365/101 – Világot hamvasztottam el

szivemben

Április 11. Száztizenhárom éve született József Attila. 1964 óta a magyar költészet napja. 2015 óta a gerilla-versünnepé is.

2016-ban és 17-ben is posztoltam az utcára József Attila-verset, ahogy sokan. Most itt a blogon is az ő versével köszöntöm az ünnepet.

MINT GYERMEK…

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, –
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. aug.

 

Az ünneplés ma az utcákon és itt folytatódik: www.posztoljverset.hu

Reklámok

Köztetek lettem bolond

Naplovam

Forgatok magamban dolgokat, mint egy elkopott őrlőgép, szétzúzni már nem tudom, de szakadatlanul jár a motor, magok ezek. Rosszabb, mintha kavicsok lennének, mindben ott volt a csíra lehetősége. De már csak forog, zörög, kopik.

Most egy rajz van a fejemben, Egy fa emléke. Ez a cím és a kép. Furcsa, ha az embernek kép van a fejében, nem pedig egy fa emléke, csak a kép, aminek ezt a címet adja majd.

Sokáig azt hittem, ha az ember jó, előbb-utóbb fa lesz belőle. Magamat mindig meghatározatlan gyümölcsfának láttam egy távoli dombon, olyan fának, ami magányosan áll, mintha soha nem lett volna körülötte más, és néha odajárnak hozzá az emberek. Olyan fának, amiről mindenki tudja, hogy ember. De az ember fává nem lehet, hát “dolgozom”, imhol e papírhalom. Hogy ebben lenne a nyugalom? Attila, nem azt akartad írni, hogy szánalom?

Ha fa lennék, most felgyújtanám magam. De emlék vagyok. És még örülhetek, ha szép.

ja-levagyokgyozve

 

 

Ilyen poszt úgyis csak négyévente lehet

Mármint, hogy február 29-i, úgyhogy beírom ide a verset, ami harmadnapja jár a fejemben.

József Attila

(Csak az olvassa…)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

(1937)