365/135 – Szép

Mától a Szépírók Társaságának tagja vagyok.

Ez azért is említésre méltó dolog – azon túl, amiért egyébként -, mert egész eddigi életemet “megúsztam” anélkül, hogy bárminek (párt, szervezet stb.) tagja lettem volna. Most először fordult elő, hogy  – hosszas mérlegelés, meg- és rábeszélés után – önszántamból tag óhajtottam lenni valahol, s így az is először fordult elő, hogy felvettek valahova. Tehát mindenképpen nagy nap ez a mai.

Több oka volt ennek, de egyet említek, ami a többivel összeadódva juttatott végül döntésre, ez pedig az volt, hogy vannak olyan idők, amikor ha nem is feltétlenül muszáj, de talán mondhatom úgy, hogy érdemes odaállni valahova. Részévé válni valami olyannak, amit vállalhatónak tartunk, szemben mindazzal, aminek akaratunkon kívül része vagyunk, és amit olyan sokszor tartunk vállalhatatlannak.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akikkel erről korábban beszélgetnem lehetett, az ajánlásokat megíróknak, és a Szépírók Társaságának a felvételért.

Reklámok

365/129 – Sprinter, futó, gyalog

Ezt az elméletemet – azt hiszem – még nem írtam le, pedig nem most fogalmazódott meg bennem. Ma elmeséltem A. László írónak, a L. kocsma teraszán (ha a bejárat mellé helyezett kis asztalt terasznak lehet nevezni, de miért ne lehetne), ezért itt hagyom a mai napra.

A szöveg és a fizikai test mozgásáról van szó. Vagy mondjuk a szöveg és a szerző dinamikájáról, amelyek, úgy látom, néha nagyon is fedésben vannak egymással.

Magamban három csoportra osztom a szerzőket: sprinterekre, futókra, és gyalogosokra – vagy gyaloglókra, vagy gyalogokra, ezt még nem döntöttem el. Talán legyen gyalog, hogy sakkozzuk.

Természetesen mindig az alapattitűdre gondolok, ami nem jelenti azt, hogy egy sprinter olykor ne válthatna át futóba, vagy a gyalog ne vághatna ki egy klassz sprintet bármikor. És egyik típus sincsen alá- vagy fölérendelve a másiknak, mindegyiknek megvan a maga világbajnoka, és mindegyikben létezik a másik végpont, a “futottak még”, az a tömeg, amely azért van (kell), hogy legyen honnan kiemelkedniük azoknak, akik ki.

A sprinterek is futók, de kifejezetten a rövid műfajra vannak berendezkedve. Kispróza, novella, kisregény, és gyakran versek. Ők azok, akik bevállalnak egy futást hegynek fölfelé is, ha arra rövidebb. Néha ettől jól kifulladnak, de hamar regenerálódnak. Viszonylag ritkán vállalják a hosszú, eredménytelen(nek tűnő) munkát és mozgást. Talán ők a legsikerorientáltabbak.

A futók tulajdonképpen hosszútávfutók, úgy 4000 m-től a maratoni távig. A legkiegyensúlyozottabb típus, rendszeres, kitartó, precíz. Akár évente képes regényt írni vagy fölöttébb sok verset vagy novellát. Kevésbé ambiciózus, mint a sprinter, de a szeme előtt azért mindig ott lebeg valamiféle cél, amiért hajlandó áldozatot vállalni, és kifejezetten megérdemeltnek érzi az elismerést, ha odaér.

A gyalogok tesznek a célra (sőt, majdnem mindenre), mérsékelten (vagy csak időnként) foglalkoznak bármiféle sikerrel, egyetlen dolguknak azt tekintik, hogy úton legyenek. Hosszú, végtelennek tetsző gyalogtúrákra képesek, de csak olyanra, ami nem válik meneteléssé. Ha igen, kiszállnak, hazamennek. Hajlamosak minden bizbasznál megállni, ha úgy tartja kedvük, és évekig töprengeni rajta. Vannak éven keresztül elő-elővett, csiszolgatott verseik és évekig írott prózáik.

Egyre gyakrabban gondolkodom ezen, hogy a test mozgása, az, hogy a konkrét fizikai aktivitás mely formája kedves valakinek, milyen (nagy) mértékben határozhatja meg a gondolkodásmódját, ezzel pedig mennyire változik az alkotói magatartása. A sprinter csak a lényegre koncentrálhat, különben veszít a sebességéből, a futónak muszáj magára és a testi funkcióira figyelni, hogy egyenletes tempót tartson, de a rutinja lehetővé teszi, hogy a célon kívül mást is megfigyeljen, míg a gyalog valójában meditál, és ha néha túlságosan is elveszik a részletekben, akkor számára a rostálás kell, hogy rutinná váljon, a szűrés – miközben tudnia kell, hogy mennyi lényegtelennek tűnő dolog tartozik mégis szorosan a lényeghez.

Egy életen belül akár többször is lehet tempót váltani, de úgy hiszem, hogy végül csak az egyikben érezzük majd igazán otthon magunkat.

365/125 – Pihenő

Kicsit pihen a blog, pihe nő az állán.

Úgy pihenni, hogy dolgozni is kell. Nem teszem hozzá, hogy kellene, mert minden elcseszett óra hozzáteszi  a maga hordalékát a munkaórákhoz, sosem lehet tudni, mikor munka, mikor semmittevés.

És erről nincs is mit többet mondani.

 

365/102 – A munkaidő védelme

Egyre többször jut eszembe, ahogy az író* arról beszél, hogy nevetséges, de sokszor kénytelen a munkaidejét védeni. Találkozókat, eseményeket lemondani, nem azért, hogy szórakozzon, vagy pihenjen, hanem”csak” azért, hogy dolgozhasson. Egyfelől tényleg nevetséges (habár tényleg így van), másfelől, mi sem természetesebb, ha az ember író dolgozni akar. Elég sok helyen elhangzott, olvasható volt már, hogy például egy regényben, abban bizony benne kell maradni. Nem lehet kiugrálni belőle napokra, hetekre, aztán – mintha mi sem történt volna – ott folytatni, ahol abbahagytuk. Elég magányos dolog, de ez meg van szokva. Nagyon kibillent ebből a megszokott (és szükséges) állapotból, ha másra kell aktívan koncentrálni. (Pl. egy filmet még meg lehet nézni, de nem lehet filmszerepet vállalni. Utóbbi persze nem fenyegeti az írót, de példának elég szemléletes.)

Nehéz is érteni az ilyesmit, főleg ma, amikor sokan nem tudják elképzelni, hogy valaki többé-kevésbé bizonytalan, és mindenképpen szerény bevételre számítva képes valamit dolgozni. Ahogy nem tudjuk elképzelni, miként dolgozhat valaki ingyen. Olyan nincs, kell, hogy álljon mögötte valami, illetve valaki. Lehetetlen, hogy valaki felsöpörje az utcát mindenféle anyagi ellentételezés nélkül. Enni adjon éhes embereknek. Hogy a többiről, ami most ide kívánkozna, ne is beszéljek. Nem beszélek a többiről, vagyis nem írok, és nem azért, mert ne mernék vagy ne lenne fontos, egyszerűen értelmetlen. Kis olvasóközönségem úgyis pontosan tudja, mire gondolok, és én ehhez a közösséghez beszélek, mert ehhez van értelme szólnom. És ezt is csak azért írom le, hogy ez a kis közösség legalább tudja magáról, hogy létezik, megerősítést nyerjen arról, hogy nincs egyedül. Van dolgunk, és nem gondolom, hogy több vagy más lenne, mint eddig. De nem is kevesebb.

__________

*akit egyébként Esterházy Péternek hívnak, de ez a történet szempontjából most nem releváns információ

365/060 – Hanem még se!… atyafiak

Az előbb (tegnap) még úgy gondoltam, hogy itt a vége a 365 napos blognak. Nem véletlenül választottam a mai poszt címének ezt a Petőfi-idézetet. Ennek a versnek az indulati íve közel áll a szívemhez.

Egy másodperc alatt

Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!

de végül mindig, mielőtt igazán elveszne minden: megálljunk.

Azért* mégis.

Tudjátok, mi az a belső nézőpont? Persze, hogy tudjátok, az egy olyan nézőpont, ami valakinek a koponyáján belül van. Mindenkinek van. Hogy lehet egy belső nézőponttal dolgozni? Úgy, hogy beleülünk abba a koponyába.

Úgy, hogy beleülünk abba a koponyába – mondom újra. Sehogy máshogy.

Azt látjuk, és csakis azt, amit lát, azt érzékeljük, és csakis azt, amit érzékel. Semmiről nem tudunk többet (akkor is, ha valójában tudunk), semmiből nem látunk többet (akkor is, ha persze hogy többet/mást látunk, hiszen kintről jöttünk), mint amit ő tud(hat), mint amit ő lát(hat).

Ez nem könnyű dolog. Könnyűnek tűnhet, de nem. Kicsit olyan, mint a színészet, kicsit olyan, mint az az empátia, amit az orvoslás (testi-lelki) igényel, kicsit olyan, mint a rendezés, kicsit olyan, mint a tudathasadás. Szóval elbasz az ember éveket erre, miközben az élet, ki tudja, hol szalad. Nem szívesen mondom, nem gyakran használom ezt a szót, mert kemény vagyok, mint a teszkós kifli, de érzékenységi kérdés. Is. Érzékenység kell hozzá. (Szükséges, de nem elégséges.)

Az meg aztán nem úgy van, hogy kikapcsolom-bekapcsolom, most leülök dolgozni (on), most felállok (off), hanem állandó, sőt néha szabályozhatatlan. Néha túlmegy minden határon. K. mondta egyszer nekem egy kocsmában, ahol Janisről beszélgettünk, hogy: „Van is benned valami Janis Joplinos erő, simán el tudom képzelni rólad, hogy egyszer csak felpattansz és végiggyalogolsz az asztalokon, miközben mindenki a falhoz kenődik.”

Ezt jól megjegyeztem. Időnként felerősödik ez az egész, mint a Katrina hurrikán, mindent visz. És akkor az uristen kegyelmezzen. Nekem is.

________________

*Azért, mert van ez a 365-kihívás, és amíg csak lehet, amíg csak nem akadályoz semmilyen külső körülmény, addig írni akarom. És azért, mert ez az én blogom, azt írok ide, amit akarok. Ha akarnám, azt is írhatnám, hogy az a f, de nem írom, nem vagyok olyan gonosz.

365/049 – Ma arra gondolok. Létközi

Ma arra gondolok, hogy lesz egyszer valaki, aki egy szövegemet olvasva, amiben egy másik szöveg bújik meg, a homlokára csap (vagy nem csap, de akár csaphatna is), hogy hé, ez a csaj ugyanazt olvasta, amit én, és hé, kiolvasott belőle valamit, amit én is. Sőt, lehet, hogy többet is gondol, átgondolja velem ezt a kódrendszert, és lehet, hogy titokban, üres óráiban vissza-visszatér, hogy lássa, mi minden maradt még előtte rejtve. Mert mindig marad valami.

Ma arra gondolok, hogy a könyvtárrendezés a kritika egyfajta szerény és csendes művészete (Borges). Gyerekkorom óta tudom, hogy a könyvek beszélgetnek egymással a polcon.

Ma arra gondolok, hogy minden ellentétes törekvésem ellenére. Hogy nyakig benne vagyok. A körülmények összjátéka és a tehetetlenségi együttható, plusz a kiszámíthatatlansági faktor, amitől minden egyenlet felborul, és az eredmény végtelen lesz. Ami szépnek szép, de nem eredmény. Benne vagyok a játékban. És most két dolog van, vagy beljebb megyek, vagy? A másikat nem tudom. Nem akarom tudni.

Ma arra gondolok, hogy belépek a klubba. Tegnap arra gondoltam, hogy nem. Tegnapelőtt arra, hogy be.

Ma arra gondolok, hogy ha lenne egy íróasztalom.

Ma arra gondolok, hogy ha nem itt élnék.

365/048 – Témázgatunk

Mára lett volna, illetve volt, illetve van* egy jó kis témám, de addig-addig nézegettem, gondolgattam, forgatgattam, amíg írtam belőle valami mást. Igyekszem pontos lenni, úgyhogy leginkább a valami más fejezi ki, hogy mit. Nem blogposztot, talán így a legpontosabb. És ha már pontos akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy nem is írtam meg (ettől is olyan nehéz megmondani, hogy mit). Illetve meg, de nem.

Igen, jól látjátok (és ha figyelitek, ez egy visszatérő jelenség), abban a pillanatban szaladnak ki alólam a viszonylag megbízhatónak hitt szólovak, amikor például pont az írásról próbálok írni. Legyen még állatos képzavar? Az írásról írás nem más, mint az önmaga definíciójának farkába harapó kígyó. Saját kukorékolásától megsüketült kakas. Enmagát árammal agyonvágó angolna. Saját magát legyorsuló puma. Ja, nem. Ha puma, akkor szélesre tárt, inkább.

Szóval megírtam, de nem. Mondhatnám azt, hogy elkezdtem megírni, de ez valamivel még távolabb állna az ún. igazságtól (úgynevezett, hát ebbe most tényleg nem megyek bele). Mert meg (hát), de még kell majd dolgozni rajta és az is lehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. Az, hogy meg, az biztos, megvanni megvan, mondhatnám, hogy csavarjam még ezt egy kicsit, mert az első három mondatban megvolt, de az ember mindig reméli, hogy több mondattal több lesz belőle. Aztán persze azt is reméli, hogy a megfelelő pillanatban tudni fogja, hogy melyek azok a mondatok, amiktől már nem lesz több. Ennek előfeltétele pedig nyilvánvalóan az, hogy tudja, mikor jött el a megfelelő pillanat.

Hát igen. Nem szórakozni járunk ide. Meg lehet ebbe őrülni.

__________

*A téma nagyon közeli rokonságban van a dologgal. Mindkettő legfőbb tulajdonsága, hogy van.