Az altató szerekről – Jelenkor, március

Jelenkor folyóirat márciusi száma megjelent, ebben (sok kiváló írás mellett) olvashattok ismét egy hosszú részletet Az altató szerekről című regényemből. Sokan jeleztétek már tavaly, a Mozgó Világ nívódíja után (amit ennek a regénynek egy másik részletére kaptam), hogy várjátok a megjelenést, úgyhogy örömmel jelentem, hogy a könyv őszre várható a Kalligram kiadónál.

Addig is olvassatok bele a márciusi Jelenkorban! 🙂

 

Reklámok

Őszi szünet

háttal vagyok a szüretnek
a gyökerek az eget tartják
nagyon egyszerűnek látszik
a lábam a széttaposott fürtök
levében fejem fölött
bokánál
akasztott
ember
vagyok az indák lefelé
kapaszkodó erdejében
ha kiabálnék
éretlen hangom
a földre esne

(Jelenkor, 2009)

Talán már járni sem

tárcanovella

Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

A teljes szöveg a Jelenkor honlapján »

Jó, hogy vége van ennek az évnek és nem jön újra el – 2014

Kalligram folyóirat, 2014/szemptemberSzokásos év végi poszt, mit csináltam, mit szerettek legjobban-toplista, mi volt idén, ami eddig nem, ilyesmik.

Sok volt, mi csodálatos. Kezdjük a jókkal. Afféle éves olvasnivaló-gyűjtemény jön itt elsőként, nektek, részben magamnak, jegyzetképpen. Jó tudni, hol is vagyok vagy nem vagyok a blogon kívül, összeírom, amíg még nagyjából emlékszem.

Nyomtatott közlések, aminek egy részére nem is számítottam: Jelenkor, És, Kalligram 2014/szeptemberi számban több, nagyon szép képekkel – mind igazán megörvendeztettek. Online megjelenés a Képírás.com-on továbbra is.

Idén először rovat

2014-ben először jelentem meg a DRÓT.eu-n számos tárcával (Karácsonyra éppen a De mit vegyünk anyádnak? cíművel, melyben Sőth Károly színre lép(!), szóval ez tényleg csupa újdonság), szintén először A Vörös Postakocsi Online-on egy verssel, ugyancsak karácsonyra (Cseresznyés nyár).

Idén először volt szerzői estem a Verandán.

Először történt, hogy képzőművész kért fel, hogy írjak egy képéhez, méghozzá mesét, felnőtt mesét, és először az előszörben, hogy a (félkész) regényemből írtam erre az alkalomra egy átiratot, vagyis először mutattam belőle valamit: Nem tudok elbújni – Az Altató Szerekről, Császár Norbert festményéhez.

Idén először kezdtem publikálni egy hosszabb szöveget álnéven. Erről többet nem is mondhatok. Valahol az interneten.

Idén először volt lábfotó-kiállításom, maga nemében páratlan, öt képpel a Szikla Ötben, családi hangulatban, és ha már személyes dolgok, idén nyáron jártam először Bulgáriában (sajnos csak egy kis részén).

Idén először készítettem cipős objekteket, ezek közül mutatok itt egyet:

A kamaszkor vége

Idén először csináltam 365-ös projektet (többször döcögött… és még nincs is vége), de úgy érzem, ilyet többet nem fogok… 🙂

Ami nem lett

Nem sokat akarok azzal foglalkozni, mi nem lett, de lapszéljegyzetként, emlékeztetőül felírom: nem lett kész a regény, nem lett novelláskötetem (rakosgatom, pakolgatom, küldözgetem, de úgy tűnik, ez tényleg egy iszonyúan hálátlan műfaj), nem olvastam el az Ulyssest, nem kereteztettem be azokat a képeket, amiket be akartam, nem adtam le azt a tíz kilót (cserébe felszedtem ötöt), nem tanultam meg jégkorcsolyázni és nem írtam meg a Világhírű Forgatókönyvemet. Sem.

Mi a helyzet a bloggal?

Úgy veszem észre, hogy folyamatosan növekedik a kicsiny, de stabil olvasótábor (akik akkor is olvasnak, ha nem osztom meg a Facebookon), amiért hálás vagyok nektek – akik feliratkoztatok, idenéztek, a posztok alatti gombokkal kifejezitek a kifejeznivalót és kommentet hagytok. Ezek a legjobbak az egészben, amikor az ember viszontlátja a posztját a megosztásokban, amikor belép a szerkesztőbe és visszajelzések világítanak, ilyesmik.

Íme hát, a TOP 10 – amit a legtöbben szerettetek idén nálam:

1. Azabaj a portréfestővel (véleményblog)

2. Nyáron nőbb vagyok (fejezet az idei nyári naplómból)

3. Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz (véleményblog)

4. Drágáim, akció van! (fricskavers)

5. Te vagy? (tárcanapló)

6. Először, másodszor, örökké (piaci próza)

7. Essen róla szó (ömlékeny vers)

8. Padlószint a Szikla Ötben (az a bizonyos családias kiállítás)

9. Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván! (véleményblog a P. Plimissimálól)

10. Nyuszifül (18+-os (annyira nem) blog a metróról)

+1, az idén legkevesebbszer megtekintett poszt: LÁBmunka 1. – A BKV titkos kertje (tavalyi, de valahol itt indult a lábfotók világa)

Köszönöm nektek, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy annyi blogköltözésen át kitartottatok, vagy újra megtaláltatok (látjátok, itt már több mint egy éve vagyok, maradok), a dallal, amiből a címet loptam: A 60-as évek vége.

A következőkben következik a következő év. Maradjanak velünk!

Mi újság

a valósággal való bármilyen egyezés
a véletlen műve

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy apa megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
megtörve

felhőtlen habbal isszuk a kávét
koptatott nyelv
egyre kevesebb szó
ugyanarra
a szívünk lustabarna
légifelvétel
a nagy időkről
amiknek nem vagyunk tanúi
előttünk kartól karig terjedő
szövegek hártyavékony papírokon
a sorok többsége a szívvonal alatt

mintha a nap most erősebben sütne
ki akarná égetni a filmet
a digitális korban
ez elég nagy
marhaság
de mintha láttam volna erre egy
élettartam-garanciát valamelyik
nagy bevásárlóközpont plakátján
a bámészkodás
az egyetlen amihez úgy tudom értek
végül is mindegy
amíg van térerő
és egy szépen villanó bokán
egyszer csak megáll az idő

a valósággal való

bármiféle egyezés jól jöhet
hogy elmondjak vele
valamit neked hátha
nem érted
félre mert van az egészben
valami emlékszerű már

a látómezőnkből a kiskanál
alakú fényfoltok soha nem tűnnek el
ottmaradnak mint a régi porcelánok
a lakások zeg-zugaiban
meg a dobozba rejtett gyűjtemények
és egyes helyeken a beköttetett
lapszámok évfolyam szerint
édeskés porral beszitálva
örökre kihűlt vasárnapi sütemények
véletlenül előkerült
jegyzetek
egy vaníliasárga fecnin
így jutok hozzád
begyűröm magam
a belső zsebedbe
közvetlenül
az időkapszulák mellé
kockacukor helyett
a habba süllyeszthetsz
majd

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy a fiú megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
betörve

(Jelenkor, 2014, 57.  évf./2)

(fotó: Csuhai István)

Nyári szünet

[lejátszó a szöveg alatt]

(fotó: Csuhai István)

Nyári szünet

az én köröm kívül esik a húsvadászat és az álomcsapdák körén
annyit tehetnék hogy koszorúságba fonnám a férfias szomort
egy sör vagy bor mellett ülve elnyújtott büfögés az is jó emberes
elvégre nyár van és nyílnak az epresek a sarki gyümölcsös két
nagy néma szem egy dinnye és egy nem tudom milyen déli I.
osztályú termés univerzumkék blokkot nyom a kezedbe a nyár
szemérmetlenül csúcsra járat és rád jár mint a dögkeselyű ami
merészen megvillan a gyáva pusztulás fölötti kacér mosollyal és
kicsit mintha meggyőződésed is lenne valahol olvad a tölcsér
alján a költséges hit a tévedésekkel úszik el mint egy álmos
de még inkább kútba néző felhő az erdő na az erdő felé menjünk
de csak úszkál soványan csontfehéren már a zsír színén messze
túl izzadja le magáról a visszajárót a fagylaltoslány a foltos kis
kötényben a krémszínek a krémek állnak jól neked látod ez is
csak most derül ki egy ilyen átható szagú sebesen világító napon
vagyunk mint a lerágott köröm a zacc a cukrászdában összegyűrt
szalvéta szélén a maszat meg az összegyűlt hajak a lefolyóban
hogy víz csak víz legyen szomjan nézem a felújított házakat
amikben a vakolat alatt már örökre alszanak a denevérek éjjel is
már csak a tücskök és nekem a szandáltól kidörzsölt sarkam
még egy lusta szeretkezés és izzadunk és szúnyogok és kész

(Megjelent a Jelenkor, 2009, 52/1. számában)