a karját.

Mi van?, kérdezte tőle, mintha régi havert állítana meg, mire a vérző száj azt mondta, A rohadt gecik kiverték a fogamat, bazmeg!, és kiöpött egy vörös foltot a zebrára.
Kik?
Nemtom, bazmeg, de kurvára fáj.
Orvos?
Az bebaszna.

Grafit akkor bajtársi kötelességének érezte, hogy megkínálja a sebesültet a nála lévő vodkából. Megivott legalább másfél decit egy húzásra. Ez életmentő volt, haver, mondta. Mondjuk, vérrel kicsit szar íze van.
Grafit, mondta, Grafit, és kezet nyújtott.
Pók, mondta Pók, kezet szorítottak, amilyen röviden csak tudtak.

Az út közepén elhúzott egy villamos Pest felé, Pók oda tartott, Grafit konkrét cél nélkül indult el, az ütözés előtt még nem gondolta át, mit csinál, ha a megállóba ér, csak azt tudta, hogy fel fog szállni a villamosra. Hogy melyik irányba, azt nem volt ideje kitalálni. Álltak a zebránál, idétlen pillanat, mit lehetne még mondani. Pók a könyvekre meg ecsetekre nézett, tett egy bizonytalan mozdulatot, amivel nagyjából azt kérdezte, hogy hát ezt meg minek cipeled éjjel egykor a hónod alatt. Grafit, hogy ne álljanak ott tovább hülyén, gyorsan megmagyarázta.

A csajom kidobott.

Pók szája vigyorra rándult, de fájdalom hasított az arcába, úgyhogy úgy maradt, féloldalas, torzulással. Császár vagy, hogy csak ennyi cuccod volt, szűrte valahogy nagy nehezen, mire Grafit elröhögte magát.
A többi itt van pár utcára a járdán.
Hol?

Grafit arrafelé biccentett, ahonnan jött. Elindultak, hátha össze tudnak még szedni valamit. Nem beszélték meg, csak mentek. A lejtős utca hideg lámpafényben fürdött, a járdán és az úttest egy részén könyvek, mappák, két festéknyomos rajztábla, pólók, alsók, egy farmer, pulóverek hevertek, és néhány fedelét vesztett cipősdoboz okádott magából kis hengereket, filmtekercsek dobozai.

Régi szarok, kommentálta Grafit, nem is érdemes összeszedni. De azért csak begyűjtött, amennyit tudott, két dobozba. Nem nagyon fényképezek filmre, mondta, közben a kuka mellett meglátta a Kodakot. Mint egy állattetem, egy fekete madár, gondolta, félrerúgta az árnyékba, hogy Pók ne is próbálja megmenteni. Jó, hogy Anni a digitálist nem találta meg hirtelen. Az íróasztal alatt van a fotóstáskában, az összehajtott rongyszőnyeg alatt, mert takarításkor a szőnyeg mindig oda kerül, és néha ott is marad. Grafit úgy szokta kivenni alóla a táskát, hogy észre se lehet venni, hogy nincs ott. Aztán ugyanúgy teszi vissza is. Ha Anninak volt kedve, néha leterítette a szőnyeget a padlóra, de a táska olyankor is szépen megbújt az asztal alatt. Ott volt a legjobb helyen, onnan nem esett le, nem rúgtak bele, nem történhetett vele semmi baj. És nem volt kéznél, amikor ki kellett hajigálni Grafit cuccait az utcára. Már persze, ha úgy vesszük, hogy az ilyesmi szükségszerű egy olyan viharos szakítás esetén, ami négyéves kapcsolatok végét jelenti. Grafit szerint egyáltalán nem szükségszerű, de Anni ezt valószínűleg másképp gondolja.

Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, fekete, meg egy világosbarna hajú, szélesvállú, együtt szedegették a holmikat. Egy nyitott könyvön áthajtott egy kocsi, a kerék nyoma jól kivehető volt a szennylapon, Grafitnak megtetszett, felvette, egy Camus-kötet volt. Azt is a hóna alá tuszkolta, aztán felsandított az ablakra. Egy átlagos járókelő úgy hitte volna, hogy sötét van a harmadikon, de ő pontosan látta, hogy a hálószobában világít a távolabbi éjjeli lámpa. Anni ott fekszik vagy kuporog az ágyon, ahogy durcáskodáskor szokott és szorongatja a rózsás kispárnát. Sír, valószínűleg. Sír vagy telefonál egy barátnőjével. Sír és telefonál, Grafit most lesz a világ legundorítóbb pasija egyszerre két nő szemében is, elátkozzák, felnégyelik, máglyán elégetik és hetedíziglen szenvedni fog minden utóda, már ha el nem átkozzák annyira, hogy ne is lehessen neki (hallott már ilyesmit, a nemi szerv különféle megsemmisülési módjai szerepeltek az efféle átkokban a brutális eltávolítástól a lerohadásig és a leszáradásig), aztán előbb-utóbb Anni megnyugszik, és keres magának valakit, akiről úgy hiszi, nem ilyen undorító.

Merre?, kérdezte Pók, amikor úgy tűnt, hogy összeszedték, amit lehetett.

Hát…, Grafit akkor gondolta végig, hogy ezt nem gondolta végig. Itt ez a szerencsétlen, összevert gyerek, felnyaláboltatta vele a holmijait, jó, nem kényszerítette ő semmire, de azt se mondta, hogy nem kell, nincs értelme, de most mit mondjon neki? Mennyi pénz lehet a kártyáján, el tud menni valami hotelba? Hotel? Ilyen baromságot! Lemegy az aluljáróba, ráfekszik a könyveire és kész. Vagy mi legyen?

Nincs hol aludnod?, kérdezte Pók, Grafit most már igazán szerencsétlennek érezte magát, pedig eddig egész jól ment. Végül is, megszabadult egy súlyos kötelezettségtől, szinte örült, amikor Anni végre elkezdett őrjöngeni, azt gondolta, jó, hát akkor itt a vége, most már el lehet menni, mert el kell menni, és legalább úgy lehet elmenni, hogy nem kell eldönteni, hogy elmegy, nem kell elvállalni a dolgot, csak elhúzni a picsába és vissza se nézni, oké, fáj egy kicsit, de az nem számít, szabadság van és lehet emelt fővel éjjel menni a városban, sőt csak úgy bele a városba, mi történhet, nem tartozik senkinek semmivel. De most, hogy végül is hajléktalan lett, kicsit más színben tűnt fel ez a diadalmenet.

Nincs, mondta.

Nálam héderezhetsz, mondta Pók a világ legtermészetesebb hangján, leszámítva a fog miatti enyhe sisegő hangot, egyedül lakom.

Grafit bólintott, aztán elvillamosoztak négy megállót, onnan a Pók házának oldalában álló kocsmába mentek. A pultos csaj, akit mint később kiderült, Szilvinek hívnak és egyáltalán nem szabad préda, azt mondta, amikor meglátta őket, hogy Atyaúristen! Aztán meg azt, hogy Te jó ég, hogy nézel ki!, utóbbit félreérthetetlenül Póknak címezte.

Pók ebből arra következtetett, hogy jobb, ha megmossa az arcát a mosdóban és leveszi a vérfoltos pulóvert. Megittak két sört, aztán felcipekedtek a lakásba. Pók azt mondta Grafitnak, nézzen körül, ő meg kicsit helyrepofozza magát a fürdőszobában.

A nagyszobában jókora, bútorlapokból készült számítógépasztalon három nagy monitor állt, adapterek, kisebb-nagyobb műanyag dobozok antennával és világító ledekkel, több billentyűzet, de láthatóan csak az egyik volt használatban. Az asztal alatt számítógép házak, kábelek, néhány használaton kívüli vezetékes egér, egy joystick, mind poros.

Pók megállapította, hogy nem olyan vészesek a sérülései, mint gondolta. A szeme talán nem fog jobban bedagadni, a vérzés elállt. Minden megvan, mínusz egy fog. Anélkül ki lehet bírni. Visszasétált a szobába, látta, hogy Grafit bámulja a kuszaságot az asztalon. Programozás, vettette oda magyarázatul, és nem adta semmi jelét, hogy bővebb kifejtésre érdemesnek tartaná a témát.

Két fal mentén polcok álltak, könyvekkel, papírhalmokkal, az egyik sor végigrakva régi VHS-kazettákkal. Mindre az volt írva kék vagy fekete filctollal, hogy Tom és Jerry. Grafit megállt előttük.

Hát…, mondta Pók, a fele kábé pornó, már elkezdtem digitalizálni. Röviden felnevettek, aztán beállt az a pár másodperces szünet, ami két idegen között kellemetlen vagy tanácstalan hallgatást jelent.

Grafit nem volt még soha kidobott majd befogadott hajléktalan, aki ráadásul olyan szerencsétlen, hogy nincs egy haverja, akit felhívhatna akár éjjel is, ezért egy vadidegen, összevert programozó lakására kéredzkedik fel, úgyhogy nem egészen tudta, mit kéne tennie. Még jó, hogy legalább ivott egy kicsit.

Egyetlen embert hívhatott volna fel végveszélyben, Kis Gerit, akivel együtt laktak a kilencedik kerületben, mielőtt ő Annihoz költözött. De nem szívesen hívta volna. Elsősorban azért, mert Geri rendes festő lett, már legalábbis, ami a lakását illeti, tele volt terpentinszaggal, rongyokkal, üvegekkel (festékes és piásüvegekkel), és olyan elkötelezett híve volt a saját műveinek, hogy egy idő után Grafit úgy érezte, megfullad mellette. Abban, hogy nem hívta fel, játszott némi szerepet az a több mint két éve esett dolog is, amikor egy súlyos, Anni nékül töltött este után hazatérve Grafit megállapította, hogy már megint nem működik az a kurva lift, de ahelyett, hogy elindult volna felfelé gyalog, azt a nem egészen társasházbarát megoldást válaszotta, hogy érzelmi túlhevültségének, és a tudatmódosító szerek okozta felszabadultságának ad inkább hangot. Vagyis kiállt az udvar közepére, odahugyozott, majd kitárt karral ordítani kezdte, hogy Oooaaaaahh we’re half way there, ooooaaahhh livin’ on a prayer.

Kis Geri félkómásan rohant le érte a negyedikről, Hülyevagybazmeg? Mi vagy te, Bon Jovi? Kibasznak a házból, bazmeg, kussoljál, hadarta, miközben a karjánál fogva rángatta fel a barátját a lépcsőn. Aggodalma nem volt éppen alaptalan, tekintve, hogy bérelte a lakást, s ezután azt is tudatta Grafittal, hogy itt az ideje, hogy elköltözzön, ő nem tartja tovább a hátát a hülyeségei miatt. Pedig csak egyszer volt gond az egyik szomszéddal, aki belekötött, hogy miért fényképez a lépcsőházban. Grafit nem akarta a lakók magánéletét megsérteni, elmosódott képein éppenséggel nem is voltak felismerhetőek, őt csak a lépcsőfordulók és a belső udvar fényviszonyai, a gang rácsai érdekelték, de ezt nem volt lehetősége elmesélni senkinek. Szóval, Kis Gerit legfeljebb télen, a fagyhalál küszöbén hívta volna fel.

Pók még sose hozott haza vadidegen srácot (lányt már igen), úgyhogy fogalma se volt, mit szokás ilyenkor mondani vagy csinálni.

Mindeketten próbáltak kikutatni valamit a régi szociális emlékeik közül, valami ide vágó mondatot, gesztust, mi is ez tulajdonképpen, mihez hasonlít, talán a vendégséghez. Hogyan viselkedünk, ha vendégek vagyunk, hogyan legyünk jó házigazdák?

Szóval, itt lakom, nyögte ki Pók, megvakarta a fejét, ez a mozdulat nagyjából azt is mutatta, hogy ebben a szobában. Valóban volt egy bevetetlen széles heverő is az egyik könyvespolc előtt, pontosabban a számítógépasztal és a polc közé ékelődve. Állt a szobában két teljesen különböző fotel, kis asztalka hamutartóval, üresnek tűnő sörödobozzal. Pók a túloldali ajtó felé bökött. Ott van a háló, azt használhatod te.

Beléptek, a földön nagy duplamatrac, franciágyhoz való, keret nélkül. Szemben vele fenyő szekrény, középső ajtaján nagy tükörrel, a sarokban felcsavart szőnyeg, a matrac két oldalán fehér olvasólámpák, mint egy megkezdett, de soha be nem fejezett hálószoba.

Fél évig volt egy csajom, aki itt lakott, akkor kezdtük csinálni, mesélte Pók, csak hogy mondjon valamit. De most már nem szoktam használni, csak néha, ha felhozok valakit. Kis szünetet tartott, és ahogy visszhangzott a csendben az utolsó mondata, gyorsan hozzátette, hogy Lányokat.

Szóval, én vagyok az első?, vigyordott el Grafit, de azonnal égni kezdett a füle, nem ismerik még egymást annyira, ki tudja, nem érti-e félre. De Pók nem értette félre. Vállon csapta Grafitot, Ja, te vagy az első pasim, mondta, és előszedett neki egy paplant a szekrényből.

Fél óra múlva már mindketten feküdtek a saját ágyukban, vagyis Grafit Pók hálószobájának padlóján a dupla matracon, és erősen próbálta csukva tartani a szemét, hátha még tud aludni, mielőtt kelnie kell.

Visszapörögtek az esti események, csodálatosnak tartotta, hogy puha ágyban, vagyis matracon alhat, egy kispárnát is kapott, meg egy huzat nélküli paplant és ez sokkal de sokkal több volt, mint amire pár órával korábban számíthatott.

Amikor meglátta ezt a srácot, illetve még nem is látta, hanem amikor nekiment, egymásnak ütköztek, legszívesebben belerúgott volna, tele volt dühvel, vagy még inkább ürességgel, már ha létezik olyasmi, hogy valakit kitöltsön az üresség, és Grafit szerint létezik, de aztán ránézett és elszégyellte magát.

Pók tekintete a kutyáéra emlékeztette, akivel gyerekkorában otthon a kertek alatt szokott találkozni. A legszélső, kerítés nélküli házak egyikéből szökdösött el, állítólag egyszer megharapta a gazdját, az meg agyon akarta ütni, de valahogy nem volt hozzá elég szufla benne, talán részeg volt, akkor szökött el először a kuyta, még kölyök volt, de aztán akkor is és később is mindig hazament.

A kerítés nélküli házak lakói jóformán mindig részegek voltak, de ez Graftinak akkor nem tűnt fel, csak most, ahogy visszaemlékszik rájuk, most tudja beazonosítani a mozgásaikat, leheletüket, most tudja, hogy mind, a nénik és a bácsik is folyamatosan részegek voltak. Most tűnnek csak fel a gyerekemagasságból készült emlékképeken a szatyrokban cipelt literes borosüvegek, a folyamatos koccanó hangok, a Nagyközértben a kosarak, ha az anyja leszalajtotta tíz deka párizsiért meg egy liter zacskós tejért, ahogy ott álltak vele együtt a sorban azok az emberek, akikről akkor is tudta volna, hogy a legszélső, kerítés nélküli házakban laknak, ha még sosem látta volna őket. Őrizték, szorongatták a műanyag bevásárlókosraikat, kivéve a horgolt sapkás Manci nénit, ő a fonott kosarát használta, csak feltette a pénztárhoz, minek venne el ezért külön bevásárlókosarat, annak a két üvegnek teljesen fölösleges. Vagy a Simai Laci bácsi az élére vasalt munkásnadrágban, amit gumicsizmába gyűrt, ott állt előtte a sorban, se fonott, se műanyag kosár, csak megragadta a nyakánál fogva a hosszú palackot, néha a hóna alatt egy selyempapírba csomagolt negyed kenyér. A pénztárnál leemel két doboz Szimfóniát, Grafit látja maga előtt a bütykös, koszos kezet, úgy koszos, hogy semmilyen szappannal, de még Ultradermmel sem jön le róla a feketedés, és ez a kéz a két dobozt meg az üveget a pénztárosnő elé teszi. A pénztáros Ili néni pedig ugyanolyan rutinos unalommal ütögeti az tételeket a gépbe, mint bárki másét, köszönnek egymásnak, mindenki ismer mindenkit, Ili néni is, Grafitot is ismeri, néha ad egy kocka csokit, mert kedves, olyan, mint egy kotlós, göbölyű, kitölti a pénztárgép mögötti helyet, és biztosan tudja, hiszen ő már felnőtt, pontosan tudja, hogy ezek alkoholisták. Megkérdezi tőlük, van-e blokk, úgy érti, olyan blokk, amit az üvegvisszaváltóban adnak, mert tudja, hogy úgy jönnek boltba, hogy hozzák a tegnapi üveget, beadják a kisablakon, elveszik a blokkot, kipótolják apróval, abból veszik a következőt, kérdezni is fölösleges, de azét csak megkérdezi, szokásból.

Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma penészszaguk van. A kisgyerek Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik. Az egyik ugyan büdösebb kicsit, furcsábban beszél, de végső soron azért mindenki teljesen egyforma, és ő legjobban azt szereti, ha nem szólnak hozzá, mert nem tud arra a kérdésre mit mondani, hogy Na és, hogy megy az iskola? És hát nem is akar, csak annyit érez, hogy az egyik felnőttnek talán érdemes válaszolni, a másiknak meg nem igazán, tompán érzékeli, hogy a másik felnőtt nem figyel, nem fog emlékezni holnap már arra sem, hogy kérdezett valamit, de a pénztáros Ili néninek érdemes válaszolni, még akkor is, ha ő is ugyanazt a hülyeséget kérdezi, mert Grafit úgyis mindenkinek azt válaszolja, hogy Jól., az Ili néni meg ilyenkor benyúl a pénztárgép alatti fiókba, ahol papírgurigát, tollat, kis ceruzát, meg még ki tudja, hány csodálatos dolgot tart, és onnan ad egy kis kocka Szerencsi csokit.

(…)

Reklámok

Dura mater

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­tén­tünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra, Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, és láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csõőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát, So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács elõtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te az ősz fe­jet, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk az al­vó ház lép­cső­in, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet, esze­lős rö­hö­gés­sel.

(Megjelent a Mozgó Világ folyóirat 2015. áprilisi számában)

Az altató szerekről

Regényrészlet (megjelent a Mozgó Világ 2015/9 számában)

Lechner Petivel sok délutánon ültünk a házunk kapujában. Térdünkre támasztott állal figyeltük a járókelőket, a járda repedéseit, mint egy térképet. A lépcsőnk mellől induló széles folyó a Duna, fél méterrel odébb ebihal alakú mélyedés, az egy tó. A szemközti ház felé az Alpok egy része gyűrődik.

Nálunk az volt a szabály, hogy nem mehetek a házon kívülre egyedül. Ezért ültem a lépcsőre, az még éppen a ház, gondoltam. Ez volt a legmerészebb gyávaságom.

Némán figyeltük a lábakat, a folyót majdnem mindenki átlépte, de a csoszogó koldus néni sosem, aki mindig a tér előtti sarkon ült le, lábai elé tette a konzervdobozt. A Zeneakadémiára igyekvőktől remélt egy kis aprót, úgy képzeltem, ez a munkája, felveszi otthon a barna nadrágját a virágos ruhával, és elcsoszog az utcánkba, az utcánkon át a tér sarkáig, ő így keresi a pénzt. Pénzkeresés ennél konkrétabb nem is lehet, keresi, és néha talál vagy dobnak neki. Órákon át ültünk ott, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna.

Voltak a lábszínháznak állandó szereplői, rendszeresen elhaladt előttünk néhány tanárunk, egy bácsi melegítőben és bőrcipőben, vékony pórázon fekete tacskót vezetve. Kutyaköröm-kopogás az aszfalton. A körúti boltból egy pénztáros néni is mindig arra járt, sokáig nem jöttem rá, hogy ő az, csak amikor egyszer kijött a pénztár mögül és megláttam a cipőjét. És volt sok-sok idegen, érdekes láb, Peti szerette a Nike cipőket, ha látott valakin, megbökött a könyökével és csak biccentett, merre nézzek.

Szerettem végigkísérni egy alakot az utcánkon, magamban dobolni a járása ritmusát, ha jól koncentráltam, az illető elkezdett egy mondókára lépkedni, az Ecc-pecc kimehetszre, a Jönni fog egy emberre, aztán, ha úgy tartotta kedvem, a Zongoraiskola ujjgyakorlataira.

Szerettem a nénik kopogós, magas sarkú cipőit, a pántos szandálokat, meg azokat a cipőket, amiknek az orrából mintha kinyisszantottak volna egy kis kört, csak a lábujjak vége kandikált elő, főleg, ha szépen lakkozottak. És szerettem a bácsik fényes bőrcipőit, az új, tiszta sportcipőket, de az öregek cipőitől kirázott a hideg. Mintha direkt olyanok lennének, hogy nevetséges legyen benne a láb meg csúnya. Szürke bolyhos posztó, lyukacsos műbőr, testszínűnek mondták. Gyógycipők. Ijesztőek voltak, mint a meztelen próbababák a körúton, ha rendezték a kirakatokat. Halvány hányinger fogott el tőlük. Egyáltalán, azt hogy lehet elviselni, hogy ilyen szarul nézzen ki az ember, ha megöregszik?, dagadt bokák, bütykös lábfejek, csoszogás. Minden nap sírnék, ha lenéznék és azt látnám, hogy a testem egy ilyen visszeres, formátlan lábban végződik. Így is sírhattam volna, lányhoz képest elég vastag a bokám, nem szerettem a bokámat, kicseréltettem volna, ahogy a ferde orromat is, ha lehetett volna.

A kapunk egyik szárnyát zárva tartották, a másikat nyáron mindig kitámasztották egy nagydarab szürke kővel, csak évekkel később lett kaputelefon, amit onnantól muszáj volt használni. A zárt szárny előtt két gyerekfenék kényelmesen elfért, három meg éppen nem. A felnőttek szerint nem, mert olyankor mindig szóltak, hogy menjünk onnan, elálljuk az utat (pedig ültünk), ezért valakinek át kellett ülnie a lépcső másik végébe. Az ült át, aki utoljára jött. Mindig rohantam lefelé, nehogy nekem kelljen. Ha későn értem le délután, elfoglalta a Peti melletti helyemet Tibi a szomszéd házból. Petinek nem kellett otthon megvárnia semmit, nem kiabáltak le érte, hogy gyakorlás, vidd le a szemetet vagy ilyesmi. Két évvel fölöttem járt, a Kertes Mikivel egy osztályba, nagyobb volt nálam, neki több mindent lehetett. Az anyja patikában dolgozott, ha délutános volt, estig haza se jött, ha ügyeletes, akkor egész éjjel, apja meg nem volt. Szabad fiú volt a Peti, a kutya se törődött vele.

Nem sokat beszélt, ha mégis mondott valamit, azt olyan felnőttesen mondta, mint a filmeken a felnőttek, hogy csak úgy, bele a levegőbe, maga elé, és az ott megállt, az ember elgondolkodhatott rajta. Azt állította, hogy a járásából sok minden kiderül az emberről, ezért szereti nézni.

Ez egy kurva, mondta például egyik nap, amikor Szekeres Mari néni billegett felénk. Nyelvtan tanár a sulinkban, engem is tanított. Beleborzongtam ebbe a szóba, ahogy Peti a válla fölött odamondta a fülembe, kicsit oldalra is dőlt, hogy ne kelljen hangosan. Nem mertem ránézni, csak bámultam a Szekeres Mari néni lapostalpú cipőjét, semmitmondó, világos szoknyáját, Hát nézd meg, mondta Peti, milyen csámpás! Néztem, tényleg kifelé dobálta a lábfejeit, a csípője kilengett oldalra. Magamtól ezt nem vettem volna észre, soha nem figyeltem meg, mert a Mari néni jelentéktelen volt, barna rövid hajjal, az arcán soha semmi különös, se nagy mosoly, se kis bánat, észrevétlenül létezett az iskolában, nem volt szigorú, nem volt túl engedékeny, nem volt szép a hangja, nem volt szép ő maga sem. Az ember egyszerűen nem figyelt rá, én is csak azért jegyeztem meg az arcát, mert olyan sokszor láttam. Lehet, hogy már meg sem ismerném.

Ültem felhúzott térdekkel a lépcsőnkön és néztem a lábfejeit, figyeltem a csámpázását. Azért olyan csámpás, mert szét van baszva, mondta a Peti, és megint éreztem a tarkómon meg karjaimon a bizsergést. Nem tud már rendesen menni se, annyira szét van, tette hozzá, hogy biztosan megértsem. Amikor elénk ért, köszöntünk, mint bármikor máskor. Aztán néztük tovább az utcát.

Sokszor gondoltam utána a Szekeres Mari nénire, hogy akármilyen jelentéktelen külsejű is, azért mégiscsak baszik. Basszák. Nem csak meg, de szét. Nem tudtam teljesen elképzelni a dolgot, de attól fogva nagyobbakat köszöntem neki.

Peti csak egyszer járt nálunk, elkísérte a Kertes Mikit zongoraórára, és beült hozzám a szobámba. Nagyon haragudtam rá, persze nem tudhatta, hogy ez az én időm, hogy olyankor én ott kuporgok a kulcslyuk mögött, vagy fekszem az ágyamon és hallgatom, ahogy a Miki játszik és még azt is élvezem, ha téveszt. Flegma voltam a Petivel, szinte undok. Tetszett neki a cédélejátszós magnóm, mondtam, hogy nem kapcsolhatja be, zavarja az órát, ami igaz is volt, aztán jobb ötletem támadt. Felajánlottam, hogy adok fülhallgatót, van pont egy jó cédé nálam, és mire válaszolhatott volna, a fejére tettem a tappancsokat, én meg leültem a heverő elé a szőnyegre, és úgy csináltam, mintha olvasnék, hogy rá se kelljen néznem.

Ült az asztalomnál, bámulta az ablakot, az ablak előtt a nejlonfüggöny mintáit, néha átnézett köztük, talán a szemközti házak ablakait fürkészte. Én is szoktam nézni oda a függöny mögül, néha azt éreztem, hogy valaki ugyanígy áll az utca túloldalán a harmadikon egy ablakban és ide néz, nem húzza el a függönyt, hogy ne vegyem észre. Talán azt is tudja, hogy ez az én ablakom. De ilyenkor délután nem volt semmi mozgás, még csak nem is szellőztettek, a legtöbben otthon se voltak, nem nagyon volt mit néznie a Petinek. Úgyhogy hallgatta a zenét, én meg bámultam a lapokat. Láttam a betűket a könyvemben, de nem álltak össze se mondatokká, se szavakká. Csak a Miki játékát hallgattam és örültem, hogy nem kell rajta osztoznom a Petivel.

Az óra második felére megenyhültem, láttam, hogy levette a fülhallgatót, beszélgetni kezdtem vele, nehogy azt higgye, hogy olyan kis pisis vagyok, hogy azért, mert tavaly a pince lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, amink van, velem már nem is lehet beszélgetni, csak a lépcsőn ücsörögni. Összekötött minket ez a kicsi titok és el is választott. Nem akartam, hogy ne legyünk ettől még barátok.

Azt mondta, hogy szerinte a világ legjobb gitárosa a Brian May, mire én nem tudtam, mit mondjak, megvontam a vállam. Magyarázni kezdett a játékáról, hogy a May az nem akárhogy csinálja, és mindig érmét használ a pengetéshez, úgy érzi, ezzel közelebb kerül a hangszerhez, bensőségesebb lesz az egész, és akinek van füle meg szíve, az a Peti szerint hallja ezt, és hát ettől olyan csodálatos az egész, mármint nem az érmétől, hanem az egész hozzáállásától, magyarázta én meg csak bambultam, nem értettem, hogy amikor mindössze egy zárt ajtó választ el minket a Kertes Mikitől, hogyan is beszélhet nekem idegen gitáros fickókról. Látta rajtam, hogy nem érdekel, vagy talán azt gondolta, hogy egyszerűen nem hiszek neki, nem hiszem el, amit a Brian Mayről mond, úgyhogy nyomatékosította a mondandóját azzal, hogy Mert a Brian May oltári nagy művész.

Tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy mondta, Oltári nagy, érted?, akartam valamit mondani, de csak néztem, hogy mi van, mit érdekel ez engem, Ő a legnagyobb gitáros a földön, érted?, Érted?!, kiabálta, mire anyám beszólt, hogy minden rendben van-e. Én meg kikiabáltam, hogy persze, de közben a Petire néztem, hogy vegye magára, ez neki is szól, persze, persze, mindenkinek válaszolok, és mindenkinek persze.

Azután sose jött el hozzánk, nem kísérte fel a Mikit az ajtóig se, és ritkábban ültünk a lépcsőn, akkor se sokáig, tíz perc után egyikünk azt mondta, dolga van, és otthagyta a másikat a kapuban. Nyolcadikos voltam, amikor elköltöztek. Az anyja hozzáment egy német fogtechnikushoz, akit a Lechner utált. Elköltöztek Németországba, egy megjegyezhetetlenül hosszú nevű faluba. Nem találkoztunk többé.

***

Minden kedden és csütörtökön nyitva hagytam a szobám ajtaját, hogy lássam, amikor megérkezik. Megvártam, amíg levette a kabátját az előszobában, a sarkig tárt duplaszárnyú ajtón át lépett a nappalinkba. Lazán jött be, könnyedén, pont ahogy játszott, mintha csak átbújna valami függöny alatt. Olyan kicsikét mosolygott, hogy nem tudtam volna megmondani, tényleg mosolyog-e, vagy csak ilyen az arca. Amikor leült a zongorához, anyám odaszólt, hogy Zelma, kérlek, és akkor nekem be kellett csuknom az ajtómat. Szót fogadtam és próbáltam a kulcslyukon át leskelődni. Éppen csak a Kertes Miki jobb oldalát láttam, ahogy ül a zongoránál, azt se mindig, mert ha anyám fel-alá sétált még azt is eltakarta. És gyakran sétált fel-alá, közben egy fém vonalzóval csapkodta a kifeszített tenyerét. Biztosabban tartotta az ütemet, mint a metronóm.

Legtöbbször aztán leültem a padlóra, a hátamat nekivetettem az ajtónak és csukott szemmel hallgattam a zenét. Mintha a hátamon és a mellkasomon át erősíteném fel. Ahogy ott ültem, egy idő múlva a combomat erősen össze kellett szorítanom. Pontosan emlékszem arra a tavaszi szünet előtti napra, amikor először becsúsztattam a kezemet a bugyimba.

Olyan hetek közeledtek, amikor nem láthatom majd, nem lesz iskola, nem lesz zongoralecke sem, legfeljebb hébe-hóba találkozhatunk, ha a téren összefutunk, de az semmi. Ideges voltam, mert én minden nap látni akartam, már az utcasarokról kiszúrni a járókelők közül a fekete fürtös fejét, a hideg kék szemét, messziről, nagyon messziről felismerni.

Úgy éreztem magam, mint a tű, ami elakadt apa valamelyik bakelit lemezén, pörgött a világ, én egyhelyben maradtam. Emlékezetembe véstem a vállát, a csuklója vonalát, ahogy játszott. Mármint, amikor végre nem takarta el az anyám háta. Csukott szemmel bármikor láttam magam előtt a szája ívét, és ezerszer elgondoltam, hogy az én számhoz ér. Ennyit csak, semmi többet, azt a pillanatot, hogy odaér. Biztos voltam benne, hogy az egy végtelen dolog lenne, pöröghetne a világ. Erre gondoltam azon a tavaszi délutánon, ami most már örökké napos délutánként él az emlékezetemben, és benyúltam a bugyimba. Az ujjaimon meleg nyálkát éreztem, jó volt elkenni a lábam között, hátra és előre, megtalálni a pontot, amit a legjobb simogatni. Egyre erősebben dörzsöltem, éreztem, hogy egyre lucskosabb az ujjam, és a Miki szája és az én szám összeér, gondoltam, és meglepett egy minden addiginál nagyobb élvezet.

Azt hittem, valami nagy bajt csináltam, és mintha egy kicsit be is pisiltem volna, mint amikor az ember nem tudja visszatartani és kicsurran pár csepp, még egy rövid, éles hang is kiszakadt belőlem, mire elvágták a nappaliban a zenét és anyám beordított, hogy Mi a baj? Mintha jéghideg vizet öntött volna végig rajtam, forró lettem. Ültem az ajtó mögött a földön, néma csendben, visszafojtva mindent, amit csak lehetett még. Nagy levegő.

Visszaordítottam, hogy Semmi!, és végigvetődtem az ágyon, magamra rántottam a plédet, hogy ha mégis benyit, meg ne lássa, mit csinálok. A világért se tudjon róla. Szerencsémre nem jött be, úgyhogy lábujjhegyen visszaosontam az ajtóhoz és a tőlem telhető leglassabb, legfeszesebb mozdulattal elfordítottam a kulcsot a zárban. Épphogy megcsikordult, úristen, ugye nem hallották meg. Csend, aztán újra a zongora. Visszafeküdtem és hallgattam a zenét. Akkor levettem a bugyimat is, felhúzott térdekkel feküdtem és a Kertes Miki észvesztően csodálatos játékára újra elélveztem. Onnantól ezt tettem minden kedden és csütörtökön délután fél négytől fél ötig.

Aztán eljött a szünet, elmaradtak a tanítványok, elmaradt a Miki és én délutánonként nem tudtam nyugodtan magamra zárni az ajtót. Esténként, amikor egyébként is olyan nehéz, szinte lehetetlen volt elaludni, miután lapozgattam a ház alakú mesekönyvet (ahelyett, hogy rendes könyveket olvastam volna anyám szerint), levettem a pizsamanadrágomat és simogatni kezdtem magam. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Anyám tett is egy megjegyzést, hogy mi történt, hogy újabban nem könyörgök, hogy nézhessem az esti filmet a tévében, de végül annyiban hagyta, mindent annyiban szokott hagyni, és olyankor legtöbbször úgyis elment valahová. Apám legyintett, azt mondta, igazam is van, a tévé hülyeség, és valóban, iszonyú hülyeségnek tartottam. Szerintem is sokkal jobb dolog a saját mozi, csukott szemmel az ágyon, elképzelni például a Kertes Mikivel mindenféle dolgot, egyre vadabbakat, például belegondolni, hogy kukija van, hogy faszt ne is gondoljak, és hogy azzal mi mindent lehet vagy nem lehet, vajon milyen, milyen egy igazi, olyan-e mint a szobroké, vagy mint a Lechner Petié, akivel egyszer, itt a házban, a pincelejáró lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, mi van a rövidnadrágunk alatt.

Meg is foghattam neki, furcsa volt, ismeretlen, de nem idegen, kiütött rajtam az izzadság hirtelen. Emlékszem a bőrének hihetetlenül finom tapintására és hogy az egész egyszer csak megmoccant a kezem alatt. Fel fog állni, mondta a Lechner, éreztem, hogy elpirulok és úgy vert a szívem, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy fel fog robbanni és mind a ketten meghalunk. És tényleg dagadni kezdett a fütyije, mintha egy különálló élőlény lenne, és féltem nézni, ahogyan a rózsaszín hús előjön a bőr alól, egy darabig mégis néztem, aztán hirtelen, mintha hasba vágtam volna, egy mozdulattal felrántotta a nadrágját és elszaladt. Soha többé nem beszéltünk erről.

A Lechner fütyijét képzeltem a Mikire, azt gondoltam, hogy az övé ugyanilyen, sőt azt hiszem, azt gondoltam, minden fiúé ugyanilyen, és elképzeltem, hogy hozzáérhetek a Mikiéhez, és olyan finom lesz, éppen úgy moccan majd, ettől hirtelen megint bekövetkezett a félelmetes élvezet és azzal együtt elöntött a szégyen. Tizenegy éves koromtól így aludtam el magammal minden este. Ha nem csináltam, csak a rettegés maradt. Egyetlen dolog kellett nekem az elalváshoz, hogy úgy hunyjam le a szemem, hogy nem gondolok arra, hogy lehunyom a szemem.

Két éven át lestem Mikit a kulcslyukon keresztül, vártam, hogy összefussak vele a téren, hogy nézzen rám, szóljon hozzám. Szeressen. Néha megálltunk az utcán, váltottunk pár szót, főleg a zongoraleckékről. Szia, mondta egy szerdán, holnap találkozunk! És persze hogy nem velem találkozott, hanem anyámmal, de attól még boldog voltam. Ezt mondta, a nyílt utcán, bárki hallhatta, mindenki hallhatta, hogy ez a tökéletes lény velem találkozik. Lassacskán meghosszabbodtak a mondatok, megkérdezte, hogy amúgy milyen zenét szeretek, nem tudtam válaszolni, idiótának éreztem magam, egy zongoratanár gyereke, tiszta gáz, hát még kedvenc zenéje sincs, alternatív, mondtam, mosolygott, ajánlott valamit, azonnal elfelejtettem, de bólogattam, aztán legközelebb hozott egy cédét, hiszen ezt ismerem. Föld, kaland, ilyesmi. Igen, régebbi, nekem másolta, mondta. Hetekig hallgattam egyfolytában. Kényszer, érdek, ösztönélet, énekeltem, anyám utálta, de ezzel most tényleg nem tehetett semmit. Ha nagyon zavarta, felvettem a fülhallgatót, úgy ültem az asztalomnál, bámultam kifelé az ablakon a szomszéd házra, és dúdoltam, hogy három nagy, fekete fabábu.

Nyárra már csak egyetlen sürgető érzés lobogott bennem, nem mintha tudtam volna, mi az, csak azt, hogy sürget. Tizenhárom voltam, szinte kész. Úgy éreztem magam, mint a párnahuzatok a Berta mama kertjében a teregetőzsinóron, hogy lobogok a szélben és hol óriásira dagadok, hol satnya kis rongyként lógok a semmibe. Év közben jól kikerekedett a mellem, az orrom egyre ferdébb lett, ahogyan anyám számított is rá. Ez a szegény lány a te családodra ütött, mondogatta apának, aki erre soha nem mondott semmit, mert úgy látta, hogy dicséretnek veszem, és naná, hogy annak vettem. Mert apám szép volt, szögletes arcú, magas, szélesvállú, melegbarna szemű ember, és ugyan ferde volt egy kissé az orra, de az direkt jól állt neki. Lányoknak ez nem áll olyan jól. De megszerettem.

Azon a nyáron is elutaztam Berta mamához. A szünet vége előtt két héttel eljött értem apám, hazavonatoztunk, de addigra már egy másik lány voltam.

Pár nappal tanévkezdés előtt anyám leküldött tejfölért a boltba. Nálunk sokszor semmi nem volt otthon és ha főzött, biztos, hogy elfelejtett megvenni hozzá valamit. Hazafelé menet megláttam a téren a Kertes Mikit. Az első pillanatban belenyilallt a gyomromba az izgalom, de a következőben egy nagy csodálkozás lett belőle. Néztem a nyegleségét. Jelentéktelennek tűnt, szinte szerencsétlennek. El sem tudtam hinni, hogy ő az, pedig látszólag semmit nem változott. Nem is nőtt a nyáron, csak két centit, mondta. Olyan kedvesen mosolygott rám, ahogy talán soha. Kerestem azt a vonzó ívet a száján, a varázslatot a kék szemében, de inkább nevetséges volt és szégyelltem magam, mintha minden addigi titkos gondolatomról tudna. Nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam elhinni, hogy ennyit gondoltam rá, erre a… gyerekre. Hosszú kezek, a hanyagul zsebre dugott öklei miatt idétlenül kidudorodó nadrágzseb. Gitártok volt nála, a hátán vitte.

Elkezdtem gitározni a nyáron, mondta. Az jó, mondtam, és azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak ebből a keserves helyzetből, de nem jutott eszembe semmi. Csak néztem rá, egyetlen pillantás volt az egész, minden megváltozott, minden összedőlt. Hova lett a Kertes Miki? Hol van, hová lett, az isten verje meg, rohassza meg ezt a kis balfaszt.

Ott állt pedig, szemben velem, hátán egy gitár, könnyű nyári nadrágjának zsebében a keze, az a keze, amivel olyan szépen játszott a nagy zongoránkon, de mégis hogy, hogyan is? Égetett a jelenléte, szánni kezdtem, de még annál is jobban sajnáltam magamat. Kifordult bennem valami, mint nagymosáskor huzatból a párnaciha és hirtelen olyan értelmetlen lett az egész, hogy majdnem megfulladtam.

Te viszont megváltoztál, csinos vagy, mondta, mosolygott, nem feleltem, nyeltem a sírást befelé, hogy semmit meg ne lásson rajtam, a világért se tudjon róla. Attól tartottam, minden gondolatom kifolyik a szememen. Igen, azt hiszem, én is nőttem pár centit, mondtam végül, pedig pontosan tudtam, hogy nem nőttem semmit, az előző nyáron letudtam a kötelező növést, júniustól szeptemberig kilenc és fél centivel lettem magasabb, anyám megmért minden áldott héten. Majdnem akkora voltam már, mint ő. Aztán azt motyogtam a Mikinek, hogy a tejfölt haza kell vinnem, kajához kell. Alig köszöntem, a járdát néztem, suhantam a kapunk felé, átléptem a Dunát. Lehet, hogy azt hitte, zavarba hozott.

Otthon nem tudtam enni, magamra zártam a szobám ajtaját. Keserves, zavaros könnyekkel, némán sírtam. Hiába hallgattam újra meg újra azt az albumot, a zene megvolt, még az érzés is megvolt, csak a Kertes Miki nem volt sehol. Hogy lehetséges az ilyesmi? És végül is, ki kívánta, ki szerette annyira ezt a fiút, és ki az, aki most nem kívánja, nem szereti? Nem voltam meg. Újra nehéz álmok jöttek.


Ez a regényrészlet kapta 2015-ben a folyóirat nívódíját próza kategóriában, itt írtam róla: Rám töpörtyű még nem volt ilyen hatással

az-altato-szerekrol

Rám töpörtyű még nem volt ilyen hatással

Naplovam

Tegnap (január 28-án) történt, hogy megkaptam életem első olyan díját, amiért nem is tudtam, hogy indultam. Ez a Mozgó Világ folyóirat nívódíja, amit idén először egy aranyra festett/fújt töpörtyű testesít meg, ezért – nem találnátok ki, de – Arany Töpörtyű-díjnak nevezik.

szelfizz-toportyuvel

Szelfizz töpörtyűvel!

A folyóirat évente oszt díjat az előző évben megjelent írások szerzőinek. A lap rovatai a díj kategóriái, minden kategóriához felkérnek egy, a témában járatos, elismert személyt, aki kiválasztja az általa legjobbnak tartott írást vagy képzőművészeti alkotást, illetve van egy különdíj is, amit a szerkesztőség ítél oda.

Idén abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a próza kategória elbírálására felkért Péterfy Gergely az én egyik írásomat választotta, így lettem Arany Töpörtyű-díjas. Az írói oldalára már a helyszínről kikerült a hír:

peterfy-mozgo-vilag

A szöveg Az altató szerekről című készülő regényem részlete. A díjátadóról egyébként itt találtok még képeket.

Mindenkinek nagyon köszönök mindent – közlést, olvasást, értékelést, odafigyelést -, remek dolog ez, és azt hiszem, a töpörtyű se járt rosszul.

 

Gyors híradás az új regényről

Az a Szeptember Nagy Híre számomra, meg talán azok számára, akik várják, hogy most először olvasható részlet a készülő regényemből, méghozzá a Mozgó Világ 2015/9. számában.

Az altató szerekről – ez a címe, mondjuk ebben a két kis szakaszban pont nem sok szó esik az altató szerekről, de annyi baj legyen. Hogy a regény mikor lesz, azt senki nem tudja, én se. Belül így néz ki a lap azon oldala, ahol kezdődik a szöveg, adnak hozzá 4 klassz képeslapot is, ha netán arra vetemedtek, hogy megveszitek az újságosnál.

De szerencsére nem csak ez van ám benne! 🙂 Én már kiolvastam belőle egy csomó kiváló irodalmat, ajánlom szeretettel. És hát… szerintem eléggé menő egy Mozgót felcsapni a metrón. A mozgólépcsőről nem is beszélve.

Cor, cordis, n.

Novella

cor-cordisTe hul­la­sza­gú bü­dös kur­va, mond­ta, va­gyis or­dí­tot­ta, ami­kor becsap­ta a szo­ba­aj­tót, én meg ar­ra gon­dol­tam, hogy az­nap épp esetko­csin dol­goz­tam – egy kis plusz­pénz, seb­pénz­nek hív­juk csak –, szó­val, sok­fé­le sza­gom le­het, de hul­la most biz­tos nem.

A szo­ba­aj­tónk ros­­szul zá­ró­dik, az évek alatt meg­szok­tuk, hogy egé­szen be kell húz­ni és tar­ta­ni, mi­a­latt a kilin­cset fel­fe­lé tol­juk, és még így sem biz­tos, hogy csuk­va ma­rad. Ne­kem min­dig csak har­ma­dik­ra si­ke­rül. Ha a hu­zat be­csap­ja, ugyan­az­zal a lendülettel, te­he­tet­le­nül vis­­sza­csa­pó­dik.

Ro­bi már jött is vis­­sza, két ha­tal­mas lé­pés, el­kap­ta az ajtószárnyat, ki­vág­ta sar­kig, és mi­e­lőtt fel­fog­hat­tam vol­na az előző másod­per­cet, át­ölelt. Nem is öle­lés volt ez, moc­ca­nat­lan szo­rí­tás, satu­ba fog­ta a kar­ja­im­mal (hu­merus, -i, m.) együtt a tes­te­met. Áll­tam a szo­ba kö­ze­pén, lá­bam­nál a műanyag ko­sár a te­re­ge­tőről leszedett ru­hák­kal, ki akar­tam vá­lo­gat­ni a tisz­tát, egy bu­gyi volt a ke­zem­ben, a legcsinosabb da­ra­bom, finom szatén, ró­zsa­szín ró­zsák­kal. Egy he­te volt raj­tam utol­já­ra.

Ami­kor be­érek a kór­há­zi öl­tö­ző­be, már az aj­tó­ban el­kez­dem ki­gom­bol­ni a far­me­ro­mat, mi­re a szek­ré­nye­mig ju­tok, a tér­dem­nél van, le­rú­gom a ci­pővel együtt. A ka­bá­tot és a pu­ló­vert is a pad­ló­ra do­bom. Fél kéz­zel ki tu­dom nyit­ni a la­ka­tot, ügyes ke­zem van, de nem elég ügyes. Ki­vá­gó­dik a szek­rény­aj­tó, le­ve­szem a kö­penyt a váll­fá­ról, az aj­tó­ra te­rí­tem, he­lyé­re a ka­bá­tot akasz­tom, a töb­bit be­ha­jí­tom a bádogszerkény mé­lyé­re. A fel­ső polc­ról le­eme­lem a fe­hér nad­rá­got. Be­le­sik­lok.

A szaténbugyi egy he­te hi­deg volt, ar­ra gon­dol­tam, hogy más­nap már in­kább me­leg pa­mu­tot hú­zok, meg arra, hogy a fe­hér nad­rá­gon át­tet­szik a ró­zsa­min­ta. Be­le­lép­tem a gyógy­pa­pucs­ba, las­sul­ni kezd­tem, leemeltem a do­boz ci­git a polc­ról, be­le­néz­tem, hány szál van még, mi­kor kell ki­men­nem a do­hány­bolt­ba. A szom­szé­dos pi­he­nő­ben Lil­la már főz­te a ká­vét. Ilyen­kor a ha­já­ba tű­zi a go­lyós­tol­lat, üveg­po­ha­rak­ba töl­ti a fe­ke­tét, a kotyo­gót hi­deg víz alá te­szi, hogy ha­mar le­hűl­jön, főz­hes­se a má­so­dik ada­got, mi­re meg­jön­nek a töb­bi­ek. Mire át­jön So­ma a ra­dio­ló­gi­á­ról. Bic­cen­tet­tem ne­ki, vis­­sza­bic­cen­tett, az el­ső ká­vé előtt fö­lös­le­ges bár­mit mondania. El­vet­tem a po­ha­ra­mat, és hát­ra­men­tem a fe­hér csem­pék men­tén a bel­ső ud­var­ra nyí­ló aj­tó­hoz, amit va­la­mi ér­the­tet­len ok­ból szür­ke zo­mánc­fes­ték­kel ken­tek le a kar­ban­tar­tók. Egy­szer. Ré­gen.

Ki­lép­tem, egy per­cig ko­mo­lyan, szin­te fon­tos­kod­va néz­tem a szűk te­ret, az­tán las­san. Las­sú né­zés, ami­vel min­dent ma­gam­ba aka­rok szív­ni. Fi­gyel­tem azt a ke­vés fényt, ami csak meg­re­ked­ni tud ezen az ud­va­ron, a hi­he­tet­len­nel ha­tá­ros nö­ve­ke­dést, ahogy az in­dák fel­ka­pasz­kod­nak a fa­lon, a mál­ló va­ko­la­ton, bar­na kis kacsok vár­ják a tél vé­gét, hogy utá­na új erővel tör­je­nek fel­fe­lé és ren­dít­he­tet­le­nül ki­zöl­dül­je­nek, mert fogalmuk sincs, hogy ez a zöld az õ zöld­jük, ki­csit más, so­ha nem le­het­nek annyi­ra me­leg tó­nu­sú­ak, mint a parkbe­li tár­sa­ik, de ha tud­nák is, az sem szá­mí­ta­na. Az élet nem tö­rő­dik ef­fé­le kü­lönb­sé­gek­kel.

Le­ül­tem a lép­csőre, a leg­szé­lé­re, az ülőcson­to­mon tá­masz­kod­tam (os ischii), a tér­dem közt bá­mul­tam le­fe­lé. Ös­­sze­húz­tam ma­ga­mon a kö­penyt, rá­gyúj­tot­tam, a kö­vet­ke­zőnél ki­ho­zom a ka­bá­tom, gon­dol­tam. Ami­kor el­nyom­tam a csik­ket, már re­meg­tem, nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy a hi­deg vagy az iz­ga­lom mi­att, hogy mind­járt lát­ha­tom.

Ott ült a pi­he­nőben, nem volt ná­la kar­ton, már ürü­gyet sem ke­res a ta­lál­ko­zás­ra. Lil­lá­val és Hirt dok­tor­ral cse­ve­gett, bent ült Ti­bi mes­ter, Ja­nics dok­tor egy fi­a­tal gye­rek­kel, ta­nu­ló le­he­tett. So­ma fel­pat­tant, amint be­lép­tem, két pu­szit adott, mint min­dig, én meg el­kezd­tem ra­gyog­ni, ahogy a vil­lanyt fel­kat­tint­ják, mindenki lát­ja, gon­dol­tam. Sem­mi elővi­gyá­za­tos­ság, már nem ad­tunk a lát­szat­ra. Jócs­kán túl­bur­ján­zott rajtunk ez a do­log az­óta, hogy elő­ször néz­tünk egy ki­bon­tott mell­üreg fö­lött egy­más sze­mé­be – ugyan­az­zal a sem­mit nem aka­ró, vég­te­len szo­mo­rú­ság­gal.

Át­jött ve­lem most is a bonc­te­rem­be, meg­néz­tünk egy met­sze­tet. Óva­to­sabb­nak kel­le­ne len­ni, mond­tam. Mi­nek, kér­dez­te. Nem tud­tam vá­la­szol­ni. Test a test­hez. Kop­pant a tar­kóm az acél­la­pon, még csak nem is lát­ta a bu­gyi­mat. Ket­tőn­kön kí­vül sem­mi­nek nem volt je­len­tő­sé­ge, se tét­je, és ezt ad­dig­ra én is tud­tam. Akar­tam va­la­mi oko­sat mon­da­ni utá­na, olyas­mit, hogy ha már két éve ti­tok, ma­rad­jon is az, de csak néz­tem őt, őrül­ten szép­nek lát­tam, ahogy csak tri­vi­á­lis pil­la­na­tok­ban vagy va­la­mi végzetes hü­lye­ség előtt lát­ja szépnek egyik em­ber a má­si­kat, mit tu­dom én, ha­lá­los ágyon, au­tó­bal­ese­tet meg­előző má­sod­perc­ben, amikor az ér­zé­kek fel­fog­ha­tat­la­nul ki­éle­sed­nek, és egy is­me­ret­len di­men­zi­ó­ba nyú­ló má­sod­perc alatt meg le­het sej­te­ni va­la­mi fon­to­sat. Itt, a ke­zem alatt vagy a ko­csi­ban olyan sok­szor lát­tam en­nek a le­nyo­ma­tát, mint­ha én ma­gam él­tem vol­na túl leg­alább száz ha­lált.

Nem tör­tént vol­na sem­mi, ha más­nap, ami­kor zö­työg­tem a men­tőben – het­ve­nes nő, exsiccosis –, nem válaszol­tam vol­na az sms-re (Aka­rod, hogy hol­nap áju­lá­sig nyal­ja­lak?), vagy ha nem azt vá­la­szo­lom (Igen, akarom, hogy áju­lá­sig nyalj), csak egy szimp­la igent. De meg­szál­lott­jai va­gyunk a sza­vak­nak, a tel­jes kimondás a per­ver­zi­ónk. Ki kell ír­ni a mon­da­to­kat, vé­gig kell mon­da­ni, be­le kell ír­ni a nya­lást az sms-be, mert úgy az iga­zi, úgy ér­vé­nyes, va­la­mi le­gyen már egy­szer az élet­ben ér­vé­nyes. Nem tör­tént vol­na sem­mi még így se, ha a fe­le­sé­ge nem ol­vas­sa el, ha nem hív­ja fel a Ro­bit.

Ölelt és re­me­gett. Ta­lán sírt is, nem tu­dom, Ro­bi nem szo­kott sír­ni. Re­­meg­ni se. Nem tud­tam vis­­sza­ölel­ni, nem azért, mert a ka­ro­mat se tud­tam moz­dí­ta­ni, csak egy­sze­rűen nem. Pe­dig az em­ber tud ka­rok nél­kül is ölel­ni, ha pél­dá­ul mind­két ke­zem­ben be­vá­sár­ló­sza­tyor van, és a gye­rek oda­ro­han hoz­zám az óvo­da ud­va­rán, be­lém csim­pasz­ko­dik, olyan­kor az egész tes­tem­mel vis­­sza­öle­lek, és ő ér­zi, nem kell ne­ki a ka­rom, elég az a pa­rá­nyi vál­to­zás a test­tar­tá­som­ban. De most min­de­nem meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, me­rev vol­tam, mint a testek, akik­kel dol­go­zom.

A sze­mem­mel a pla­font ku­tat­tam, mint­ha on­nan vár­hat­nék va­la­mi se­gít­sé­get, csak a haj­szál­re­pe­dést lát­tam, ami min­den aj­tó­csa­pó­dás­kor egy ki­csit meg­hos­­szab­bo­dik. A hi­deg szaténbugyi éget­te a te­nye­re­met. Összeszo­rí­tot­tam a szá­mat (musculus orbicularis oris), és azt gon­dol­tam, hogy így, pon­to­san ugyan­így szorítom most ös­­sze a szí­ve­met.

Megjelent a Dura mater című írásommal együtt a MOZGÓ VILÁG folyóirat 2015/2 számában.