Színes, szagos szöveg

Naplovam

Ha már az előző posztban tudományos igénnyel elmagyaráztam, hogy is vagyok a szórakozással (meg a szöveggel), most előveszem a valódi szórakoztatást. A statisztikát, hehe. Na, jó, nem, csak részben (a szófelhőkészítő program a leggyakrabban használt szót jeleníti meg legnagyobb méretben, hacsak nem állítjuk be máshogy, és én nem állítottam).

A szó-kép, az nekem régi mániám, majdnem olyan régi, mint végighajtani a Stefánián, csak az nem az enyém. Képvers, digitális szövegkép, nekem egyre megy, úgyhogy csináltam néhány kísérleti darabot, ezeket most legfőképpen kíváncsiságból.

Itt van például rögtön ez a horror, a neonszínekkel, meg hogy behajtani tilos – itt a teljes regényszövegemet vettem alapul:

AASZ-behajtanitilos-inv-neon

Van a fordítottja is, ha az előzővel egybeolvasom, mondhatom, hogy ‘most már van’:

AASZ-behajtanitilos

Mivel alvásról van szó, nem álltam meg, hogy egy kifejezetten alvós felhőt is csináljak, ez egy kicsit kellemesebbnek hat szerintem, főleg mert ‘jó lett’:

AASZ-agy-szines

És ha altatószer (vagy altató szer), akkor egy virtuális tabletta, teljes méretben megnyitva el lehet szórakozni ezzel is, hogy melyik szavakat vesszük észre benne:

AASZ-tabletta-szines

Kísérletképpen készítettem három fejezetből is szófelhőket, a shape-t a témához kapcsolódva választottam, első, második, harmadik fejezete egy beszélőnek:

zelma1

zelma2

zelma3

Elég sok a nem, nem? De ne feledjük, hogy mindezek kb. olyan relációban vannak a szöveggel, mint az E967 a xilittel, sőt, mint a xilittel készülő diétás kólával. Erősen konvergál a nullához, de mégiscsak van valami köze.

Erről egyelőre ennyit, most már legközelebb valami életbevágó semmiséggel fogok foglalkozni.

Reklámok

Jól szórakozunk, azaz: hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg…

Naplovam

Azt hiszem, elég sokan jól elszórakozunk a világ leírhatatlanságával egy életen keresztül, de – mint a címben jeleztem – ez egy kis kiegészítésre szorul. Hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg… hát, olyan ez, mint a viccben, amikor apa először viszi el a kisfiát a kocsmába, kikérik a cimborák a feles kört, a gyerek áhítozva nézi, mire az apja neki is kér egyet, a gyerek felhajtja, és azt mondja: Apa, ez borzasztó rossz!, mire apa: Na, hát ez az! Anyád meg azt hiszi, szórakozni járunk ide!

Az élet Az írás nem fenékig dubaji night club. Néha egyenesen Kőbánya alsó, hajnali négykor. Télen. Másnaposan.

Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy minél több technikát ismerünk, annál többet ki is akarunk próbálni (alighanem mindig pont eggyel többet, mint amennyit ismerünk), hiába is van saját (netán bevált) módszerünk, hiába is nem szeretünk a komfortzónán túl lenni – úgy általában. Mindenki másban bátor és kísérletező.

Például az, hogy spontán írás. Nem sokat kísérleteztem vele, mert nem tudtam, hogy nem mindenkinél működik ugyanúgy. De ez nem igaz, egy időben viszonylag sokat kísérleteztem vele, s hogy ennek nem látjuk nyomát, az nem a véletlen műve.

Az önkontroll szép erény, gyakrabban is gyakorolhatnám, csak hát az meg olyan, hogy az ember nem kontrollálhat mindent. Az életének lesznek olyan területei, ahol megtanulja magát viszonylag szigorúan felügyelni, hogy lehetőleg csak a legjobbat hozza ki magából (s hogy az végső soron mennyire lesz jó, azt úgyse tudja), más területeken meg jobban elengedi magát. Szóval, ami fontos, azt ellenőrzi, figyeli, szűri, bent tartja (összetépi, törli), a nem jónak tartottat, a fölöslegest vagy durvát, azokon az életterületeken meg, amik kevésbé fontosak, szabadon engedi a hülyeségeit. Mert ugye, mit veszíthet? Sokat. De úgy véli, hogy a másik területen meg még többet. Hát ilyen fajta az, aki ír vagy valami mást csinál efféle szenvedéllyel.

De amúgy nem szeretem ezt a szót, hogy szenvedély, mert az rendben van, hogy benne van a szenvedés (emiatt éppenhogy szeretem), de mégiscsak valami élvezetet sugall, azt meg már fent elmeséltem.

Az egészet egyébként a tudatmódosulat miatt kezdtem írni, szóval arra akartam kitérni, hogy kell-e a tudatot piszkálni szerekkel (nem), ahhoz hogy spontán legyünk (És maga is ott van a spontán? Hát, mikor hogy, van hogy szimultán.), de ezt most már, mire ide érek az írásban, teljesen fölösleges témának ítélem, és elteszem egy olyan pillanatra, amikor tudok róla valamit mondani.

Anya el nem végzett munkája vagyok

Naplovam

A címben el is mondtam mindent. 🙂

Akkor legyen szó valami másról.

Az szerintem egy blognak (aka netnapló, tehát személyes írások közszemlére téve) tök jól tud állni, hogy ha a szerzője kibeszél. De mióta irodalom az, ha valamit leírok T/2-ben? Nem érted, olvasod, olvasod és úgy nem érted. Ülsz, elszívsz egy cigit. Megvakarod a füled tövét, elgondolkodsz, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogsz megcsinálni mégse. Megnézed a lábujjkörmeidet, mert egész nap mezítláb mászkálsz otthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnád térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolsz, belenézel a csészédbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szereted.

Nem értem, olvasom, olvasom és úgy nem értem. Ülök, elszívok egy cigit. Megvakarom a fülem tövét, elgondolom, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogok megcsinálni mégse. Megnézem a lábujjkörmeimet,  mert egész nap mezítláb mászkálok itthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnám térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolok, belenézek a csészémbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szeretem.

Na?

A látás másik dimenziója

Jegyzetelek

Látok egy embert, aki maga után kutatva, tétovaságban tölti a napjait. Hozzászokott a lelkifurdaláshoz, ha véletlenül elmúlna, már talán hiányozna is neki.

Elvállalt, halvány ígéretekkel terhelt feladatai (megírandók, megtartandók, a-ból b-be elmozdítandók, beillesztendők és eltávolítandók, és naná hogy megrövidebbítendők is – mondd ki, ha tudod) rétegződnek egymásra a terveivel (egy szabad nap, egy randevú, egy élvezeti olvasás, egy hely felkeresése, egy jó szex, egy lassú, finom dohányzás, ilyesmik), szóval hamu, kosz, por, papír, háztartási hulladék, hajszálak, naptárak, évszámok, szavak, szavak, szavak.

Mögötte állok, és mintha ragadós lenne a tétovasága, én is elbizonytalanodom. Időről időre felemelem a kezem, hogy megkocogtassam a vállát, de nem teszem meg, mit is mondanék. Ha fordul lassan, fordulok vele. A látószögünk közel azonos. Néha hosszasan azokon a kis tárgyakon legeltetjük a szemünket, amik felgyűltek a polcokon. Egy olasz mondás szerint az apró ajándékok tartják életben a barátságot. Szerintem az apró ajándékok tartanak életben mindent.

Egy ideig gyötört engem ez az ember, nem szeretem… gyűlölöm a habozást, ezt a se erre, se arra el nem mozduló, mélyen keserű, felszínen savanyú létezést, túlságosan emlékeztet önmagamra. Mindarra, amit ki nem állok magamban. Amiért megvetem magam.

Aztán mégis, néha őt is megsértem, talán csak gondolatban, oda lépek, ahol tudom, hogy fáj neki. Mondok valamit, amit nem is úgy gondolok – persze belelovalom magam, hogy szinte elhiszem -, mert nem merem azt mondani, amit gondolok. Azért nem, mert rájöttem, hogy a hangomat ugyan hallja, de nem lát engem. Nem lát engem.

 

Az összefolyó napok és sorok

Műhelynapló

Régen volt műhelynapló, mert sokat dolgozom, haha. Van egy japán mondás – az egyetlen mondás, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy rám is teljesen igaz – ami gyakran eszembe jut: Ha jól dolgozol, több lesz a munkád. Ez európai szemmel (aggyal) eléggé vicces. Is. Meg egy kicsit el lehet azon töprengeni, mi is a munkánk, mit akarunk vele, mennyire másképp lehet mindezt felfogni kultúrától függően.

A finisében vagyok a Hosszú Szövegnek, és érzem, ahogy elveszítem a lábam alól a talajt (seggem alól a széket, ha úgy jobban tetszik, pedig ülök eleget, növesztem rendesen), szóval elkezd a világom mindenben hasonulni ahhoz, amit írok. Most kezd minden mindennel összemosódni, összeérni, összefolyni, a legkritikusabb pillanat, amit mint egy gyorsfagyasztó, úgy kell kristályosítani, hogy a szálak mentén meg lehessen találni vagy végig lehessen követni az egész útvonalat. Ebben egyszerre van jelen a kétségbeesés és a nyugalom: sosem lehetek biztos benne, hogy meglesz, de már tudom, hogy mindegy.

Sok apró dolog van hátra. A mozaiképítéshez hasonlítanám, nem tudom, csináltatok-e már mozaikot – én egyszer egy egész ablakpárkányt lemozaikoztam tördelt járólapokból – , szóval van egy végső állomása, amikor már úgy tűnik, hogy minden kész, csak ki kell fugázni az egészet. Olyan kis könnyed simítgatásnak tűnik, aztán kiderül, hogy többet melózol vele, mint az egész összerakásával, pedig már az is igen kimerítő volt. Nem beszélve arról, ha közben derül ki, hogy valamelyik darabka mégiscsak kicsit ferdén áll… akkor azt kipiszkálni, letisztogatni, újra felrakni, kicsit káromkodni, félrelökni az egészet, aztán mégis megcsinálni, mert nincs az az isten, hogy meg ne.

Hát így állunk most, október elején.

Alapértelmezett formázás

Ezt meg azt csináltam gyerekkoromban, minden nagy volt, féltem dolgoktól, ezt-azt szerettem, amazt máig szeretném – van ez a makacsul bennünk tanyázó kollektív nosztalgia, ha bemondanék hívószavakat, rögtön érezhető lenne, tízből kilenc olvasó a szívéhez kapna, de nem mondok be.

Vannak biztosan befutó erotikus képeim, tízből kilenc olvasó magához nyúlna, de ezeket nem villantom fel.

Vannak remek kínok is, összeszorított fogakról a zománc is lepattogna, tízből kilenc fogorvos ajánlaná, de miattam aztán ne élvezzék jobban az egykulcsos adózást.

Nem megyek biztosra, valahogy ezzel teszek különbséget jó és rossz között. Ezzel szívatom magam: válasszam mindig a nehezebb utat úgy, hogy közben tudom, hogy igazából* nincs választásom. Köszönöm, nincs mit.

______

*végső soron