365/071 – A legjobb dolog, ami az elmúlt 24 órában szembe jött velem az interneten

Egyetlen könyv ereje.

Az alkotó Jorge Méndez Blake nem tudja, de nagyon jó napot szerzett ezzel nekem. Fel is írom, el ne felejtsem. Jól jön ez még szűkebb napokon. Kattintsatok a névre és bátran lépjetek be a világába! Otthonos lesz sokaknak. Szerintem.

 

Reklámok

365/028 – A csók

Mindenkinek van egy, ami az emlékezetben örökös ragyogású álomkép.

Gustav Klimt (1907-8)

Egy, ami titokban lopott, sötéten fűtött. Amiből később csak a legfontosabb részletre emlékezik.

Edvard Munch (1897)

Pedig korábban nagyobb kivágásban látta. De rájött, hogy a körítés nem fontos.

Edvard Munch (1892)

Egy, ami a legjobb ajándék volt.

Marc Chagall (1915)

Egy megbonthatatlan.

Constantin Brâncuși (1912)

Egy, amiben feloldódott.

René Magritte (1928)

Van, akinek mindez egyetlen csók. Van.

Munkácsy és Tolsztoj

Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály

Vagy talán helyesebb cím lenne: Tolsztoj és Munkácsy.

Az Anna Karenina első olvasásakor azt hittem, a tyúk volt előbb, de kiderült, hogy a tojás, és még az sem biztos, hogy közük van egymáshoz, illetve, ha van is, nem úgy, ahogy gondoltam.

De lássuk a részleteket!

Az Anna Karenina ötödik részének 9. fejezetében kerül először színre Mihajlov a festőművész, akivel Vronszkij és Anna akkor ismerkednek meg, amikor egy rövid időre Olaszországban telepednek le (meg is festetik vele Anna arcképét). Innen idézem:

„A szerep, amelyet Vronszkij kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány érdekes alakot ismert meg s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben mélyedt el. (…)

– Mi csak élünk és nem tudunk semmit sem – mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek. – Láttad Mihajlov képét? – mondta s egy frissen érkezett orosz újságot adott oda neki s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg is vásároltak.

(…)

– Mit ábrázol a kép? – kérdezte Anna.

– Krisztust Pilátus előtt. Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.”*

munkacsy-krisztus-pilatus-elott

Lev Tolsztoj

Lev Tolsztoj

Kinek ne jutna eszébe erről Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának első darabja, a Krisztus Pilátus előtt?

Ráadásul Mihajlov életútja, karaktere nagyon hasonló a mi festőnkéhez, ő is szegény sorból származik, nem részesült a festőakadémia előtt semmiféle képzésben, és éppen olyan becsvágyó és gyötrődő, mint Munkácsy. Kis kutatás után azonban rátalálunk a megfejtésre:

Tolsztoj 1873 és 1876 között írta az Anna Kareninát, tehát évekkel azelőtt, hogy Munkácsy megfestette volna Krisztusát

írja Lipp Tamás az 1993-ban megjelent A sátán körzője című könyvében. Ez azonban nem jelenti, hogy nem lehet kapcsolat a fikció és a valóság között, csak éppen nem úgy, ahogy hirtelen felindulásból gondolnánk.

[Munkácsy] 1880 júliusától kezdve egy esztendőn keresztül dolgozott a Krisztus Pilátus előtt című képén, a műhöz több színváltozatot és tanulmányt készített, mindegyikhez élő modelleket használt fel. Nem sikerült befejeznie a munkát 1881 tavaszára, amikor a párizsi Szalon megnyílt, mivel családi tragédiák nehezítették életét. Újszülött gyermeke meghalt, palotája pedig kigyulladt. Sedelmeyer saját palotájában állította ki a művet, melynek hatalmas sikere volt.

– olvassuk a Wikipédián.

Ebből nekünk most Sedelmeyer neve fontos, aki korának kiváló pr-menedzsere volt, Munkácsyt és művészetét úgy kezelte, ahogy ma kezelnének egy igazi szuperprodukciót: A témaválasztástól kezdve a munkakörülménykeig mindenbe beleszólt, ugyanakkor mindenből a lehető legjobbat biztosította, a hírverésről és a szervezési munkálatokról nem is beszélve. Művelt, sokat olvasó emberként egyáltalán nem kizárt, hogy olvasta az Anna Kareninát, s hogy a kép ötletét onnan merítette.

De akkor kiről mintázta Tolsztoj Mihajlovot?

Márk Antokolszkij

Márk Antokolszkij

Nem mintha mindenáron konkrét személyeket kéne keresni a karakterek mögött (sőt! egyáltalán nem kell), de itt véletlenül adódik egy lehetséges megoldás, ami annál is valószínűbb, mivel Mihajlov – habár csak mellékszereplő – olyan mélyen kidolgozott, jól ismert karakter, hogy legalább egy konkrét képzőművésznek állnia kell a hátterében. Szintén Lipp szerint ez Márk Antokolszkij szobrászművész lehetett, aki egyébként jóban volt Munkácsyval is. Antokolszkij naplójából kiderül, hogy Munkácsy járt nála párizsi műtermében, s mindketten nagy rajongói voltak Repinnek (Antokolszkij közeli barátja is).

Így tehát mégiscsak van kapcsolat a XIX. század egyik legnagyobb regényírója és a magyar festőgéniusz között.

_______

*Németh László fordítása

Valamit a gyakorlásról

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.

Bővül, színesedik, élesedik az Nthingsartworks.com

Elkezdte az N-things felvenni azt a formát, amilyennek eredetileg terveztem. Ez részben annak köszönhető, hogy a 2013-ban Szegeden kiállított képeim egy része visszakerült hozzám és készítettem róluk új fényképeket, részben pedig annak, hogy idő hiányában új tárgyak/képek/objektek mostanában nem készülnek, így azt a kevés időt, ami mégis fennmarad, a korábbi munkák dokumentálására fordítom.

Az N-thingsen tehát megjelenik az ART kategória, itt szeretném összegyűjteni minden munkámat – nemcsak azt, ami eladó (sőt, olyan is van/lesz fent, ami már elkelt). Tehát kicsit olyan lesz az egész, mint egy egyszemélyes, virtuális kortárs kiállítóhely, múzeumshoppal 🙂

Nézzetek körül a sufniban nálam – a képre kattintva új fülön nyílik:

Meseillusztráció – Nincs mese

Elsőként ez a színes grafikám került fel az Nthings-re. Eladó kép!

Nthings Artworks

A kép egy meséhez készült, a mese viszont nem készült el, így maradt önálló alkotásként (az öreg nénit Zsitka anyónak hívták volna). Az Optikai csalódás című színesgrafika-sorozatomhoz kapcsolódik annyiban, hogy ugyanazzal a technikával és ugyanabban az időben készült (2007-8 körül).

Adatai: 19 x 27 cm (keret: 32 x 42 cm), karton, vegyes technika. A kerete sajnos előregyártott, de egyelőre ebben marad.

Ha tetszik, a lap alján a + jelre kattintva találhatók további gombok, a bejegyzés kommentelhető, megosztható. 🙂

A képre kattintva a fotó eredeti méretben is megtekinthető – ez a legnagyobb felbontás, amit készíteni tudok róla:

szeifert-natalia-meseillusztracio-001Ha megvennéd a képet, itt írj nekem:

View original post

Műhelynapló #2 – A papír meg a ceruza

Ami a műhelyt illeti… Ami a pincét illeti, az nem műhely, erre már egyszer rájöttem, sőt ami az egész leválasztást illeti, ez egy nagyon rossz megoldás. Főleg télen.

Leválasztás alatt pedig azt értem, hogy furamód, attól, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből a felhasználni készült tárgyak (esetemben legfőképpen a cipők), tulajdonképpen leválasztom őket az életemről, ezzel pedig egészen el is veszítem őket.

Az alkotómunka nagy része ugyanis fejben történik, minden alkotás hosszú, kacskaringós, kiismerhetetlen utakon születik (igen, még a rögtönzés is), maga a tevékeny alkotás már csak a sokadik lépés, a valahányadik köve egy meghatározhatatlan méretű és formájú objektumnak. Ha műhelyem volna (és nem pincém), az azt jelentené, hogy a dolgokat, amikből valamit létre szeretnék hozni, egy legalább ideiglenes tartózkodásra alkalmas helyen tárolom, ahol körbe lehet járni, nézni őket, lehet semmit csinálni, cipelni magamban a terveket, újra visszatérni, és minden ugyanúgy van, ahogy hagytam.

A másik lehetőség (amit sok kortárs alkotó jól ismer), hogy az otthon egyben a műhely vagy műterem, de ezzel mindenképpen kompromisszumra kényszerül az ember, a kompromisszum pedig a megegyezés azon formája, amiben egyik félnek sem lehet igaza.

Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy vagy mindig el kell magam után pakolni mindent (ami már majdnem olyan, mint pincébe száműzni a cuccokat), vagy olyan helyen alkotni a lakásban, ahol a legkevésbé zavarom a velem élőket, ami a munka szempontjából általában a legrosszabb nem ideális.

Volt nekem egy nagyon kedves tanárom, Ugron Árpád tanár úr, akitől nemcsak iskolás koromban tanultam sokat, de úgy tizenöt évvel később, amikor elküldte nekem egy ceruzarajzomat – csendélet, 14 éves koromból, amit évekig a rajzterme falán tartott -, valószínűleg szándékán kívül újra emlékeztetett sok fontos dologra. Én akkoriban éppen nagyban kísérleteztem különféle grafikus technikákkal (a tollrajzok nagy része is ekkor született). Természetesen a gesztus maga nagyon meghatott (ki gondolná, hogy a tanára a rajzterem falán tartja egy munkáját? és megőrzi? és elküldi, amikor megtudja, hogy hazaköltözött?), de azon túl valami más is elkezdődött vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy folytatódott, olyan volt nekem ez a rajz, mint egy figyelmeztető tábla, hogy ne felejtsem el, merre akarok menni.

Persze nagyon szeretnék azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik most a pincében vannak, de a lehető legkevésbé kompromisszumos megoldás, ha ismét előveszem a papírt és a ceruzát. Ez megint csak képletes, hiszen igazából sosem tettem le, az ember mindig rajzol, valahogy, valamiképpen, ha csak a legegyszerűbb gondolatát megpróbálja elmagyarázni, szemléltetni, máris előkap egy darab papírt, vagy éppen felskiccel valamit, hogy el ne felejtse.

Kicsi dolgokat rajzolok. A4-es kartonokra, kizárólag grafittal, részleteket, apróságokat, kibontatlanságokat, úton lévő dolgokat.

Most a töredékesség ideje van, azt hiszem, jó ideje a töredékesség ideje van, az alkotó ember megpróbál valami kicsire fókuszálni (és itt már nem csak a képzőművészetről van szó), valami parányit vagy mások számára észrevétlent megmutatni, hiszen ostoba dolog nagy dolgokról beszélni (írni), mint az élet vagy a halál, már csak azért is, mert az égvilágon semmi fogalmunk nincs róluk.

Várakozás – A4, karton, grafit

Vetési Varjú – A4, karton, grafit