Le a koncepcióval

Naplovam

Az az új terv, hogy nincs terv. Eddig még mindig ez jött be a legjobban. Megszállottan koncepciózus agyban ezt viszonylag nehéz elintézni. A spontaneitásnak is megvan a maga ideje – tudjuk a Tuti dolog óta, úgyhogy a koncepciótlanságnak is megvan a maga helye, mondom erre én.

Nem az, hogy nincs, hanem nem nagyon van, és ez nem ugyanaz. Vagy de. De nem. De.

A dolgok ott szoktak kisiklani, amikor van egy jó módszerünk, rendszerünk, protokollunk, amit százból kilencvenkilenc esetben zsinórban használtunk, kiválóan működött, aztán eljön az az egy, amikor improvizálni kell(ene). Az a problémás plusz egy sosem a második eset, hiszen akkor rögtön csak ötven százalékos lenne a módszerünk hatásfoka, amiből azonnal rájönnénk, hogy csak hazárdjáték, nemde. Nem, de.

És akkor megtelik a hamutartó. Egyébként, persze van terv a) b) c), például vannak itt nekem egészen jó címeim, ígéretes vázlatokkal és töredékekkel, mert a vázlatok és töredékek legfontosabb jellemzője, hogy ígéretesek, milyenek is lehetnének. Ha nem lennének ígéretesek, már nem lennének. Mármost, vázlatokkal és töredékekkel két dolgot lehet csinálni elveszíteni vagy elrontani*, rendszerezni, vagy kidobni. Mindkettőhöz foglalkozni kell velük, és ha már ott vannak, illetve én ott vagyok, akkor inkább rendszerezem őket kivéve, amikor kidobom a picsába.

De ehhez is össze kell szednie magát az embernek, főleg most, amikor minden olyan, mint a két lélegzetvétel közötti szünet. Vagy két sóhajtás közötti szünet. Két hamutartóürítés közötti szünet, úgy, hogy már nem gyújtasz rá, de még nem is vetted a fáradságot, hogy kiürítsd. Ha nem dohányzol, akkor neked ez nem túl találó példa, de cserébe örökéletpluszhúszév.

Mondjuk úgy, egyszerűbben, hogy szünet van. Annyira szünet van, hogy minden százezermillióval pörög, de ez itt a hurrikán szeme, ülünk a Nagy Kussban. Nem tudom, hogy vagy vele, de én a nyarat várom. És minden évben a nyarat várom, mert mindig azt hiszem, hogy akkor tényleg szünet lesz. De hát a lófaszt. Annak ellenére, hogy ezt empirikus úton még sosem sikerült igazolnom.

__________
*- Mit csinál egy nő egy gumiszobába bezárva két, fél méter átmérőjű vasgolyóval? – Az egyiket elveszíti, a másikat elrontja.

Reklámok

Nem adni magam

Naplovam

Vannak ügyek, amiket csak úgy lehet vinni, ha az ember teljesen beleadja magát. Majdnem minden ügy ilyen. Én most látom csak igazán, hogy elfecséreltem az időmet egy olyan ügyre, amibe teljesen fölöslegesen adtam bele magam, mert nem lehet benne érvényesülnöm. Éreztél már ilyesmit?

Talán nincs késő. Az ember egy darabig azzal áltatja magát, hogy van idő, aztán azzal, hogy nincs késő. Hehe.

Nincs késő kiszállni, átrendezni, újrakezdeni, nevezzük akárhogy, de mindenképpen azzal kezdődik, hogy kidobjuk, amiről bebizonyosodott, hogy nem fontos. Hogy bizonyosodik be az ilyesmi? Én makacs vagyok, úgyhogy nálam nagyon lassan. Nekem nagyon sokszor, nagyon sok pofonba kell beleszaladni ahhoz, hogy lássam, hogy értelmetlenséget csinálok. Hogy belássam. Meggyőződjek, elhiggyem, hogy teljesen hülyeséget hittem odáig. Magamról, a dolgomról, arról, hogy amit csinálok fontos lehet. Egyáltalán: jó lehet.

Kifacsarodtam. Beleadtam magam, bő tíz (talán a legjobb tíz) évemet*, és passz. Mostantól bármi történik ez ügyben, késő.

________

*illetve annál inkább többet, talán tizenötöt

Visszatalál

Naplovam

A legbanálisabb pillanatokban történnek azok a dolgok, amiket talán nem is történésnek kéne nevezni (de annak nevezem), belül zajlik, fejben, konkrétan a koponyában, néha azon belül is egészen jól lokalizálható helyen, én legalábbis úgy képzelem, hogy meg tudnám mutatni, hol, az agyam melyik háromdimenziós területén keletkezett ez vagy az a gondolat.

Gondolat, na, igen, ezt a szót keressük. Feltéve, hogy a gondolatot elfogadjuk a történés legkisebb egységének. A gondolat legyen az, ami alulról éri el a történés fogalmi követelményének határát, mint a csiklandozás a fájdalomérző receptorok ingerküszöbét. A gondolat már történik, de még nem fájdalom – csak hogy végleg belezavarodjunk.

Szóval, veszem le a polcról a papírtörlőt, hogy letépjek belőle egy lapot, hogy pár másodperc múlva abba fújjam az orrom (ja, van ilyen), közben azon gondolkodom, mikor is lesz a fotókiállítás, amire mindenképpen el akarok menni, és egy ismeretlen kapcsolással a jobb szemem mögötti harántvonalon, határozott középkék fényű, féregszerű alakzatban jelenik meg a gondolat, hogy vissza kell oda találni, arra a térben nehezen, de időben viszonylag jól meghatározható pontra, amikor sokkal kevesebb hatásnak engedelmeskedtem, sokkal szabadabban írtam, mint mondjuk ma. Nem blogot (ezzel éppenhogy visszatértem mostanában a régi, elveszettnek hitt szószátyár szabadságomhoz, ami egyébként talán ugyanazon a ponton volt), hanem minden mást. Hogy ne ragaszkodjak (ragadjak bele) az éppen aktuálisan engem érő és vitathatatlanul megmozgató hatásokba, ahhoz vissza kell lépni arra a (lelki) pontra, amikor éppen jó volt. Jól ment, nem mindig könnyen, de jól, és éreztem, pontosan tudtam, hogy milyen vagyok, milyen dolgok kerülnek ki a kezem alól. Semmiségnek tűnik, de épp ellenkezőleg, hatalmas dolog, ennél jobb vagy több nem tud lenni semmilyen alkotói folyamat. A hatások meg persze nem maradnak el az út szélén, kellenek is, de csak úgy, mint a petrezselyemcsomó a húslevesbe: hadd főjön ki az íze, aztán majd leszűrjük.

 

Oké

Naplovam

Oké, akkor most elkezdődik, hogy eldőlnek a dolgok. Oké, arra dőlnek, amerre a lehető legrosszabb. Ez egy lavina. A várásnál még elvileg ez is jobb, gyakorlatilag nem tudom. Gyakorlatilag az a sokat emlegetett reményhal ilyenkor fehér hasával fölfelé úszik a légben, mindenhol bezavar a látómezőbe, mint a retinára tapadt nanométernyi porszem.

Az ember ilyenkor elszalad valakihez, visszaélve türelemmel, bizalommal, csak azért, hogy ne otthon érje a szégyen. Hogy nem bírja visszatartani. Az elkeseredést. Ne a gyerekek előtt.

Ennyi maradjon már meg.

#workhard

Naplovam

A hashtag már csak arra van, hogy elvegyük vele a dolgok élét* (Twitteren néha nem is egy-egy poszton, hanem a hozzá tartozó tagen nevetek legnagyobbakat), az 1mondat-blogomban is tréfáltam vele, és mindezt a cím magyarázatául most azért mondom el, mert a #workhard is csak vicc (mi nem az?), azt hiszem, ez is csak nézőpont (meg jóindulat vagy indulat) kérdése, de hát mégiscsak work van most, ami olykor tényleg hard, és most olykor van. Élek benne.

Olyan ez kicsit, mint a tésztagyúrás, sőt dagasztás, mondjuk kalácsé. Van egy nagy adag tésztám (amit most ne nevezzünk szövegnek) és szép, márványos kalácsot szeretnék belőle sütni, ezért az egyik részébe bele kell dolgozni a kakaóport. De úgy, hogy végül homogén, szép és finom legyen, mintha a kakaó örök időktől fogva oda lett volna teremtve. De olyan is ez, mint a majonéz, ha csináltatok már majonézt, tudjátok, hogy az olaj meg a tojássárgája csak hosszas, türelmes, aprólékos rábeszélés után hajlandóak együttműködni. Amikor azonban felismerik, hogy együvé tartoznak, már kész is a harmónia, elválaszthatatlanok lesznek és együtt hoznak létre valami komolyabbat, amit már nem kajának, de mondjuk gasztronómiának nevezünk.

Azt tudjátok, hogy a csodálatos Richard Brautigan azt írja a Pisztrángfogás Amerikában-ban, hogy

Mindig is szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelyik emberi szükségletet fejez ki, és az az utolsó szava, hogy majonéz.

? 🙂 Most jutott eszembe.**

Amúgy korábban, meg máig is magamban nagy tragédiákkal szoktam foglalkozni, de valahol tudom, hogy az nem én vagyok (nem mind és/vagy nem mindig), azok nem az enyémek, mert ami nagy, kolosszális, az néha váratlanul túlontúl könnyű lesz, elszáll, elszállok. Én – azt hiszem – a kis tragédiáké vagyok. Nem könnyű, de végül is az a lényeg, hogy legyen benne kakaó. Kivéve, ha majonéz.

______

*Mert minden dolognak, minden mondatnak éle van, van, aminek több is, van, aminek tompa, azon persze semmi nem segít.

**Gyakran eszembe jut.

Részben álomnapló

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).

Színes, szagos szöveg

Naplovam

Ha már az előző posztban tudományos igénnyel elmagyaráztam, hogy is vagyok a szórakozással (meg a szöveggel), most előveszem a valódi szórakoztatást. A statisztikát, hehe. Na, jó, nem, csak részben (a szófelhőkészítő program a leggyakrabban használt szót jeleníti meg legnagyobb méretben, hacsak nem állítjuk be máshogy, és én nem állítottam).

A szó-kép, az nekem régi mániám, majdnem olyan régi, mint végighajtani a Stefánián, csak az nem az enyém. Képvers, digitális szövegkép, nekem egyre megy, úgyhogy csináltam néhány kísérleti darabot, ezeket most legfőképpen kíváncsiságból.

Itt van például rögtön ez a horror, a neonszínekkel, meg hogy behajtani tilos – itt a teljes regényszövegemet vettem alapul:

AASZ-behajtanitilos-inv-neon

Van a fordítottja is, ha az előzővel egybeolvasom, mondhatom, hogy ‘most már van’:

AASZ-behajtanitilos

Mivel alvásról van szó, nem álltam meg, hogy egy kifejezetten alvós felhőt is csináljak, ez egy kicsit kellemesebbnek hat szerintem, főleg mert ‘jó lett’:

AASZ-agy-szines

És ha altatószer (vagy altató szer), akkor egy virtuális tabletta, teljes méretben megnyitva el lehet szórakozni ezzel is, hogy melyik szavakat vesszük észre benne:

AASZ-tabletta-szines

Kísérletképpen készítettem három fejezetből is szófelhőket, a shape-t a témához kapcsolódva választottam, első, második, harmadik fejezete egy beszélőnek:

zelma1

zelma2

zelma3

Elég sok a nem, nem? De ne feledjük, hogy mindezek kb. olyan relációban vannak a szöveggel, mint az E967 a xilittel, sőt, mint a xilittel készülő diétás kólával. Erősen konvergál a nullához, de mégiscsak van valami köze.

Erről egyelőre ennyit, most már legközelebb valami életbevágó semmiséggel fogok foglalkozni.