Történelmi stop-motion

A lassúság felfedezésének bravúrja természetesen az írói munka, ahogy ezekből a töredékes vagy néha teljesen hiányzó adatokból karaktert teremt.

Egyszerre életrajzi és kalandregény, egyszerű, sőt helyenként kissé hűvös elbeszélői modorban, ugyanakkor előnyére válik a mértéktartás, amellyel kerüli a modernizálódó, gyorsuló világ kifejezetten áthallásos kritikáját – ez úgyis óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban. Nehéz is lenne ma, amikor igazán minden a gyorsaságról, a pillanatnyiságról szól, másképp olvasni Nadolny sorait, mint a jelen eszeveszett tempóját megelőlegező korszak bemutatását, s nehéz lenne nem összevetni a mai problémákkal az akkoriakat. Muszáj észrevenni, hogy végül is a megállíthatatlan rohanás, a folytonos változás az egyetlen állandó dolog évszázadok óta.

Írásom az Élet és Irodalomban itt olvasható: https://www.es.hu/cikk/2018-07-20/szeifert-natalia/tortenelmi-stop-motion.html

Sten Nadolny: A lassúság felfedezése, Fekete Sas Kiadó, 2018, fordította: Lengyel Gábor

Reklámok

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Képeket néző

Szerintem írtam már erről a könyvről (nem keresem meg), de most újraolvastam és annyira feldobott, hogy megint írok róla. Daniel Arasse francia művészettörténész volt, aki tudósokra ritkán jellemző módon egyszerre működtedte a szakmai és a kívülálló szemléletet, és ezt meg is írta, meglehetősen szórakoztató formában. Nem ez az egyetlen, laikusoknak szóló könyve, és kétségtelen, hogy jól ismer minket, a képeket nézőket, mert mi vagyunk azok, akik szívesen olvassuk az ún. művészeti írók szövegeit is a tudományos, művészettörténeti írások mellett (semmiképpen nem helyettük), Arasse szövegeiben pedig ezt a kettőt kapjuk meg egyszerre, és még élvezzük is.

A művészeti írók értelmezési ficamait tehát teljesen elkerüli, ugyanakkor úgy tud (velünk együtt) ránézni egy-egy képre, hogy nem fél kétségbe vonni mindazt, amit már korábban megírtak róla a kollégái, neves szakemberek.

A Festménytalányok című kötet a Festménytörténetek folytatásának is tekinthető, 2010-ben jelent meg a Typotex kiadónál (elektronikus kiadóról évén szó, minden könyvük folyamatosan beszerezhető), és öt híres képet vesz alaposan szemügyre, valamint egy jelenséget, Mária Magdolna festészeti és vallási értelemben kitalált alakját.

Amikor évekkel ezelőtt először olvastam a könyvet, legmegkapóbbnak az első témát körüljáró okfejtését találtam, Tintoretto Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt című képével kapcsolatban. Ez tulajdonképpen egy levél, amit kolléganőjének (és valószínűleg barátjának) bizonyos Giuliának ír, akivel, úgy látszik, jó ideje beszélgetnek képekről. A levélben utalást találunk Giulia előadására, amiben a Tintoretto-képpel foglalkozott, s az ő megközelítése indította Arasse-t az írásra, túlzott és kizárólagos ikonográfiai megközelítést vetve a nő szemére.

A helyzet az, hogy míg Giulia ragaszkodni látszik a hagyományos értelmezéshez és a képen a megszégyenülést, a házasságtörés elítélését kívánja látni és láttatni, barátja megpróbálja kicsit felrázni, ezzel minket is arra vesz rá, hogy nézzük új, friss tekintettel ezt a képet.

Azt állítod például, hogy Vénusz igyekszik elrejteni a rajtakapott meztelenségét; de honnan veszed, hogy nem az ellenkezőjéről van szó, és nem éppenséggel felfedi a meztelenségét, hogy elcsábítsa Vulcanust? Az a benyomásom, hogy te, aki általában olyan nevetős vagy, a művészettörténetet nem akarod jókedvűen művelni. Mintha szakmai kötelesség lenne nem nevetni, még csak nem is mosolyogni.
(8. o.)

És valóban. Nézzük meg újra. A kérdés, mit is keres Vulcanus a felesége lába között? Miért is nem foglalkozik azzal, hol van a gaz csábító (ott lapul, eléggé nevetségesen, az ágy alatt), és még a csaholó kutyával sem törődik, aki pedig jó házőrzőként pontosan jelzi, hogy hol van a betolakodó. Rendben, Arasse szerint is lehet Vulcanus süket, mint az ágyú, elvégre kovács, egész hosszú életében a vas pengése zsibongott a fejében, de valahogy csak el kellett jutni addig az ágyig, és látni azért lát, ez egész biztos.

Aztán nézzük meg a háttérben látható kerek pajzsot, ami tükörként működik. A pajzsnak és a tükröző pajzsnak mitológiai vonatkozású részletezésétől itt eltekintek (pár mondatban Arasse kiválóan összefoglalja), inkább rád bízom, kedves, képet néző olvasó, hogy nézd meg, mit is látsz benne pontosan. A vicc az, hogy nem pontosan azt látod, amit tükröznie kéne. Hogy ez nem egyszerű festői hiba, abban is biztosak lehetünk. Arasse szerint a nagyon közeli jövő pillanatát látjuk benne, amikor a jó Vulcanus úgy dönt, hogy ő lesz az, aki bemászik a feleségéhez az ágyba. Huncut, mi?

Annyit teszek még hozzá, hogy ebben a képben (is) sokkal több van, mint első ránézésre hihetnénk, Arasse pedig minden lehetségest föl is vet.

Továbblapozva, a harmadik – Egy fekete szem című – fejezetben találkozunk egy óriási meglepetéssel. Id. Pieter Bruegel Háromkirályok imádása című képén.

Nyilván nem írom le itt mindazt, amire Arasse felhívja a figyelmünket, csupán a legszembetűnőbbre: ami szembe éppen hogy nem is tűnik, a szerecsenkirályra. Az egész kép kulcsa és legnagyobb rejtélye ő. A kép jobb oldalán, első látásra egész egyszerűen kimarad az érzékelésből, jóformán megfeledkezünk róla, de onnantól, hogy észrevettük, már nem tudjuk levenni róla a szemünket.

S maradjunk is a szemnél, méghozzá az ő szeménél, a nagyon nehezen észrevehető tekinteténél. Ezen a képen a tekintetek vonala a legjelentősebb, minden furcsaságot megmagyaráz. A képen feltűnik maga a festő is, és nem gondolnánk elsőre, hogy milyen fontos utalás tétetik a híres Hieronymus Bosch-ra. Kutassunk kicsit és világos lesz, ha nem, akkor Arasse elmeséli.

Daniel Arasse

Még megemlítem azt a fejezetet, ami a mostani olvasással lett számomra igazán érdekes, a Magdolna gyapja címűt, amiben az egész Mária Magdolna-ügyet látjuk egészen új megvilágításban. Arasse könnyedén átkalauzol minket a figura megszületésének írásos és képzőművészeti útvesztőjén (egyáltalán nem túlzás, hiszen éppen a sok egybeesés és hasonlóság lesz az, aminek a keveredéséből létrejöhet a figura), és rámutat arra, micsoda óriási szükség volt egy kurvából lett szentre ahhoz, hogy a nők megtalálják a maguk szentháromságát. Éva-Mária-Mária Magdolna. Éva az eredendő bűn, akivel nem azonosulhatunk, Mária (a szűzanya) a tökéletesség, akivel szintén képtelenség, így kellett valaki, aki a kettő között áll, aki reményt ad minden halandó nőnek.

És mire föl ez a gyapjazás? Nos, ez egy hosszabb történet, itt most csak annyit írok le róla, ami elindíthatja az érdeklődést. A szőrzetről van szó. A klasszikus festészetben a természetben csak szentek vagy mitológiai alakok lehetnek meztelenek, és érdekes azon is elgondolkodni, hogy jelenik meg a szőrzet. Mária Magdolna pedig nem lehet látható soha teljes meztelenségében, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszíti “bűnös” testiségét. S mivel igen valószínű az is, hogy alakja több nőalakból formálódott, szüksége volt egy attribútumra, ez lett a haja. Ez a haj, a megmutathatatlan szőrzet, tulajdonképpen. S a nagy, elomló hajzuhatag egyszerre az egész bujaság, testiség jelképe is.

És végül, egy gondolkodtató kép. Nézzük meg Tiziano Urbinói Vénuszát!

A legfontosabb kérdés, ami felvetődik: Hol áll a képen ez az ágy a meztelen Vénusszal? Benne van-e a képben, vagy kívüle? Lehet-e ez egy valódi ágy vagy csak matracok a földön? Ha az utóbbi, akkor a kép nézője ugyanis nem állhat, hanem csakis térdelhet Vénusz fekhelye előtt. Huncut, huncut ez is. Más szempontból persze az is nagyon fontos kérdés, hogy most akkor maszturbál vagy nem, ez a nő? Arasse azt is felveti, hogy konkrétan egy pin-up girl-t látunk.  De ezzel talán túl messzire mennénk. Mindenesetre érdekes, párbeszédes vita-stílusban fejti ki mindezt, olyan ügyesen, hogy a végén mégiscsak magunk döntsük el, mit minek és hogyan látunk. Ja, még valami. A fekete háttér, ami előtt a félrehúzott sötétzöld függöny látható. Az a háttér vajon mi lehet? Arasse szerint nem más, mint egy “képernyő”, ami pusztán vizuális hatás kedvéért van ott. Vegyük észre, hogy a fekete háttér széle pontosan Vénusz élvezeti középpontjának vonalában van. Érdekes.

Hajlok arra, hogy Manet az Olympiával tökéletesen értelmezte újra a képet több mint 400 évvel később:

Ti mit gondoltok?

(Daniel Arasse: Festménytalányok, Typotex, 2010, f. Seláf Levente)

Mondja meg az olvasó! – Milyen könyvet ajándékozzunk idén?

Számítunk rátok – közösségi újságírás:

GITTEGYLET

Szerkesszetek velünk! Az idei karácsonyi könyvajánlónkat ti írjátok. Segítsünk a könyvbarátok barátainak, rokonainak és egymásnak megválaszolni a kínzó kérdést: Mit vegyek karácsonyra?


Úgy gondoltuk, idén nemcsak mi magunk válogatunk címeket a karácsonyi könyvajánlóba, hanem megkérdezzük azokat, akik a legjobban ismerik a felhozatalt, minden könyvet adni/kapni szerető olvasót,  azaz titeket. Az alábbiakban arra biztatunk mindenkit, hogy szerkessze velünk a Nagy Karácsonyi Könyvajánlót. Könyves bloggerek saját posztjainak linkjeit is örömmel fogadjuk a javasolt könyvekkel kapcsolatban! Mától három héten át, november 21-ig várjuk a válaszaitokat!

(Nem kötelező minden rubrikát kitölteni, lehet akár csak egy kérdésre is válaszolni, de minél többre tudtok, annál jobb.)

Ne felejtsetek a végén az ELKÜLD-gombra kattintani!

Külön köszönjük, ha megosztjátok könyves ismerőseitekkel is, minél többen töltik ki, annál sokoldalúbb ajánlónk lesz!

A közös szerkesztéshez eseményt is létrehoztunk a Facebookon, itt lehetőség van egymással is megosztani a véleményeteket: Szerkeszd velünk a Nagy Karácsonyi Könyvajánlót!

Köszönjük a segítséget és a…

View original post 20 további szó

Biblia reloaded – Erik Wahlström: Isten

Kritika

Typotex, 2015

Typotex, 2015

A finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kevesebbre vállalkozott, mint humorral és iróniával újramesélni a Nagy Történetet. Sőt, a magyarul Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Isten tovább is megy: a világ kezdetétől egészen napjainkig tart az égi-földi elbeszélés. Égi, mert jórészt a mennyországban követjük az eseményeket, leggyakrabban három arkangyal (Mihály, Gábriel, Rafael) párbeszédein, valamint Isten megfigyelésén keresztül – és földi, mert az emberiség történelmének szinte minden jelentős fordulópontjára kitűnően rálátunk odafentről. Nem beszélve a nagyon is emberi tulajdonságokról – hiúságtól hízékonyságig –, amelyekben Wahlströmnél Isten és angyal egyaránt bővelkedik.

Vagyok, aki vagyok, mondja Isten a teremtés pillanatában, közben mintha éppen e szavak nyomasztó börtönéből akarna szabadulni. Az egyszerre önbeteljesítő és önkielégítő teremtő aktus során jön létre a világ, ő pedig látja, hogy ez jó és természetesen tökéletes. Milyen is lehetne, ha a tökéletes lénytől származik? Csak ez az első emberpár tűnik tökéletlennek, pontosabban töketlennek, különösen Ádám: „Ahogy az asszony előrehajolt, Ádámnak páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ebből a ritkán látható szögből szemügyre vegyen egy bizonyos testrészt. Ádámnak azonban pillája sem rezdült. (…) Éva arcát telibe találta egy érett gyümölcs, de szemmel láthatóan ez sem billentette ki közönyös nyugalmából. Tökéletesen érdektelenül fogadta a történteket. Isten tombolt haragjában.” (11–12.)

Belátható, hogy a nyugalom, az idill nem kedvez az igazi élvezeteknek, így aztán a szaporodásnak, sokasodásnak, szóval az életnek sem. El kell jönnie Lucifer idejének.

A teljes írásom a könyvről az Élet és Irodalom LIX. évf., 38. számában olvasható »

A francia mángorló – Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ajánlok egy könyvet

Nem csodálkozunk, ha egy olvasni szerető emberben rossz érzéseket kelt, hogy tonnaszám pusztít el könyveket („Közeledett a Párizsi Könyvfesztivál, ilyenkor csak úgy áradtak a kamionok.” – 70.) és azon sem, ha a gépóriásban ellenséget lát. Ám ez az ellenség egyre valódibbnak tűnik, nemcsak az éjszaka ledarált patkányok, de egy súlyos és megmagyarázhatatlan üzemi baleset miatt is. A Zerstor mint élőlény könyveket zabál és papírpépet ürít, állandóan éhes és néha mintha önálló akarattal rendelkezne. Didierlaurent szinte képről képre megidézi vele Stephen King A mángorló című novellájának hátborzongató vasaló- és hajtogatógépét. Mindezt tiszteletadásnak foghatjuk fel (a regény végén fel is tűnik King neve egy éjjeliszekrényen lapuló kötet gerincén), a történet nem torkollik hajmeresztő, Hollywood vásznára kívánkozó ember–gép-küzdelembe, annál sokkal franciább. Még a tragikus baleset is más színt kap, amikor tudomást szerzünk arról, Guylain miként próbál segíteni öreg barátján, Giuseppén, aki kerekes székbe kényszerült a Zerstor miatt.

A brutálisan egyhangú napok egyetlen fénypontja Guylain számára, amikor reggelente felszáll a vonatra és előveszi aktatáskájából az Izéből kihalászott és megszárított könyvlapokat. Szakácskönyvtől regényig bármiből származhatnak. Ezeket az összefüggéstelen szövegeket olvassa fel a 6:27-es járat utazóközönségének, nem sejtve, hogy komoly rajongókra tesz szert, két hóbortos idős hölgy személyében. Találkozunk még egy csodabogárral, a portás Yves-val, aki kizárólag alexandrinusokban hajlandó beszélni, s ezzel nem kis megdöbbenést okoz például a kamionsofőröknek, akik először érkeznek a papírfeldolgozó üzembe. Főleg azoknak, akik elkésnek: „A délen túl vagyunk, lám ott a nagy óra, / A fél után mozog a hosszabb mutatója! / Ne hordja fenn az orrát, lássa be, hogy hibázott, / És akkor végül én tán mindent helyrerázok.” (34.)

De még a remek karakterek is halványabbnak tűnnének, ha nem bukkanna fel – a regény felénél – egy nő…

A könyvajánlóm az Élet és Irodalom LIX./31. számában jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható »

A Téridő-utazó felesége

Ajánló

A képen korunk talán legnagyobb tudósa Stephen Hawking, családjával, amikor már/még két gyermek édesapja. Az a csodálatos fiatal nő pedig Jane, a felesége.

Ő írta meg az életük nem mindennapi történetét Utazás a végtelenbe címmel (Libri Könyvkiadó), amiből a világsikert aratott A Mindenség elmélete című film készült.

Habár ő maga is tudósnak készült (középkori spanyol irodalmat kutatott), könyve nem annyira irodalmi, inkább emberi szempontból érdekes. Elképesztő az a munka, amit egy másik, számára végül is idegen tudomány szolgálatában végzett azzal, hogy teljes értékű életet biztosított a férjének, mert hitt benne, hogy zseni. Emellett olyan sztorikkal találkozhatunk, hogy leesik az állunk úgy az életkörülményeiket mint az egyetemi városok belső működését illetően.

Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő? Lehet, habár én szeretem azt hinni, hogy pontosan mellette áll.

Az eheti Élet és Irodalomban megjelent írásommal ajánlom figyelmetekbe a könyvet: A Téridő-utazó felesége.