Nem áll rendelkezésre elég tárhely

Zuhan a forint árfolyama | Igazi, friss, lírai tehetséggel van dolgunk | Ismét kigyulladt egy busz | Yoko Ono 80 | Csőtörés miatt két utca maradt víz nélkül | Megkérdeztük az elnököt | Ne vásárolj semmit-nap | Fekete péntek | Ma este a Zeneakadémián debütál | Lemondott | Lemondásra szólították fel | Mondjon le | A hét verse | A hónap dolgozója | Európa legzöldebb irodája | A világ legmegindítóbb fotói | Flashmob a Blahán | Tüntetés a Szabad sajtó útján | Tiltakozz | Aláírásgyűjtés az Északi-sarkért | Save Kishantos | Free Tibet | Emeld te is a fejed fölé a biciklidet | Nyolcadik regénye kissé gyengébben sikerült | Húsz éve folyamatosan jelen van a képzőművészetben Londontól Berlinen át New Yorkig | Leugrott a Szabadság hídról | Felgyújtotta magát és leugrott a Szabadság hídról | Kiugrott a szállodai szoba ablakán | Kocogás közben támadtak rá | Lelőtték | Lelőtte két gyermekét, feleségét, majd magával is végzett | Szövegeiben a hétköznapi lét esszenciája | Ma lenne 100 éves | Ma ünnepli századik születésnapját | Kiengedték a börtönből | Letartóztatták | Őrizetbe vették | Magyarországra jön | Budapestre jön | Budapesten ad koncertet | Kanadában kért menedékjogot | Tizenkét pályakezdő szerző mutatkozott be | Felfüggesztették mentelmi jogát | Mentelmi joga felfüggesztését kéri | Nem nyilatkozott | Pályázatot írt ki | Független szakértők szerint | Brit tudósok kimutatták | A Facebookon tette fel a kérdést | Örökre megváltoztatta a


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában

Reklámok

Konga

Tárcanovella

ejjel-001

A szobánk néma száj. Kiütött foga a sarkig tárt ablak. Járjon a levegő. Nem jár. Néha egy halvány áramlatot éppen megérzünk, éppen csak, ahogy egy jelentéktelen zörejt hallunk ki a városi zajból, ha figyelni kezdünk rá, rögtön elveszítjük.

Az alacsony asztalon fél üveg rum, hat sörösdoboz, három kis pohár, mellé támasztva a gitár. Az asztallap élén az ujjai, azzal üti le nekem a ritmust, tabap-tabadap, két finom dobverő.
A bal tulajdonképpen csak az ütem lesz, a jobbra figyelj, mondja. Nyolc nyolcadban vagyunk. Doboltál már?
Soha.
Akkor figyelj.
Figyelek. Ballal felveszem az ütemet, aztán jobbal is lassan-lassan lekövetem.
Toljunk egy laza bolerót, aztán három, három, kettő, egy rumbát, hadd döntögessen romba, mondja. A szánk szélén elsimul egy mosoly. Amióta nincs munkánk, van valami fogalmunk a romokról.
Ültömben ringatózni kezdek, tabap-jobbra, tabap-balra. Billeg a fejem, éppen hogy nem esik le, mintha egy damilon lógatná a nyakam fölé valaki. Érzem, ahogy a medencém alján feszülnek és lazulnak az izmok. Tádádá-pampadam, a dallamot halkan aládúdolja.
Villog a szeme fehérje, ahogy néha rám néz, kicsit oldalra és felfelé, éppen a szemembe, odaküldve egy fürkésző pillantást. Veszed? Veszem. És most már az egész szoba olyan, mintha folyékony üvegen át nézném, ütemre más és más részletek élesednek ki, aztán tompulnak el.

Egészen közel vagyunk.

Akkor hirtelen felpattan és lerántja a fekete huzatot a sarokban álló kongáról. Az asztal mellé állítja. Most ezen, mondja. Nem is mondja, suttogja, de olyan erővel, hogy zsibogva rándul össze a mellbimbóm, aztán eltűnnek a falak. Lassan felállok, mintha elemelkednék a padlótól.
Kézbe kapja a gitárt.
Mutatom, mondja, és lejátssza a témát. Finoman érek a bőrhöz.
Feszítsd meg az ujjad, mondja. Lefekteti a gitárt a kanapéra, mellém áll, nem érünk egymáshoz, túl nagy a forróság. Megmutatja, hogy kell, tabadam, billeg az éjszaka, libben a függöny, aztán aléltan visszahull, illetlen szinte, én is csak ingatom magam, és már nem igazán tudok róla. A rum forró oldószer, a combom tövét égeti, onnan terjed, belülről ráz újabb és újabb hullámokban.
Az ujjaim kifeszítve, a köldököm legmélyén keveredik az alkohol a világ kívánatos feléből érkező jelekkel, miközben háttal vagyok mindenkinek, neki is, csak a résnyire elnyílt szánkon beáramló levegő köt össze minket, ez a ritmusunkból fonódott, rossz helyre kötött köldökzsinór.
Nyolc nyolcadban lélegzünk.
Üti.
Miért nem lettem dobos, gondolkodom.
Pergeti.
Átveszem, elrontom, bólint.
Átveszem, hibátlan, bólint.
Akkor nagyjából megvan, tadat, tadat, a nyár a gerincemen vágtázik.
Bemelegedtem, mondom. Visszaveszi a gitárt, óvatosan játszani kezd, vigyáz, hogy ne legyen túl gyors, ne rontsuk el.
Izzadunk.
Jó, mondja.
Érzem, ahogy szétszalad az arcom, ahogy szétszalad a tér körülöttem, édes, fekete szirupban lubickolunk, füstjeink ködlenek benne – cigaretta és a tegnapi álom, amiből hajnalban egyszerre ébredtünk fel a vékony válaszfal két oldalán – és fénylő pontokká állnak össze, lassacskán formákká sűrűsödnek, csak azért, hogy aztán újra szétessenek, végtelen precizitással, egy ismeretlen, titkos rend szerint, amitől végül az alacsony asztalunkon poharakká, mozdulatlan levegőnkben kemény vágyakká formálódnak.

Valaki dörömböl a bejárati ajtón. Van egy szomszédunk, aki dörömbölni szokott, nyilván ő az.
Koppannak a visszafeszített ujjaim a dobon, csont a bőrhöz, már nem is érzem.
Dörömbölés.
Dobolás.
Abbamarad a dörömbölés.
Rám néz, és tudom, ta-dam, nagyon jól tudom, hallom is valahonnan egészen messziről, hogy a dörömbölős szomszéd fenyegetőzik, aztán megy, sietve bevágja az ajtót, valószínűleg már kezében van a telefon, már tárcsáz, a dallam felfelé ível, ki fogja hívni a rendőrséget.

Szakadatlanul dobálom az ujjaimat a konga bőrén. A könyököm lazán tartja a kellő mértéket, biztosabb vagyok, mint egy metronóm. Félig lehunyom a szemem, úgy figyelek rá, csakis rá, mert a kezemre már nem kell, mintha nem is az én kezem volna, mintha az ő ritmusérzéke járna bennem, csak át kell adnom magam, használatra a testem, cserébe itt a nyirkos élvezet.

Elkaptam. Egyszerre bólintunk, amikor megérezzük, hogy most végérvényesen megvan a ritmus.
Na, ezt próbáld meg tartani, amíg kiérnek, mondja. Csukott szemmel játszani kezd.


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában.

A biztonsági sávot

1mondatos novella

Ha nem láttam volna tavaly, ahogy az a nő,
aki nem volt se részeg, se hajléktalan,
épp csak egy szikkadófélben lévő ötvenes,
talán enyhe vérnyomásproblémával, vagy kettes típusú diabétesszel, vagy hasnyálmirigyrák korai stádiumában, vagy oszteoporózissal, vagy a korához mérten kitűnő állapotban,
minimálbéren vagy nyugdíj előtt vagy éppen két munkahely között, ha ugyan lesz még, ahol felveszik, hiába a sokéves gyakorlat, amit az irodában vagy a gyártósoron szerzett,
a kanyaró miatti abortusza óta meddő, vagy két felnőtt fiúgyermek anyja, vagy egy lányé és egy fiúé aprócska unokával, a lánynál persze,
a sárga, Arnstadtban élő nővérétől selejtezett, vagy turkálóban vásárolt, vagy vöröskereszttől kapott nadrágjában, amit mindig nagy szeretettel, vagy mély undorral, vagy teljes közönnyel húzott magára, amikor éppen a szokásos kontrollvizsgálatra, vagy az unokájáért, vagy a közértbe, vagy a polgármesteri hivatalba ment,
a két hónapja a külkerületi fodrásznál, vagy a szomszédasszonynál, vagy a lányánál szomorúvörösre festett, de már nagyon lenőtt, közepesen zsíros hajával,
a napfényt ritkán, vagy tán sosem látott, vagy allergiás, vagy vitiligós fehér bőrén átütő erekkel a karján, amik szépen kivillogtak a pipacsmintás háromnegyedes ujjú blúza alól, amit tegnap, vagy tíz éve, vagy minden szombaton vett elő a szekrényből, aminek a zsanérját az évek óta halott, vagy combnyaktörésből szépen felépült, vagy masszív alkoholista, de elvonóra nem hajlandó, vagy már hármat is végigcsinált férje cserélte ki,
a kis barna műbőr táskájával, amiben a receptek, vagy a kiváltott gyógyszerek, vagy a tábla olcsó csokoládé, vagy a tegnapi pletykalap, vagy a szemüvege, vagy egy doboz cigi, vagy az inzulinkészlete, vagy két kifli volt,
a nyakában a vékony arany, vagy aranyozott lánccal, amit a huszadik házassági évfordulóra, vagy az ötvenedik születésnapjára kapott a férjétől, vagy a családtól, és esténként, vagy hetente, vagy sosem vesz le
beszédül a metrókocsi elé, akkor kedden este talán én is átléptem volna a biztonsági sávot.

(Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában)

Jó, hogy vége van ennek az évnek és nem jön újra el – 2014

Kalligram folyóirat, 2014/szemptemberSzokásos év végi poszt, mit csináltam, mit szerettek legjobban-toplista, mi volt idén, ami eddig nem, ilyesmik.

Sok volt, mi csodálatos. Kezdjük a jókkal. Afféle éves olvasnivaló-gyűjtemény jön itt elsőként, nektek, részben magamnak, jegyzetképpen. Jó tudni, hol is vagyok vagy nem vagyok a blogon kívül, összeírom, amíg még nagyjából emlékszem.

Nyomtatott közlések, aminek egy részére nem is számítottam: Jelenkor, És, Kalligram 2014/szeptemberi számban több, nagyon szép képekkel – mind igazán megörvendeztettek. Online megjelenés a Képírás.com-on továbbra is.

Idén először rovat

2014-ben először jelentem meg a DRÓT.eu-n számos tárcával (Karácsonyra éppen a De mit vegyünk anyádnak? cíművel, melyben Sőth Károly színre lép(!), szóval ez tényleg csupa újdonság), szintén először A Vörös Postakocsi Online-on egy verssel, ugyancsak karácsonyra (Cseresznyés nyár).

Idén először volt szerzői estem a Verandán.

Először történt, hogy képzőművész kért fel, hogy írjak egy képéhez, méghozzá mesét, felnőtt mesét, és először az előszörben, hogy a (félkész) regényemből írtam erre az alkalomra egy átiratot, vagyis először mutattam belőle valamit: Nem tudok elbújni – Az Altató Szerekről, Császár Norbert festményéhez.

Idén először kezdtem publikálni egy hosszabb szöveget álnéven. Erről többet nem is mondhatok. Valahol az interneten.

Idén először volt lábfotó-kiállításom, maga nemében páratlan, öt képpel a Szikla Ötben, családi hangulatban, és ha már személyes dolgok, idén nyáron jártam először Bulgáriában (sajnos csak egy kis részén).

Idén először készítettem cipős objekteket, ezek közül mutatok itt egyet:

A kamaszkor vége

Idén először csináltam 365-ös projektet (többször döcögött… és még nincs is vége), de úgy érzem, ilyet többet nem fogok… 🙂

Ami nem lett

Nem sokat akarok azzal foglalkozni, mi nem lett, de lapszéljegyzetként, emlékeztetőül felírom: nem lett kész a regény, nem lett novelláskötetem (rakosgatom, pakolgatom, küldözgetem, de úgy tűnik, ez tényleg egy iszonyúan hálátlan műfaj), nem olvastam el az Ulyssest, nem kereteztettem be azokat a képeket, amiket be akartam, nem adtam le azt a tíz kilót (cserébe felszedtem ötöt), nem tanultam meg jégkorcsolyázni és nem írtam meg a Világhírű Forgatókönyvemet. Sem.

Mi a helyzet a bloggal?

Úgy veszem észre, hogy folyamatosan növekedik a kicsiny, de stabil olvasótábor (akik akkor is olvasnak, ha nem osztom meg a Facebookon), amiért hálás vagyok nektek – akik feliratkoztatok, idenéztek, a posztok alatti gombokkal kifejezitek a kifejeznivalót és kommentet hagytok. Ezek a legjobbak az egészben, amikor az ember viszontlátja a posztját a megosztásokban, amikor belép a szerkesztőbe és visszajelzések világítanak, ilyesmik.

Íme hát, a TOP 10 – amit a legtöbben szerettetek idén nálam:

1. Azabaj a portréfestővel (véleményblog)

2. Nyáron nőbb vagyok (fejezet az idei nyári naplómból)

3. Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz (véleményblog)

4. Drágáim, akció van! (fricskavers)

5. Te vagy? (tárcanapló)

6. Először, másodszor, örökké (piaci próza)

7. Essen róla szó (ömlékeny vers)

8. Padlószint a Szikla Ötben (az a bizonyos családias kiállítás)

9. Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván! (véleményblog a P. Plimissimálól)

10. Nyuszifül (18+-os (annyira nem) blog a metróról)

+1, az idén legkevesebbszer megtekintett poszt: LÁBmunka 1. – A BKV titkos kertje (tavalyi, de valahol itt indult a lábfotók világa)

Köszönöm nektek, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy annyi blogköltözésen át kitartottatok, vagy újra megtaláltatok (látjátok, itt már több mint egy éve vagyok, maradok), a dallal, amiből a címet loptam: A 60-as évek vége.

A következőkben következik a következő év. Maradjanak velünk!