Köztetek lettem bolond

Naplovam

Forgatok magamban dolgokat, mint egy elkopott őrlőgép, szétzúzni már nem tudom, de szakadatlanul jár a motor, magok ezek. Rosszabb, mintha kavicsok lennének, mindben ott volt a csíra lehetősége. De már csak forog, zörög, kopik.

Most egy rajz van a fejemben, Egy fa emléke. Ez a cím és a kép. Furcsa, ha az embernek kép van a fejében, nem pedig egy fa emléke, csak a kép, aminek ezt a címet adja majd.

Sokáig azt hittem, ha az ember jó, előbb-utóbb fa lesz belőle. Magamat mindig meghatározatlan gyümölcsfának láttam egy távoli dombon, olyan fának, ami magányosan áll, mintha soha nem lett volna körülötte más, és néha odajárnak hozzá az emberek. Olyan fának, amiről mindenki tudja, hogy ember. De az ember fává nem lehet, hát “dolgozom”, imhol e papírhalom. Hogy ebben lenne a nyugalom? Attila, nem azt akartad írni, hogy szánalom?

Ha fa lennék, most felgyújtanám magam. De emlék vagyok. És még örülhetek, ha szép.

ja-levagyokgyozve

 

 

Reklámok

Ilyen poszt úgyis csak négyévente lehet

Mármint, hogy február 29-i, úgyhogy beírom ide a verset, ami harmadnapja jár a fejemben.

József Attila

(Csak az olvassa…)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

(1937)