A biztonsági sávot

1mondatos novella

Ha nem láttam volna tavaly, ahogy az a nő,
aki nem volt se részeg, se hajléktalan,
épp csak egy szikkadófélben lévő ötvenes,
talán enyhe vérnyomásproblémával, vagy kettes típusú diabétesszel, vagy hasnyálmirigyrák korai stádiumában, vagy oszteoporózissal, vagy a korához mérten kitűnő állapotban,
minimálbéren vagy nyugdíj előtt vagy éppen két munkahely között, ha ugyan lesz még, ahol felveszik, hiába a sokéves gyakorlat, amit az irodában vagy a gyártósoron szerzett,
a kanyaró miatti abortusza óta meddő, vagy két felnőtt fiúgyermek anyja, vagy egy lányé és egy fiúé aprócska unokával, a lánynál persze,
a sárga, Arnstadtban élő nővérétől selejtezett, vagy turkálóban vásárolt, vagy vöröskereszttől kapott nadrágjában, amit mindig nagy szeretettel, vagy mély undorral, vagy teljes közönnyel húzott magára, amikor éppen a szokásos kontrollvizsgálatra, vagy az unokájáért, vagy a közértbe, vagy a polgármesteri hivatalba ment,
a két hónapja a külkerületi fodrásznál, vagy a szomszédasszonynál, vagy a lányánál szomorúvörösre festett, de már nagyon lenőtt, közepesen zsíros hajával,
a napfényt ritkán, vagy tán sosem látott, vagy allergiás, vagy vitiligós fehér bőrén átütő erekkel a karján, amik szépen kivillogtak a pipacsmintás háromnegyedes ujjú blúza alól, amit tegnap, vagy tíz éve, vagy minden szombaton vett elő a szekrényből, aminek a zsanérját az évek óta halott, vagy combnyaktörésből szépen felépült, vagy masszív alkoholista, de elvonóra nem hajlandó, vagy már hármat is végigcsinált férje cserélte ki,
a kis barna műbőr táskájával, amiben a receptek, vagy a kiváltott gyógyszerek, vagy a tábla olcsó csokoládé, vagy a tegnapi pletykalap, vagy a szemüvege, vagy egy doboz cigi, vagy az inzulinkészlete, vagy két kifli volt,
a nyakában a vékony arany, vagy aranyozott lánccal, amit a huszadik házassági évfordulóra, vagy az ötvenedik születésnapjára kapott a férjétől, vagy a családtól, és esténként, vagy hetente, vagy sosem vesz le
beszédül a metrókocsi elé, akkor kedden este talán én is átléptem volna a biztonsági sávot.

(Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában)

Reklámok

Talán már járni sem

tárcanovella

Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

A teljes szöveg a Jelenkor honlapján »

Pontosnő

Délutáni idegességgel telik meg a közért, hosszabbodnak a sorok a pénztáraknál, csak egy dologért ugrottam be.

Csak érjek haza, sóhajtja a futószalag fölé egy nagydarab, fehéringes pasas, és kirak néhány zsömlét, papírba csomagolt felvágottat, négy doboz sört. Láttam már itt.
Na, mert, mi lesz akkor, Ferikém?, kérdezi a pénztárosnő. Fáradt huncutkodás a visszajáró vevővel.
Megverem az asszonyt, viccelődik Feri.
Á, nem hiszem én azt el, viccelődik a pénztárosnő, közben villámgyorsan végigpittyegeti sort.

Feri a nejlonszatyorba rámolja az árut, még egy kis szemtelenséget azért megenged magának a pénztárosnő mélyen tisztelt ülepével kapcsolatban, ami sajnos soha nem látszik, hiszen mindig ül, így a blokkolásba még pont belefér egy rövid deréktáji panasz. Mert hogy, mindenki lumbágós, tudja meg a sorban álló, mérsékelten érdeklődő közönség, illetve mindenki az lesz, ne legyünk tévedésben, a gerinc az kényes dolog, a fizikai munkásokat ugyanúgy fenyegtik a különféle bántalmak, mint az ülő munkát végzőket, az irodistákat, hogy példát mondjunk – ezt már az előttem álló duplaszéles néni teszi hozzá, amikor az ő teljfölje és csikeszárnyai csipognak a kódleolvasón. Feri gondterhelt viszlátszevasztokcsók-ot mond a fotocella előtt, a merev fickók mesterséges lazaságával odaint mindnyájunknak, kicsit megtisztelve is érzem magam.

A Tuskó Feri, mormogja a pénztárosnő.

A fiatalok mit se tudnak a csigolyakopásról, na persze, a fiatalok általában semmiről sem tudnak semmit, honnan is tudnának, azt hiszik, hogy tudnak, de majd meglátják, folytatj a néni, és képlékennyé válik padlólap a talpam alatt, miközben próbálok kikerülni a felém vetett duplasugarú tekintetéből. Egy kicsit még oldalra is lépek, pedig elég nehéz most, súlyos lett a bokám, a térdem is bizonytalan, mintha éppen bocsánatot kérnék, amiért az ő szemszögéből viszonylag fiatalnak tűnök. Szorgalmasan üzenem minden porcikámmal, hogy higgye el, én egészen pontosan tudom, hogy az égvilágon semmit nem tudok, legföljebb a gerincről van némi fogalmam, de az igazán nem számít, és különben is hol mernék én ezzel jönni, amikor nincs se sérvem, se csúzom, de még csak egy kicsike kopást se tudok felmutatni.

Csak ez lesz?, kérdezi a pénztárosnő, bólintok, kotorászok az apró után, csak ezresem van, a néni már kifelé döcög. A háttal ülő pénztáros meg sem mozdítja a fejét, úgy mondja oda, hogy a Duplaseggű Nyugdíjas Tanárnő ma is milyen okos volt. Érdekes, én is duplának láttam, gondolom, és elszégyenlem magam.

A vevők feje fölött a szemközti kasszától röppen egy kérdés, Mit gondolsz, ma jön a Pontosnő? Pénztárosnőm fáradtan felnyihog, Remélem, nem.
Rám mosolyog, visszaad, kezdek zavarba jönni, végeztünk, mögöttem áll a sor, de őt nem zavarja, képzeljem el, minden áldott nap megérkezik a Sörös Pontosnő, pólóban és melegítőnadrágban, vesz egy kartonnyit a legrosszabb sörből, és ötösével fizeti ki, mert úgy jár rá a százalékos kedvezmény. A tetejébe még a pontokat is rátéteti a pontgyűjtő kártyájára. Minden egyes blokkolás után. Gondolhatom, csak megy az idő, a sor gyűlik mögötte, mindenki őrá vár, úgyhogy minden kolléga hetek óta retteg, nehogy az ő sorába álljon, hát…, gondolhatom.
Gondolom, mondom.
Na, ott is van, biccent a szomszéd sor vége felé, kellett emlegetni, és valóban, ott áll egy nő, pólóban és szürke melegítőnadrágban, enyhén hájba torzult arccal, kocsija telis-tele sörösüvegekkel, kezében a kedvezményt biztosító kuponok és a pontgyűjtő kártya. Elvörösödök.

Szinte minden nap jövök. Volt-e itt valami hülye húzásom valaha, gondolkodom, de semmi nem jut eszembe. Semmi kirívó, semmi túlzott rendszeresség, soha nem történt velem a közértben semmi különös (eltekintve a múlt héttől, amikor a biztonsági őr megfogta a fenekemet és azonnal azt mondta, Pardonbocsánat, ne haragudjon már, véletlen volt, amit én azonnal el is hittem neki), vajon engem hogy hívnak itt, ha kilépek az utcára? Talán mától A Nő Aki Képes Végigállni A Sort Egyetlen Melba Kockáért.

Megjelent a Dróton, 2014 szeptemberében

Nem is arra megyünk

water-on-the-skinJelly fél kézzel a nyakamat fogja, egészen szorosan, szinte belemarkol hátulról a csontos ujjaival, közben ordítozik, vagyis, meg van róla győződve, hogy énekel. Minden homályos kicsit, homályosan érzékelem, hogy utcán vagyunk és hogy éjjel van. Azt akarom mondani neki, hogy ne ordíts, mindjárt jönnek a rendőrök, bevisznek, nem akarok valami őrsön éjszakázni, és fogalmam sincs, kit hívjak fel, hogy vigyen haza, de csak az jön ki a számon, hogy eneeááá.
Érzem, hogy mindez megtörtént már egyszer. Ha az ember részeg, gyakran érzi ezt, tudom, de akármilyen mámorosan fénylenek az utcalámpák és akármilyen közelinek tűnik néha a járda, valamiképpen ez az egy mégiscsak szilárd bizonyosság most. Hogy ez már volt. Volt ez már.
Egyszerre tölt el gyönyörrel és rémülettel, hogy újra itt vagyunk, pont mint… isten tudja hány éve, amikor konokra keményedett fejjel előre belementünk az éjszakába és leittuk magunkat a sárga földig – van, van az a pillanat, amikor megérted ezt a szólást, amikor könnyedén belátod, hogy a föld sárga -, minden tiltás és szülői óvintézkedés ellenére rendszeresen szirupos lebegésben töltöttük a hét utolsó napjait.
Szerelem? Ugyan már, semmi az. Sokkal valamibb. Szavunk se volt rá, azóta se lett. Veszélyes hely volt ez, a mi időnk és terünk és egy ismeretlen, másik dimenzió között. Annyira veszélyes, hogy nekünk minden héten legalább egyszer el kellett merészkednünk a legszéléig, és hogy bele ne szédüljünk vagy végleg bent ne ragadjunk, megittunk rá sok-sok alkoholt. Így vedeltük, táncoltuk, ordítottuk át magunkat a veszedelmeken.
Éppen így, ahogy most, átugorva az éveket, szédülünk a város gyomrában, egymásba karmolva, nekem a könnyeim is folynak, nem tudom pontosan, de biztos úgy van, mert évek óta nem folytak, itt van tehát az idejük.
– Rosszul vagyok – nyögöm ki végre, és látom, hogy ő is, és vigyorog.
A legszebb beteg mosoly a földön az övé.
Ugyanaz a mosolyunk, ez is volt már, ziháló jajgatásból növesztett röhögés, végső stádium lehelete, nincs vesztenivaló.
Gyalogolunk a külváros felé, ó, bárcsak találnánk egy vízcsapot. A jó hideg víz mindent rendbe tenne.
Itt egy buszmegálló, álljunk meg. Homlokunkat a fénylő reklámnak támasztjuk. Nehéz meló. Apró köhögésekkel tör fel Jellyből a röhögés, aztán belőlem is, hiába próbálom visszatartani.
Látom a fehér arcát, szögletes állát, látom a neoncsövet a plakát mögött, Jelly koponyájának vonalát, röntgenezek, látom a sárga lámpát a fejünk fölött, a teret, ahol a vízcsap van, a megvető pillantást, amivel a hajléktalan végigmér minket, az éjszakai busz szivacsarcú sofőrjét, nem vár, nem szállunk fel, nem is arra megyünk, látom a Holdat, a fűcsomót a padka mellett, félig üres sörös dobozt, benne a sört, valaki beleköpött, látom a csillagokat, fölöttünk éppen a Cassiopeia, mindig úgy képzeltem, hogy védelmező szárnyai tárja ki nekünk, látom Jelly vállát, a saját cipőm orrát, látom Jelly szemét, a borostáját, a lecsúszott melltartópántomat, a háztetőn osonó macskát, a padlásokon rohadó álmokat, és érzem, ahogy megfog, megmarkolja a karomat, mindig úgy csattannak az ujjai, mint a bilincs, és lassan maga felé fordít.
A homlokunkat most összeillesztjük, így támasztjuk egymást, hosszan. Sokáig állunk szótlanul, lehunyt szemmel.
El kell jutnunk a vízig, egyre sürgetőbb, csak le ne üljünk, meg ne álljunk még egyszer. Ne kerüljünk közelebb a földhöz.
A nyakába kapaszkodok, ő újra az enyémbe, hallom, ahogy surrog a cipőnk talpa a betonon, nem akar érintkezni vele, de nincs választása. A talpunk legyen a legnagyobb felület, amivel a földhöz érünk, ez a cél.
A kis téren csillogó króm csap – ez tehát a huszonegyedik század, itt vagyunk, itt van a víz is, minden megoldódik, miután belehánytunk a sövénybe.
Friss, hideg a víz, épp, amilyenre számítottam, Jelly nyomja a gombot, én térdre rogyok – istenem, hogy fog ez fájni holnap… holnap…? – zuhog rám az élet, szétáztatja a hajam, a minap arról értekezett egy fickó a tévében, hogy a víz olyan kiváló oldószer, hogy az idegen civilizációkban, ahol másképpen alakultak a dolgok, talán el sem tudnák képzelni, miként létezhetne élet egy ilyen közegben.
Én is félek, hogy feloldódom. A hidegtől lassan kiszállni készül belőlem valami, utána kapok, meg akarok maradni.
Jelly behajol a vízsugár alá, hosszan gargarizál, aztán röhög, lefekszünk egy virágágyás mellé. Vízcseppek csillognak a borostás arcán, egy kis gyöngy megül a szempillámon.
– Hihetetlen – mondom lassan – hihetetlen, hogy itt vagy és itt vagyok. Annyi idő.
– Még mindig nem érted, ugye?
– Mit?
– Ebből nem lehet kijönni – mondja.
A vállához fúrom az arcom, elalszom a fűben, elhagyom magam.