Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Reklámok

Nem áll rendelkezésre elég tárhely

Zuhan a forint árfolyama | Igazi, friss, lírai tehetséggel van dolgunk | Ismét kigyulladt egy busz | Yoko Ono 80 | Csőtörés miatt két utca maradt víz nélkül | Megkérdeztük az elnököt | Ne vásárolj semmit-nap | Fekete péntek | Ma este a Zeneakadémián debütál | Lemondott | Lemondásra szólították fel | Mondjon le | A hét verse | A hónap dolgozója | Európa legzöldebb irodája | A világ legmegindítóbb fotói | Flashmob a Blahán | Tüntetés a Szabad sajtó útján | Tiltakozz | Aláírásgyűjtés az Északi-sarkért | Save Kishantos | Free Tibet | Emeld te is a fejed fölé a biciklidet | Nyolcadik regénye kissé gyengébben sikerült | Húsz éve folyamatosan jelen van a képzőművészetben Londontól Berlinen át New Yorkig | Leugrott a Szabadság hídról | Felgyújtotta magát és leugrott a Szabadság hídról | Kiugrott a szállodai szoba ablakán | Kocogás közben támadtak rá | Lelőtték | Lelőtte két gyermekét, feleségét, majd magával is végzett | Szövegeiben a hétköznapi lét esszenciája | Ma lenne 100 éves | Ma ünnepli századik születésnapját | Kiengedték a börtönből | Letartóztatták | Őrizetbe vették | Magyarországra jön | Budapestre jön | Budapesten ad koncertet | Kanadában kért menedékjogot | Tizenkét pályakezdő szerző mutatkozott be | Felfüggesztették mentelmi jogát | Mentelmi joga felfüggesztését kéri | Nem nyilatkozott | Pályázatot írt ki | Független szakértők szerint | Brit tudósok kimutatták | A Facebookon tette fel a kérdést | Örökre megváltoztatta a


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában

Konga

Tárcanovella

ejjel-001

A szobánk néma száj. Kiütött foga a sarkig tárt ablak. Járjon a levegő. Nem jár. Néha egy halvány áramlatot éppen megérzünk, éppen csak, ahogy egy jelentéktelen zörejt hallunk ki a városi zajból, ha figyelni kezdünk rá, rögtön elveszítjük.

Az alacsony asztalon fél üveg rum, hat sörösdoboz, három kis pohár, mellé támasztva a gitár. Az asztallap élén az ujjai, azzal üti le nekem a ritmust, tabap-tabadap, két finom dobverő.
A bal tulajdonképpen csak az ütem lesz, a jobbra figyelj, mondja. Nyolc nyolcadban vagyunk. Doboltál már?
Soha.
Akkor figyelj.
Figyelek. Ballal felveszem az ütemet, aztán jobbal is lassan-lassan lekövetem.
Toljunk egy laza bolerót, aztán három, három, kettő, egy rumbát, hadd döntögessen romba, mondja. A szánk szélén elsimul egy mosoly. Amióta nincs munkánk, van valami fogalmunk a romokról.
Ültömben ringatózni kezdek, tabap-jobbra, tabap-balra. Billeg a fejem, éppen hogy nem esik le, mintha egy damilon lógatná a nyakam fölé valaki. Érzem, ahogy a medencém alján feszülnek és lazulnak az izmok. Tádádá-pampadam, a dallamot halkan aládúdolja.
Villog a szeme fehérje, ahogy néha rám néz, kicsit oldalra és felfelé, éppen a szemembe, odaküldve egy fürkésző pillantást. Veszed? Veszem. És most már az egész szoba olyan, mintha folyékony üvegen át nézném, ütemre más és más részletek élesednek ki, aztán tompulnak el.

Egészen közel vagyunk.

Akkor hirtelen felpattan és lerántja a fekete huzatot a sarokban álló kongáról. Az asztal mellé állítja. Most ezen, mondja. Nem is mondja, suttogja, de olyan erővel, hogy zsibogva rándul össze a mellbimbóm, aztán eltűnnek a falak. Lassan felállok, mintha elemelkednék a padlótól.
Kézbe kapja a gitárt.
Mutatom, mondja, és lejátssza a témát. Finoman érek a bőrhöz.
Feszítsd meg az ujjad, mondja. Lefekteti a gitárt a kanapéra, mellém áll, nem érünk egymáshoz, túl nagy a forróság. Megmutatja, hogy kell, tabadam, billeg az éjszaka, libben a függöny, aztán aléltan visszahull, illetlen szinte, én is csak ingatom magam, és már nem igazán tudok róla. A rum forró oldószer, a combom tövét égeti, onnan terjed, belülről ráz újabb és újabb hullámokban.
Az ujjaim kifeszítve, a köldököm legmélyén keveredik az alkohol a világ kívánatos feléből érkező jelekkel, miközben háttal vagyok mindenkinek, neki is, csak a résnyire elnyílt szánkon beáramló levegő köt össze minket, ez a ritmusunkból fonódott, rossz helyre kötött köldökzsinór.
Nyolc nyolcadban lélegzünk.
Üti.
Miért nem lettem dobos, gondolkodom.
Pergeti.
Átveszem, elrontom, bólint.
Átveszem, hibátlan, bólint.
Akkor nagyjából megvan, tadat, tadat, a nyár a gerincemen vágtázik.
Bemelegedtem, mondom. Visszaveszi a gitárt, óvatosan játszani kezd, vigyáz, hogy ne legyen túl gyors, ne rontsuk el.
Izzadunk.
Jó, mondja.
Érzem, ahogy szétszalad az arcom, ahogy szétszalad a tér körülöttem, édes, fekete szirupban lubickolunk, füstjeink ködlenek benne – cigaretta és a tegnapi álom, amiből hajnalban egyszerre ébredtünk fel a vékony válaszfal két oldalán – és fénylő pontokká állnak össze, lassacskán formákká sűrűsödnek, csak azért, hogy aztán újra szétessenek, végtelen precizitással, egy ismeretlen, titkos rend szerint, amitől végül az alacsony asztalunkon poharakká, mozdulatlan levegőnkben kemény vágyakká formálódnak.

Valaki dörömböl a bejárati ajtón. Van egy szomszédunk, aki dörömbölni szokott, nyilván ő az.
Koppannak a visszafeszített ujjaim a dobon, csont a bőrhöz, már nem is érzem.
Dörömbölés.
Dobolás.
Abbamarad a dörömbölés.
Rám néz, és tudom, ta-dam, nagyon jól tudom, hallom is valahonnan egészen messziről, hogy a dörömbölős szomszéd fenyegetőzik, aztán megy, sietve bevágja az ajtót, valószínűleg már kezében van a telefon, már tárcsáz, a dallam felfelé ível, ki fogja hívni a rendőrséget.

Szakadatlanul dobálom az ujjaimat a konga bőrén. A könyököm lazán tartja a kellő mértéket, biztosabb vagyok, mint egy metronóm. Félig lehunyom a szemem, úgy figyelek rá, csakis rá, mert a kezemre már nem kell, mintha nem is az én kezem volna, mintha az ő ritmusérzéke járna bennem, csak át kell adnom magam, használatra a testem, cserébe itt a nyirkos élvezet.

Elkaptam. Egyszerre bólintunk, amikor megérezzük, hogy most végérvényesen megvan a ritmus.
Na, ezt próbáld meg tartani, amíg kiérnek, mondja. Csukott szemmel játszani kezd.


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában.

A biztonsági sávot

1mondatos novella

Ha nem láttam volna tavaly, ahogy az a nő,
aki nem volt se részeg, se hajléktalan,
épp csak egy szikkadófélben lévő ötvenes,
talán enyhe vérnyomásproblémával, vagy kettes típusú diabétesszel, vagy hasnyálmirigyrák korai stádiumában, vagy oszteoporózissal, vagy a korához mérten kitűnő állapotban,
minimálbéren vagy nyugdíj előtt vagy éppen két munkahely között, ha ugyan lesz még, ahol felveszik, hiába a sokéves gyakorlat, amit az irodában vagy a gyártósoron szerzett,
a kanyaró miatti abortusza óta meddő, vagy két felnőtt fiúgyermek anyja, vagy egy lányé és egy fiúé aprócska unokával, a lánynál persze,
a sárga, Arnstadtban élő nővérétől selejtezett, vagy turkálóban vásárolt, vagy vöröskereszttől kapott nadrágjában, amit mindig nagy szeretettel, vagy mély undorral, vagy teljes közönnyel húzott magára, amikor éppen a szokásos kontrollvizsgálatra, vagy az unokájáért, vagy a közértbe, vagy a polgármesteri hivatalba ment,
a két hónapja a külkerületi fodrásznál, vagy a szomszédasszonynál, vagy a lányánál szomorúvörösre festett, de már nagyon lenőtt, közepesen zsíros hajával,
a napfényt ritkán, vagy tán sosem látott, vagy allergiás, vagy vitiligós fehér bőrén átütő erekkel a karján, amik szépen kivillogtak a pipacsmintás háromnegyedes ujjú blúza alól, amit tegnap, vagy tíz éve, vagy minden szombaton vett elő a szekrényből, aminek a zsanérját az évek óta halott, vagy combnyaktörésből szépen felépült, vagy masszív alkoholista, de elvonóra nem hajlandó, vagy már hármat is végigcsinált férje cserélte ki,
a kis barna műbőr táskájával, amiben a receptek, vagy a kiváltott gyógyszerek, vagy a tábla olcsó csokoládé, vagy a tegnapi pletykalap, vagy a szemüvege, vagy egy doboz cigi, vagy az inzulinkészlete, vagy két kifli volt,
a nyakában a vékony arany, vagy aranyozott lánccal, amit a huszadik házassági évfordulóra, vagy az ötvenedik születésnapjára kapott a férjétől, vagy a családtól, és esténként, vagy hetente, vagy sosem vesz le
beszédül a metrókocsi elé, akkor kedden este talán én is átléptem volna a biztonsági sávot.

(Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában)

Könyv

Könyveimről minden egy helyen.

olvasásának folytatása