365/079 – „Az ideális nőfogalmat nő alkotta, nem férfi.” Bohuniczky Szefi

Egyszer(-kétszer) már megjegyeztem talán itt is, hogy minden Szeifertet becéztek legalább egyszer életében Szefinek. Engem is. De nem emiatt találtam rá Bohuniczky Szefire. Most jöhetne egy hanem, de nem tudom, hogy hogyan, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy olvasom a Nők című novelláját.

Egészen érzékeny valami ez, nem bocsátkozom itt most elemzésbe (nem is tudnék), csak a szubjektív élmény miatt írom le.

Bohuniczky Szefi (Maller Dezsőné Bohuniczky Jozefa) egyébként egy az elfeledett íróink közül. 1894-ben vagy 1892-ben született (ahány forrás, annyi évszám), a Magyar életrajzi lexikon szerint március 19-én. Nagybirtokos vidéki lányból lett városi asszony. Az első világháború alatt küldte első verseit a Nyugatba, Ignotus biztatta, korábban más lapokban álnéven publikált már novellát, kritikát. Baumgarten-díjat is kapott, a Nyugatban is publikált, sőt irodalmi szalont tartott fenn, ahol a Nyugat (és köre) heti rendszerességgel megfordult. Az ötvenes évek elején azonban kizárták az Írószövetségből és meglehetősen szerény körülmények között (gyakorlatilag adományokból) élt a haláláig (1969). A regényeit pedig, mintha meg sem írta volna, elfelejtették.

Az, hogy sokat tudott az emberekről, számomra a Nők után nem kétséges.

Ajánlom éjszakai vagy bármikori olvasmánynak, ez a link a MEK-re visz: Bohuniczky Szefi: Nők

Reklámok

365/068 – Kosztolányi, március

Az internet archívumaiban turkálni nagy szórakozásom. Ma találtam meg azt a megemlékező dokumentumfilmet, amit a Magyar Televízió Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára készített.

1885. március 29. – 1936. november 3.

Ez nekünk ma azért is érdekes, mert minden megszólalója irodalomtörténet. Meg azért is, mert meg lehet próbálni elképzelni, hogy ez egy műsor a közszolgálati csatornán. A versbetétekkel legyünk nagyvonalúak.

Áldassék, aki feltöltötte, még akkor is, ha 7 darabban van a műsor. Itt mutatom egyesével:

  1. rész: Lányi Hedda visszaemlékezése

2. rész: A vers után megszólal: Karinthy Ferenc

3. rész: Hatvany Lajosné, Illyés Gyula

4. rész: Keresztury Dezső, Illyés Gyula

5. rész: Vas István (nyakkendő!)

6. rész: Vas István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor

7. rész: Weöres Sándor (verset olvas), Karinthy Ferenc, Vas István

365/014 – De ráérünk

Újra és újra meglep, milyen könnyen mond le az objektivitásnak még a látszatáról is bárki, ha érzelmileg érintett(nek gondolja magát) egy ügyben. Azok is, akik máskor olyan könnyedén odavágják (sajnos többnyire teljes joggal), hogy tessék tájékozódni és ragaszkodni a tényekhez. Már annyiszor megtanultam megállapítottam megjegyeztem megjegyezhettem volna, hogy nekem nincs véleményem, aztán időnként mégis megint van, de nem fordult még elő, hogy meg ne bántam volna. A véleménnyel valószínűleg úgy kéne bánni, ahogy a pénzzel: legjobb, ha megtartod magadnak. Csak hát, vajon miért nincs soha tele a pénztárcám? Sem.

De nem is erről akarok írni. Tudtátok, hogy Maupassant hét (7) éven át csiszolta a Gömböc című novelláját? A 11-es témáról jutott eszembe.

A képen ő (Henri René Albert Guy de Maupassant), hét éves korában, amikor még valószínűleg nem dolgozott novellán:

Nagyon ráérhetett, mi? Á persze, régen biztos nem telt ilyen gyorsan az idő. Ráadásul mindenki fekete-fehér volt, pontosabban szürkeárnyalatos, esetleg szépia,

úgy azért mégiscsak könnyebb, ugyebár.

Na jó, félre a tréfával, a tények kedvéért: mestere, Gustave Flaubert volt az, aki nem engedte közölni a novella első (és valószínűleg második, sokadik) változatát, hanem arra biztatta a fiatal Guy-t, hogy csiszoljon rajta. Az nagyszerű dolog lehet, ha valakinek mestere van. Olyan, akire hét évig lehet, sőt érdemes hallgatni, mert komolyan vesz.

Maupassant harminc volt, amikor megjelent a Gömböc, Flaubert még megérte:

Vidéki magányában olvasta neveltjének művét, és az oly aggodalmas, oly nehezen dicsérő mester ezt írta a fiúhoz írt legvégső levelében: “A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!”

– írja Hegedűs Géza a Világirodalmi arcképcsarnokban.

És arról is esik szó, hogy milyen lelkiismeretesen készült az írói mesterségre:

Megtanulta lelkének atyjától, hogy sokoldalúan műveltnek kell lenni – és sokoldalúan műveltté lett. Úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban – és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdettől végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekről és emberek közti kapcsolatokról.

Valahogy így képzeli az ember az írót. Már, aki képzeli valahogy. Mondjuk én.

Egyébként állítólag Macuo Basónak van olyan haikuja, amin tizenöt (15) évig dolgozott. De ez már egy másik történet.