A 88. Ünnepi Könyvhét alulnézetből +

Évek óta viszonylag rendesen megcsináltam a padlószint-képeket az Ünnepi Könyvhéten, mindig feltöltöttem valahova, most ide teszem őket, emlékbe. Idén nem készült annyi lábfotó, mint a korábbi években, de beválasztottam még pár idei kedvencemet. (Ha a képre kattintotok, eredeti méretben jelenik meg.)

Dés László lába

Péterfy Gergely lába

Závada Pál lába

Takács Ferenc lába

Margócsy István lába

Kutya lábbal

Szék-láb

Kút

Három szárnyas

Kapaszkodó

Barátunk, a dolmányos varjú

Reklámok

Lemegyek kutyába

Naplovam

Azt hiszem, 2015 tavaszán ismerkedtem meg ezzel a kutyussal a Corvin áruház oldalában, a teraszon. Egy kedves, fiatal lány volt a gazdája, akkor még csak körülbelül két hete. Tüzet kért. Mármint, a lány. A kutya nem.

A (kis)kutya olyan dolog, hogyha ilyen közel van, ráadásul a fejével azt csinálja, amit a kutyák olyankor csinálnak, amikor oda akarnak jönni, hogy megszagoljanak, akkor ettől az ember automatikusan lemegy kutyába. Odanyújtja a kezét, illetve én sokszor legszívesebben letérdelnék, hogy azonos szemmagasságban legyünk (ezt nem szoktam azért csinálni), és ha a kutya még lelkesen csóválja is a farkát, meg odaszuszog, és tartja a füle tövét vakarásra, akkor egyrészt elolvadás, másrészt nálam igazi ámulat.

Fantasztikus belegondolni, hogy kommunikálni tudunk egy másik faj egyedeivel (még akkor is, ha ez a kommunikáció kezdetleges és néha elég egyoldalú, és akkor is, ha ez a faj az ember nélkül nem is létezne). Ami a kutyákban leginkább lenyűgöz, az a figyelem. Még sosem látott, de minden rezdülésedet úgy figyeli, hogy reagálni tudjon rá. Ott áll vele szemben egy ilyen furcsa lény, kétlábon szerencsétlenkedik, és neki van egy csomó válaszreakciója ennek a lénynek a megnyilvánulásaira. Erről sokkal többet tud mondani Csányi Vilmos, én most csak a laikus csodálatával szemlélem a jelenséget.

Azt szoktam csinálni, hogy én is elkezdek úgy figyelni. Ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Ha elkezdünk egy állatra figyelni, rájövünk, hogy sokkal kevesebbet tudunk (róla, a kommunikációról, az életről), mint gondoltuk vagy szeretnénk. Közben viszont kiderül, hogy meg lehet tanulni erről az oldalról is a másikat – meg tudunk tanulni egy kicsit kutyául, sőt macskául is, a varjakkal még egy kicsit gondban vagyok, de igyekszem – és ez egy kicsit több, nagyobb dolog, mint az a kapcsolatteremtés, ahol rendelkezésünkre áll minden közös megegyezésen alapuló eszköz (nyelv, gesztusok stb.).

Szóval a cím (szokás szerint) hülyeség: lemenni nem lehet kutyába, inkább fel kell egy kicsit emelkedni – legalább annyira, hogy elérjük azt a figyelmi szintet, amin ők állnak.

Amúgy… nem haszontalan ez a módszer emberekkel sem, elkezdeni csak úgy figyelni a másikra, előfeltevések és kész válaszreakciók nélkül, csak legyünk rá felkészülve, hogy az emberek ezt mindig gyanakvással fogadják.

A fenti kiskutya sokszor eszembe jut mostanában, hogy mi lehet vele. Biztos jól megnőtt, és vidáman járja a várost a gazdájával. Ha látjátok, mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm 🙂

Ez meg itt egy másik kutya, aki épp azt kommunikálja, hogy:

 

Tegnap találkoztam egy kutyával

Naplovam

Tegnap (vasárnap) találkoztam egy kutyával. Az ember sokszor, sokféleképpen találkozik kutyával, már ha értitek azt, hogy úgy összetalálkozni. Kicsit megszagoljuk egymást, nézegetjük meg ilyesmi – jó, a seggszaglászást kihagyjuk.

Nem tudom, de úgy hiszem, hogy bármilyen állattal összetalálkozni, az ugyanez. Ezért aztán nincsenek macskás meg kutyás meg nem tudom milyen emberek, csak állatosak meg nemállatosak. Én egy nagy állat az állatos vagyok.

Kedves Naplóm!

Soha nem volt még ilyen jó élményem nemzeti dohányboltba* lépve, mint vasárnap, amikor egy – leginkább golden retrieverre hasonlító – kutya nézett szembe velem az ajtó mögül, majdnem pont szembe, mert pár lépcsőfokkal a járdaszint felett állt. Van ez, hogy rád néz egy állat és egyből tudod, mi a helyzet. Nem nagyon lehet leírni, egyszerűen néz, mintha örülne, de nem azzal a buta kutyaörömmel, amivel a legtöbb jóságos kutya örül bárkinek, hanem csak úgy, természetesen. Nehéz lenne bármit írni erről anélkül, hogy nevetséges vagy patetikus vagy nevetségesen patetikus lenne.

Van ez a nézés, a macskák is néznek így, sőt még a varjak is, mert a varjak kurvanagy punkok, és amellett vagy éppen azért irtó jó fejek.

Egyszer, amikor kb. 13 éves voltam, ugyanígy összetalálkoztam Egerben egy falka kutyával. Nem úgy kezdődött persze, hogy falka, hanem egy kutya, egy térdig érő fekete. Aztán jött egy kis zsemleszínű, aztán egy tacskó és a többiek. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a város összes szabadon lévő kutyája ott van. Nyakörves és nyakörvtelen. Sokan voltak, én erre emlékszem, és vasárnap este a társaságban kiderült, hogy jól emlékszem, 10-15 kutyát gyűjtöttem ott egybe, teljesen véletlenül. Volt benne valami szürreális már a történéskor, hogy úgy sétál az ember a Dobó térre, onnan ki tudja hova, hogy mint egy nagy palást, hullámzik körülötte az a rengeteg (a szűk utcákon még többnek ható) kutya. Szaladtunk is kicsit, meg is álltam mindet végigsimogatni, erre emlékszem, többre nem.

Az meg végképp nem is gondoltam, hogy valaki még emlékszik rá. Sőt, lassacskán – ahogy telik az idő – azt hittem volna, tényleg álmodtam. Nagyon jó tudni, hogy nem.

_______

*ez meg ma is, minden alkalommal hihetetlen, hogy ilyen van, létezik, mi az, hogy nemzeti dohánybolt, emberek, hogy lehetséges ez?

A 84. Ünnepi Könyvhét alulnézetből – első nap

Talpak titkos élete a Könyvhéten. Mindenre fény derül. Vér, szex, gyilkosság, természeti katasztrófa…

Egyszerre árnyék.

.

Egyszerre fel.

.

Egyszerre lép.

.

Rétest kap estére.

.

Háy János megnyitja.

.

Békés Itala az asztalon ül.

.

Esterházy Péter (barna cipőben) dedikál.

.

Benedek Szabolcs (középen) sorban áll.

.

Moldova György (ül) dedikál.

.

Eb, aki a kötetét meg nem rágja.

.

Papp Sándor Zsigmond lép.

.

Bónusz:

Ünnepi Könyvszék.