365/143 – Néha mindenki égeti magát

Én is, természetesen. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen égő olyan dolgokról nyilatkozni, amikkel kapcsolatban nincsenek pontos információink, amikre nincs rálátásunk. Ez nemcsak arról szól, hogy igazán kellemetlen, ha fényt derítünk saját tudatlanságunkra – ez még hasznos is lehetne, ha az internetes kommentelést például beszélgetésre használnánk, nem kinyilatkoztatásokra -, hanem arról is, hogy ezzel tökéletesen bizonyítjuk, hogy mennyire korlátoltak vagyunk, és ezzel arányosan – a dolog természetéből adódóan – mennyire biztosak vagyunk saját nemtudásunkban.

Például engem a napokban az keserít, hogy nem lehet egy könyvről beszélgetni egy könyves oldalon. Illetve lehet, csak nem mindenkivel. És akikkel nem, ott derülnek ki ezek a rettenetes tévképzetek. Komolyan azt hiszi valaki, hogy ma egy irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, fordító stb. nem ismer (majdnem) mindenkit személyesen a kortárs irodalomban? Nem tudják, hogy az alapállás az (személyes ismeretség ide vagy oda), hogy minden létező fórumon (írásban és szóban) örömmel és lelkesen (olykor akár indulatosan) beszélgetnek és vitáznak könyvekről? Mondhatom úgy is, hogy vitázunk. Néha vérre menően, de azt inkább csak személyesen, hiszen ott van lehetőség bőségesen árnyalni a véleményeket és összevetni a nézőpontokat, vizsgálni a saját véleményünket és végül valamiféle kompromisszumra jutni. Írásban ennek töredéke lehetséges, de lehetséges – feltéve, hogy minkét-három-négy-sok beszélgető ugyanabból az alapállásból közelít.

Nem tudom megmondani, hány ilyen beszélgetés, vita (nem keverendő a veszekedéssel!) részese voltam már életemben (szóban és írásban), ahol szerencsére nem ízlésbeli kérdésekről, hanem irodalmiakról esett szó. Sokszor volt olyan, hogy ugyanazzal az emberrel vitatkoztam egy könyvről, akivel később egy másik könyv kapcsán egyezett a véleményünk. Azt tudom, hogy amikor egy általam nagyra tartott személlyel olyan helyzetbe kerülök, hogy érdemesnek tart arra, hogy egy könyvről meghallgassa (elolvassa) a véleményemet és még reagál is rá, tehát párbeszéd alakul ki, mindig megtisztelőnek érzem, és igyekszem benne a legjobb tudásom szerint részt venni. Nagy szavak, de basszus, ez az életünk, ekörül forgunk, ebben élünk, ezek a témáink a legfontosabb témáink.

El sem tudom képzelni, hogy olyan alapon ne vállalnám és ne élvezném a vitával járó szellemi kihívást, hogy személyeskedésbe fordítom, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy engem személyeskedéssel vádolnának azért, mert írok egy recenziót vagy ilyen-olyan véleményt fogalmazok meg, azon az alapon, hogy személyesen ismerem a szerzőt. Vagy a szerkesztőt. Vagy a kiadót.

És ha már itt tartunk: ez a vád ékes példája a “mindenki magából indul ki”-elvnek. Tehát abban a pillanatban, hogy ilyesmi elhangzik, megtudjuk a vádlóról, ő hogyan működik. Minden visszahull mindenkire, arra is, aki nem hajlandó tudomásul venni.

Reklámok

365/138 – Az agresszió szélgörcse fogja alánk robbantani a bilit

A már tegnap is megemlegetett szurikáta-ügynél semmi sem bizonyítja ékesebben, hogy ezt az emberiség történelmében még mindig újnak számító kommunikációs csatornát, amelyet internetnek hívunk, nagyon rosszul tanultuk meg használni.

A zsigeri reakciókra (és ezzel kattintásszámra) vadászó “hírportálok” dagonyáznak abban az ürülékben, amit a t. internetezők készítenek lelkesen a nap huszonnégy órájában. Minden azonnal terítékre kerül, minden itt és most van – így az indulatok is, csak a heves megnyilatkozások elől kiiktattuk (az internet gyorsaságával) azt az időt, amit bölcsebbek még élőszóban is megtartanak, azaz tízig számolnak, mielőtt kiadnák magukból. Én a kevésbé bölcsek közé tartozom, akik élőszóban nagyon ritkán, de írásban időnkén igyekeznek meghagyni az adrenalinnak a kiürülési időt és a hüllőagynak a csillapodást. Nem akarom, hogy bárki rosszul érezze magát, aki olvassa ezt a posztot, ellenkezőleg: Azt szeretném mondani, hogy VIGYÁZAT, CSAPDA!

A net gyors, beírni egy gyalázkodó kommentet, sérelmünkkel kapcsolatban posztot írni, akár félreérthető idézetekkel megtűzdelve – könnyű, egy perc vagy annyi sem. Semmi sem könnyebb, mint engedni ennek a késztetésnek (magam is jártam már így – ezért írom itt le az egészet, emlékeztetőül magamnak is).

És mint azt láttuk már pár százszor vagy pár ezerszer az elmúlt években, évtizedekben: semmi sem könnyebb, mint részinformációk alapján a népharagot ráirányítani valamire vagy valakire. (Van, ahol ezt egészen nagyban csinálják, nem tudom, hallottatok-e ilyesmiről, de akár egyes népcsoportokat vagy különböző társadalmi státuszú embereket lehet ezzel a módszerrel egymás ellen hergelni.)

Odáig jutunk, hogy az egyébként más népcsoportok feltételezett agressziójától rettegő honfitársaink is pillanatok alatt fatvát hirdetnek egy tízéves gyerekre, vagy éppen, olvasott és művelt ismerőseink gyalázkodásba és ítélkezésbe fognak egy-két kiragadott mondat alapján, ha azt egy számukra kedves vagy szimpatikus, esetleg elismert ember osztja meg. A virtuális világban, a közösségi oldalakon mindenkinek saját “újságja” lett, kit többen, kit kevesebben olvasnak, de minél többen, annál nagyobb (volna) a felelőssége.

Ugyanakkor egy virálisan terjedő rágalomhoz vagy megtévesztéshez még csak népszerűnek sem kell lenni, elegendő, ha a legleegyszerűsítőbb formát választjuk, feketének és fehérnek ábrázolunk valamit, lehetőleg legyen a sértett állat, vagy gyerek, esetleg maga a posztot létrehozó személy, a lényeg, hogy az adott közegben azonnali együttérzést váltson ki, már csak meg kell nevezni az ellent és készen vagyunk. Vihart kavartunk a biliben.

Az online zaklatásnak sok formáját ismerjük már, tudjuk, hogy legalább annyira káros és veszélyes, mint az offline változata. Tehát nem kevésbé lehet fájdalmas egy virtuális balegyenes, mint egy valódi. Ez ideig-óráig akár megelégedéssel is eltöltheti az agresszió gerjesztőjét, önigazolást nyerhet az ismerősei megosztásaiból és támogató szavaiból, és ha még egy lap is felkapja, amit még többen olvasnak, valóságos diadalmenetet élhet meg. Mint mondtam, egy darabig. De a rettenetes frusztráció és gyűlölködés, mint egy múlni nem akaró gyomorrontás, ott marad. A görcsös mindenre támadás életformává válik, és lesz, pontosabban nagyon is van mitől félni. Ez egyszer robban, de a seggünket nem védi majd semmi.

És ez csak az egyik hátulütője a dolognak. A másik probléma ezzel a folyamatos indulatkeltéssel az, hogy egyszer tényleg lesz majd olyasmi, amin fel kéne háborodni, amikor igazán szükség lenne a jóérzésre és az indulatokra, mondom, a kettőre együtt, de akkor már nem lesz ilyenünk. Nem leszünk képesek az egymilliomodik felháborító esetnél észrevenni, hogy ez most más. Hogy nem egy újabb felháborító eset – amelynek, ki tudja, mennyi a valóságalapja – hanem ez most tényleg igazi, most valaki bajban van, most valami igazságtalanság, vagy hatalmas, botrányos szörnyűség történt. Nem fogjuk látni. Hozzászokunk, köpködünk, és lapozunk tovább.

Nem állítom, hogy például nem kell foglalkozni a gyerekek és az élet tiszteletének viszonyával. Ám alig hiszem, hogy erre a nyilvános gyalázkodás lenne a legjobb megoldás, különösen nem egy csak részleteiben ismert eset alapján. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem is tartoznak a nagyközönségre, amióta leszoktunk (úgy tudom, legalábbis), a pellengérre állítás szép hagyományáról és lemondtunk a nemes megkövezésről is.

Végül: van olyan eset is, amit egyszerűen nem elegáns az internetező publikum elé tárni, legyen jogos vagy jogtalan a felháborodásunk. Hogy miért legyek én elegáns, amikor velem valami rossz történik? Mert legyek én a változás, amit látni akarok a világban. És mert kiterítenek úgyis.

 

 

365/066 – Személyre szabott, kedves internet

Nem szeretnék, kedves internet, köszönöm szépen, de nem szeretnék személyre szabott híreket olvasni, hiába kérdezgeted annyit. A közösségi oldalakon bezárhatsz engem a véleménybuborékba, eddig még mindig megtaláltam a kiskaput, ha máshol nem, ott, a remekül kézre álló iksznél, a fölső sarokban.

Ha nem kiskosztüm vagy öltöny, nekem ne legyen személyre szabott.

Köszönöm szépen, de nem kell a tartózkodási helyem, nemem, bőrszínem, életkorom, magasságom, családi állapotom, kedvenc filmem és olvasmányom, ezek megvannak itt nekem. IRL – ha mond ez még valakinek valamit.

És ki tudom találni, mi legyen. Mi legyen a következő tartózkodási helyem, nemem (marad), bőrszínem (marad), életkorom (jó, ezt nem), magasságom (mértékkel és cipővel változtatom), filmem, olvasmányom.

Ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is ki tudok találni.

Ki tudok találni.

Ki tudok találni.

 

365/041 – Fizet? Nem fizet?

Nagy téma, és nem hiszem, hogy igazán újat tudok róla mondani, és azt sem, hogy egyáltalán a végére lehet érni, mégis írok róla. Ugyanis – szakkifejezéssel élve – kurvára bassza a csőrömet. Tulajdonképpen ez már a kétezres években (inkább talán a közepétől) elkezdődött az internettel kapcsolatban is: Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni? Azért írtam, hogy az internettel kapcsolatban “is”, mert itt minálunk ez mindenre igaz volt már jóval az információs szupersztrádára való felkapaszkodásunk előtt, és persze részben érthető. Miért?

A baj azzal van, hogy félre vagyunk. Mint rendesen. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nincs ingyen, amiről azt hisszük.

Volt itt ez a szerencsétlen Politis-dolog, hogy megkérdezték, kell-e nekünk egy újság (olyan, ami mindenféle befolyástól mentes, ami kizárólag tájékoztat, nincs sport és kisszínes, van viszont közélet, de komolyan, tényszerűen, ahogy kell(ene)). Mire azt válaszoltunk, hogy kell a francnak. Ez volna a leegyszerűsített változata az esetnek, de valójában az történt, hogy beállított egy csávó, akit talán látásból ismertünk, elmondta a fentieket, de még azt is hozzátette, hogy ami most máshol van, az mind szar, és ő a legjobb újságírókkal csinálna jót (amikor azért az ember megkérdezné, hogy ugyan, áruld már el, honnan tudod, kik a legjobbak, és én honnan tudjam, hogy te ezt tudhatod?), ezek mellé pedig nem mutatott semmit. Én nem vagyok kampány- pr- mittoménmiszakértő, ezért most nem mondom meg, mit kellett volna helyette mondani, csak azt, amit szerintem nem szabadott volna.

Ami viszont szinte biztos kudarcra ítélte – szerintem – a lapot, az nem az ő arculati vagy stratégiai hibájuk volt, hanem két másik ok: 1. Mi, olvasók, azt hisszük, hogy mindezt amúgy is megkapjuk – ingyen. 2. Nincs igényünk a korrekt tájékoztatásra.

Tóta W. írja a HVG-ben, hogy “A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.” Én ezt el is hiszem (már csak azért is, mert könnyen utánanézhetek). Szóval, azt látjuk, hogy nekünk valamiért nem kell a tájékoztatás. Ezt nem abból vonom le, hogy a Politis nem kellett, mielőtt valaki félreértené, hanem abból, hogy most, ebben a pillanatban sem tartunk el arányosan olyan médiumokat, mint a példában említett országok. Mi nem veszünk lapokat, de online főleg nem veszünk, mert ami az interneten van, az ingyen kell hogy ott legyen. Ugye. Valamiért azt akarjuk hinni, hogy mi megkapjuk a tájékoztatást, néha talán elismerően bólogatunk is a tényfeltáró-oknyomozó újságírók működése és főleg az eredményességük láttán, még az is előfordulhat, hogy egy igen nagylelkű pillanatunkban elutaljuk egy kávé árát a cikkek alján megadott bankszámlára, aztán megveregetjük a vállunkat, hogy ej, de kurva jófejek voltunk már megint. Mert fizettünk valakinek a munkájáért. A hiba nem csak a mi készülékünkben van – ha adományt kérnek és nem árat valamiért, tényleg hülyék lennénk minduntalan fizetni.

Tehát ott tartunk, hogy egy internetes vagy mondjuk úgy, digitális tartalom a készítői könyöradományt kuncsoroghatnak a termékükért, munkájukért cserébe. Lehet jönni azzal, hogy reklámbevételekből kéne megélni, ez egy másik nagyon nagy téma, de röviden: gondolj bele, mikor néztél utoljára filmet olyan tévécsatornán, ahol ötpercenként megszakítják az élményt a tízperces reklámblokkok. Az, hogy egy tartalom az lehessen, ami, pénz kérdése. Ha te nem adod, adják a cégek, akik reklámot kérnek cserébe. Egy weboldal, akármekkora látogatottsággal, nem fogja tudni fenntartani magát a lap alján elhelyezett két kis bannerből – te viszont, amint lehet leblokkolod az összes felugrót (jól teszed, mert neked is meg kell őrizni valamit az agyadból), szitkozódsz a villogó sávok miatt (igazad van, mert idegesítő, epilepsziás rohamot okoz, és felesleges vizuális környezetszennyezés), a szövegbe ékelt reklámdobozok miatt (igazad van, lásd mint fent), és örülhetsz, ha tízből egyszer (!) észreveszed, hogy szponzorált cikket olvastál. Szponzorált, bizony. Vagyis: maga a tartalom a reklám, amiről pedig egészen elhitted, hogy egy cikk, amelynek szerzője tényleg meg van arról győződve, hogy a világon az a legjobb telefon/szerkesztőfelület/szálloda/légitársaság/bank/akármi.
A másik oldala: a reklámbevételre utalt felületek magas kattintásszám elérésére kényszerülnek, ez pedig – mondani sem kell – nem a tartalom színvonalának emelését szolgálja. Hanem sőt, jól látod.

Nagy megmondó – és biztos híres blogger – lennék, ha most jól meg tudnám mondani, mi a megoldás. Részmegfejtéseim vannak, az egyik az, hogy fizetek az újságért, amit olvasok, a zenéért, amit hallgatok, még az e-könyvért is fizetnék, ha lenne e-könyvolvasóm, ahogy fizetek az élelemért, a fogorvosi ellátásért, a ruháért stb. És ezt tanítom a gyerekeimnek is. A másik, hogy igyekszem tájékozódni, de nemcsak a világról, hanem arról az orgánumról is, amiből a világról tájékozódni kívánok. Mindről, igen. Hát ez melós, de megéri. Annyit még az egészhez, hogy afölött érdemes talán egy másodpercig eltöprengeni, hogy a bevezetőben feltett kérdéstől (Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni?) mennyire áll távol az a kérdés, hogy: Miért ne lopjam el, amit el tudok lopni?

Ma sem lettünk okosabbak. Igazán nincs mit.

15 éve blogolok

Naplovam

Nem nosztalgiaposztnak szánom, de azért ez már komoly idő, internetes távlatban történelmi, és komoly addikció, még ha voltak is közben rövidebb (egy-egy hónapnál általában nem hosszabb) szünetek. Eddig ez a mostani blogom a legkompaktabb – ennek megfelelően a korábbiakhoz képest legkevésbé népszerű. Az történt ugyanis, hogy először is divat lett, elterjedt, majd tematizálódott a blogolás, így ma már messze nem azt jelenti, mint amit 2001-ben jelentett.

Annyira nem, hogy pl. a HVG egykor nagy izgalmakat kiváltó blogversenye a GoldenBlog (amit először 2005-ben, utoljára pedig 2014-ben hirdettek meg), az utóbbi években már nem is tartalmazott olyan kategóriát, amiből az egész blogvilág kinőtt, vagyis az  ego- vagy énblogok már be sem fértek a tematikus blogok közé.

Mégis megtartottam a klasszikus énblogot itt (most is ezt olvasod, kedves olvasó), egy rovat erejéig (részben átfedéssel az Élvezeti cikkekkel), mert ez tényleg olyasmi, amivel az ember “felnőtt”, nem könnyű abbahagyni. Ha valami foglalkoztat, gondolkodtat, bosszant, vagy eszembe jut valami vicces, készülök valamire, voltam valahol: blogolok – most már másfél évtizede.

A szeifertnatalia.com azonban már gyakorlatilag honlapként működik, nemcsak blog, de pl. a publikációimat is igyekszem itt összegyűjteni, a menüben rovatok vannak és megtalálhatók a linkek más oldalaimra is (art- meg főzőblogomra – amiket viszonylag ritkán frissítek, de már nem akartam ide zsúfolni).

Mi a blog?

A szó maga a web+log (napló) szavakból ered, a kilencvenes évek végén jött létre az első weblog, 1999-ben már blognak nevezték (magyarul egy időben a netnapló is használatban volt), s ezzel a blogger szó is hamarosan létrejött.  Alapgondolatai között szerepelt az egymásra linkelés, így egy valódi hálózat-a-hálózatban kialakítása.

Hogy volt?

Az első blogomat a Sarok nevű oldalon nyitottam 2001 őszén, innen mentem tovább a több szerkesztési lehetőséget kínáló Freeblogra.

Először is, volt valami varázsa annak, hogy kizárólag nickneveken publikáltunk (engem pl. gyakran megtalált a kérdés, hogy férfi vagyok-e vagy nő), de ma már ennek nincs jelentősége, olyan megszokott a nickhasználat, hogy tudjuk, a nicknév mögött is egy ugyanolyan ember ül és ír, mint egy valódi(nak tűnő) név mögött. Sőt, egy kicsit később már növelte a blog presztízsét, ha beazonosíthattuk a szerzőt. Hol volt jelentősége, hol nem, blogja válogatta.

A tematizálódásnál lett ez inkább fontos, amikor egy-egy témakör híreiről tájékozódtunk a nemhivatalos médiában, azaz a blogvilágban. Web 2.0. Itt nagyban növelte az információk hitelét, ha nem “nick mögé bújva” osztotta meg valaki.

A legelső és legnagyobb magyar blogszolgáltató a Freeblog volt, én is sok évet töltöttem ott, és rengeteg ma népszerű hír- témablog onnan indult. Sajnos a gépezet egyszer csak nagyot bukott, rengeteg blog elveszett (az enyém is, de már nem bánom), úgyhogy mindenki más megoldás után kezdett nézni, én is így kerültem a WordPressre, amit az egyik legjobb és legmegbízhatóbb felületnek tartok azóta is. Amit viszont sajnálok, hogy tényleg sok blog/blogger elveszett, nem nagyon találjuk meg egymást. Pedig rengeteg, szó szerint irodalmi igénnyel írt naplóval találkoztam életemben, persze széles volt a skála a mit-ettem-tettem-ma típusúaktól a majomkodókig, utánzókig, unalmasan titokzatoskodókig, művészkedőkig, de legalább a jó blogok sávja is benne volt.

Hogy van?

A másik fontos változás a Facebook megjelenése (még javában terjedt az iWiW, amikor használni kezdtem a Faceboookot – ez is külön történet, az egykori wiw, amibe akkor keveredtem, amikor még át lehetett lapozni pár oldalon, hogy ki van fent. :)).

A Facebookkal mára gyakorlatilag mindenki blogger lett, megosztja az életeseményeit, véleményét, terveit, élményeit, gondolatait stb. – a blogvilág pedig szépen hátracsúszott, szétmaszatolódott. (A Fb-ról kifelé mutató linkre rákattintani  már-már úri passzió, pedig nagyon sokszor érdemes, sőt érdemesebb lenne a keresőt meg saját hírgyűjtőket használni, a lehető legkevesebb szűréssel, azaz: Facebook nélkül.) A Facebook ugyanakkor (sajnos) nélkülözhetetlen, ami ott nincs, az nincs. Különösen igaz így, hogy időközben új blogot kellett nyitom, amit már/még nem ismernek a régi olvasói, ha a Fb-n nem teszem közzé, szinte senkihez sem jut el. (Szerencsére a WordPressnek is van blogolvasója, ahol látni lehet a friss posztokat, és itt az oldalsávban fel lehet iratkozni a blog frissítéseire, amit örömmel látom, hogy sokan megtettek.)

Használom 2009 óta a Twittert is, ami az első mikroblog-rendszer volt (neki köszönhetjük például a #hashtag elterjedését), és ahogy az egyik twitterpajtásom találóan megfogalmazta: az egy másik kávéház. (Én jobban is szeretem, mint a Facebookot, mert pl. nem szűr semmilyen tartalmat, akit követek, azt látom stb., de ez már más téma.)

Szóval, most itt vagyunk, és amellett, hogy most már életcél (vagy ha tetszik, hivatás-) szerűen írok, a Naplovam nem maradhat ki az életemből. Úgy gondoltam, ez a 15 éves évforduló jó apropó, hogy legalább így, címszavakban végignézzem az utat idáig, amíg eljutottunk a html-kód magolástól (mekkora királyság volt kommentboxot szerkeszteni a blogba például!) a két gombnyomással szerkeszthető felületekig.

Kedves olvasó, neked pedig köszönöm, hogy velem tartasz! Boldog tizenötöt nekünk!

15