365/041 – Fizet? Nem fizet?

Nagy téma, és nem hiszem, hogy igazán újat tudok róla mondani, és azt sem, hogy egyáltalán a végére lehet érni, mégis írok róla. Ugyanis – szakkifejezéssel élve – kurvára bassza a csőrömet. Tulajdonképpen ez már a kétezres években (inkább talán a közepétől) elkezdődött az internettel kapcsolatban is: Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni? Azért írtam, hogy az internettel kapcsolatban “is”, mert itt minálunk ez mindenre igaz volt már jóval az információs szupersztrádára való felkapaszkodásunk előtt, és persze részben érthető. Miért?

A baj azzal van, hogy félre vagyunk. Mint rendesen. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nincs ingyen, amiről azt hisszük.

Volt itt ez a szerencsétlen Politis-dolog, hogy megkérdezték, kell-e nekünk egy újság (olyan, ami mindenféle befolyástól mentes, ami kizárólag tájékoztat, nincs sport és kisszínes, van viszont közélet, de komolyan, tényszerűen, ahogy kell(ene)). Mire azt válaszoltunk, hogy kell a francnak. Ez volna a leegyszerűsített változata az esetnek, de valójában az történt, hogy beállított egy csávó, akit talán látásból ismertünk, elmondta a fentieket, de még azt is hozzátette, hogy ami most máshol van, az mind szar, és ő a legjobb újságírókkal csinálna jót (amikor azért az ember megkérdezné, hogy ugyan, áruld már el, honnan tudod, kik a legjobbak, és én honnan tudjam, hogy te ezt tudhatod?), ezek mellé pedig nem mutatott semmit. Én nem vagyok kampány- pr- mittoménmiszakértő, ezért most nem mondom meg, mit kellett volna helyette mondani, csak azt, amit szerintem nem szabadott volna.

Ami viszont szinte biztos kudarcra ítélte – szerintem – a lapot, az nem az ő arculati vagy stratégiai hibájuk volt, hanem két másik ok: 1. Mi, olvasók, azt hisszük, hogy mindezt amúgy is megkapjuk – ingyen. 2. Nincs igényünk a korrekt tájékoztatásra.

Tóta W. írja a HVG-ben, hogy “A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.” Én ezt el is hiszem (már csak azért is, mert könnyen utánanézhetek). Szóval, azt látjuk, hogy nekünk valamiért nem kell a tájékoztatás. Ezt nem abból vonom le, hogy a Politis nem kellett, mielőtt valaki félreértené, hanem abból, hogy most, ebben a pillanatban sem tartunk el arányosan olyan médiumokat, mint a példában említett országok. Mi nem veszünk lapokat, de online főleg nem veszünk, mert ami az interneten van, az ingyen kell hogy ott legyen. Ugye. Valamiért azt akarjuk hinni, hogy mi megkapjuk a tájékoztatást, néha talán elismerően bólogatunk is a tényfeltáró-oknyomozó újságírók működése és főleg az eredményességük láttán, még az is előfordulhat, hogy egy igen nagylelkű pillanatunkban elutaljuk egy kávé árát a cikkek alján megadott bankszámlára, aztán megveregetjük a vállunkat, hogy ej, de kurva jófejek voltunk már megint. Mert fizettünk valakinek a munkájáért. A hiba nem csak a mi készülékünkben van – ha adományt kérnek és nem árat valamiért, tényleg hülyék lennénk minduntalan fizetni.

Tehát ott tartunk, hogy egy internetes vagy mondjuk úgy, digitális tartalom a készítői könyöradományt kuncsoroghatnak a termékükért, munkájukért cserébe. Lehet jönni azzal, hogy reklámbevételekből kéne megélni, ez egy másik nagyon nagy téma, de röviden: gondolj bele, mikor néztél utoljára filmet olyan tévécsatornán, ahol ötpercenként megszakítják az élményt a tízperces reklámblokkok. Az, hogy egy tartalom az lehessen, ami, pénz kérdése. Ha te nem adod, adják a cégek, akik reklámot kérnek cserébe. Egy weboldal, akármekkora látogatottsággal, nem fogja tudni fenntartani magát a lap alján elhelyezett két kis bannerből – te viszont, amint lehet leblokkolod az összes felugrót (jól teszed, mert neked is meg kell őrizni valamit az agyadból), szitkozódsz a villogó sávok miatt (igazad van, mert idegesítő, epilepsziás rohamot okoz, és felesleges vizuális környezetszennyezés), a szövegbe ékelt reklámdobozok miatt (igazad van, lásd mint fent), és örülhetsz, ha tízből egyszer (!) észreveszed, hogy szponzorált cikket olvastál. Szponzorált, bizony. Vagyis: maga a tartalom a reklám, amiről pedig egészen elhitted, hogy egy cikk, amelynek szerzője tényleg meg van arról győződve, hogy a világon az a legjobb telefon/szerkesztőfelület/szálloda/légitársaság/bank/akármi.
A másik oldala: a reklámbevételre utalt felületek magas kattintásszám elérésére kényszerülnek, ez pedig – mondani sem kell – nem a tartalom színvonalának emelését szolgálja. Hanem sőt, jól látod.

Nagy megmondó – és biztos híres blogger – lennék, ha most jól meg tudnám mondani, mi a megoldás. Részmegfejtéseim vannak, az egyik az, hogy fizetek az újságért, amit olvasok, a zenéért, amit hallgatok, még az e-könyvért is fizetnék, ha lenne e-könyvolvasóm, ahogy fizetek az élelemért, a fogorvosi ellátásért, a ruháért stb. És ezt tanítom a gyerekeimnek is. A másik, hogy igyekszem tájékozódni, de nemcsak a világról, hanem arról az orgánumról is, amiből a világról tájékozódni kívánok. Mindről, igen. Hát ez melós, de megéri. Annyit még az egészhez, hogy afölött érdemes talán egy másodpercig eltöprengeni, hogy a bevezetőben feltett kérdéstől (Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni?) mennyire áll távol az a kérdés, hogy: Miért ne lopjam el, amit el tudok lopni?

Ma sem lettünk okosabbak. Igazán nincs mit.

Reklámok

15 éve blogolok

Naplovam

Nem nosztalgiaposztnak szánom, de azért ez már komoly idő, internetes távlatban történelmi, és komoly addikció, még ha voltak is közben rövidebb (egy-egy hónapnál általában nem hosszabb) szünetek. Eddig ez a mostani blogom a legkompaktabb – ennek megfelelően a korábbiakhoz képest legkevésbé népszerű. Az történt ugyanis, hogy először is divat lett, elterjedt, majd tematizálódott a blogolás, így ma már messze nem azt jelenti, mint amit 2001-ben jelentett.

Annyira nem, hogy pl. a HVG egykor nagy izgalmakat kiváltó blogversenye a GoldenBlog (amit először 2005-ben, utoljára pedig 2014-ben hirdettek meg), az utóbbi években már nem is tartalmazott olyan kategóriát, amiből az egész blogvilág kinőtt, vagyis az  ego- vagy énblogok már be sem fértek a tematikus blogok közé.

Mégis megtartottam a klasszikus énblogot itt (most is ezt olvasod, kedves olvasó), egy rovat erejéig (részben átfedéssel az Élvezeti cikkekkel), mert ez tényleg olyasmi, amivel az ember “felnőtt”, nem könnyű abbahagyni. Ha valami foglalkoztat, gondolkodtat, bosszant, vagy eszembe jut valami vicces, készülök valamire, voltam valahol: blogolok – most már másfél évtizede.

A szeifertnatalia.com azonban már gyakorlatilag honlapként működik, nemcsak blog, de pl. a publikációimat is igyekszem itt összegyűjteni, a menüben rovatok vannak és megtalálhatók a linkek más oldalaimra is (art- meg főzőblogomra – amiket viszonylag ritkán frissítek, de már nem akartam ide zsúfolni).

Mi a blog?

A szó maga a web+log (napló) szavakból ered, a kilencvenes évek végén jött létre az első weblog, 1999-ben már blognak nevezték (magyarul egy időben a netnapló is használatban volt), s ezzel a blogger szó is hamarosan létrejött.  Alapgondolatai között szerepelt az egymásra linkelés, így egy valódi hálózat-a-hálózatban kialakítása.

Hogy volt?

Az első blogomat a Sarok nevű oldalon nyitottam 2001 őszén, innen mentem tovább a több szerkesztési lehetőséget kínáló Freeblogra.

Először is, volt valami varázsa annak, hogy kizárólag nickneveken publikáltunk (engem pl. gyakran megtalált a kérdés, hogy férfi vagyok-e vagy nő), de ma már ennek nincs jelentősége, olyan megszokott a nickhasználat, hogy tudjuk, a nicknév mögött is egy ugyanolyan ember ül és ír, mint egy valódi(nak tűnő) név mögött. Sőt, egy kicsit később már növelte a blog presztízsét, ha beazonosíthattuk a szerzőt. Hol volt jelentősége, hol nem, blogja válogatta.

A tematizálódásnál lett ez inkább fontos, amikor egy-egy témakör híreiről tájékozódtunk a nemhivatalos médiában, azaz a blogvilágban. Web 2.0. Itt nagyban növelte az információk hitelét, ha nem “nick mögé bújva” osztotta meg valaki.

A legelső és legnagyobb magyar blogszolgáltató a Freeblog volt, én is sok évet töltöttem ott, és rengeteg ma népszerű hír- témablog onnan indult. Sajnos a gépezet egyszer csak nagyot bukott, rengeteg blog elveszett (az enyém is, de már nem bánom), úgyhogy mindenki más megoldás után kezdett nézni, én is így kerültem a WordPressre, amit az egyik legjobb és legmegbízhatóbb felületnek tartok azóta is. Amit viszont sajnálok, hogy tényleg sok blog/blogger elveszett, nem nagyon találjuk meg egymást. Pedig rengeteg, szó szerint irodalmi igénnyel írt naplóval találkoztam életemben, persze széles volt a skála a mit-ettem-tettem-ma típusúaktól a majomkodókig, utánzókig, unalmasan titokzatoskodókig, művészkedőkig, de legalább a jó blogok sávja is benne volt.

Hogy van?

A másik fontos változás a Facebook megjelenése (még javában terjedt az iWiW, amikor használni kezdtem a Faceboookot – ez is külön történet, az egykori wiw, amibe akkor keveredtem, amikor még át lehetett lapozni pár oldalon, hogy ki van fent. :)).

A Facebookkal mára gyakorlatilag mindenki blogger lett, megosztja az életeseményeit, véleményét, terveit, élményeit, gondolatait stb. – a blogvilág pedig szépen hátracsúszott, szétmaszatolódott. (A Fb-ról kifelé mutató linkre rákattintani  már-már úri passzió, pedig nagyon sokszor érdemes, sőt érdemesebb lenne a keresőt meg saját hírgyűjtőket használni, a lehető legkevesebb szűréssel, azaz: Facebook nélkül.) A Facebook ugyanakkor (sajnos) nélkülözhetetlen, ami ott nincs, az nincs. Különösen igaz így, hogy időközben új blogot kellett nyitom, amit már/még nem ismernek a régi olvasói, ha a Fb-n nem teszem közzé, szinte senkihez sem jut el. (Szerencsére a WordPressnek is van blogolvasója, ahol látni lehet a friss posztokat, és itt az oldalsávban fel lehet iratkozni a blog frissítéseire, amit örömmel látom, hogy sokan megtettek.)

Használom 2009 óta a Twittert is, ami az első mikroblog-rendszer volt (neki köszönhetjük például a #hashtag elterjedését), és ahogy az egyik twitterpajtásom találóan megfogalmazta: az egy másik kávéház. (Én jobban is szeretem, mint a Facebookot, mert pl. nem szűr semmilyen tartalmat, akit követek, azt látom stb., de ez már más téma.)

Szóval, most itt vagyunk, és amellett, hogy most már életcél (vagy ha tetszik, hivatás-) szerűen írok, a Naplovam nem maradhat ki az életemből. Úgy gondoltam, ez a 15 éves évforduló jó apropó, hogy legalább így, címszavakban végignézzem az utat idáig, amíg eljutottunk a html-kód magolástól (mekkora királyság volt kommentboxot szerkeszteni a blogba például!) a két gombnyomással szerkeszthető felületekig.

Kedves olvasó, neked pedig köszönöm, hogy velem tartasz! Boldog tizenötöt nekünk!

15