365/139 – Ha lassabb vagyok, az időm lelassul-e?

Amit mára írni akartam, nagyjából a címben benne is van. Egy bizonytalan igennel felelnék meg rá. Egy kérdőjeles igennel, ami szerintem mindenképpen jobb egy felkiáltójeles nemnél. De beérem egy pontos talánnal is.

Amiről eszembe jutott.

Olvasok egy könyvet egy emberről, aki nem arról lett híres, hogy lassú volt – pedig ez volt (lehetett) a legjellemzőbb tulajdonsága. Nekem maga a lassú élés, ami magában rejti az aprólékosság, a részletezés, részletező figyelem, egyáltalán a figyelem egy más minőségét, nagyon szimpatikus. Közel áll hozzám. Nagyjából mindennel ellentétes, amit a világ ma elvár tőlünk. Sőt, azzal is, amit kétszáz éve elvárt.

Szóval, ez a figura egyszer csak kilép a hóba, “medvetáncot” jár benne, közben pedig hirtelen fiatalnak kezdi érezni magát:

Honnan tudjam, elmélkedett, hogy ugyanolyan módon vagyok-e túl a harmincon, mint mások? Ha kések, mint egy óra, akkor az is tovább tart, amíg lejárok.

Hm, hm. Einstein szerintem erre azt mondaná, hogy na jó, de a kérdés az, hogy hol van az az óra?

Reklámok

365/087 – Mintha most történne (töredékeim)

Ebben a pillanatban. Meg ebben. Meg ebben. Most. Most. Most.

Az efféle dolgok nem maradnak a múltban, logikai, fizikai képtelenség volna. Megállnak a téridőben és örökösen jelenvalóvá lesznek, ahogy mindig voltak, mert minden mindig van. Ezért nincs igazi (bocsánat).

Látok valakit bemenni egy kocsma ajtaján. Erre nem számítottam. Számítottam rá, azért voltam ott, de egyszerűen nem hiszek a szememnek. Hogy tényleg. Évekkel ezelőtt. (Három? Négy? Öt?) Nem hiszek a szememnek évek óta ebben a pillanatban. Egy defibrillálás smafu ahhoz képest, ami a mellkasomban zajlik. Zajlott. Most.

Beoldalgok egy ünnepségre, hátul megállok a nyitott ajtóban, nem nagyon bírom a nagyon ünnepélyes helyszíneket, se hangulatot, ez valami zsigeri rosszullét, olyan hippi dolog. Valaki az első sorban ül, nem hiszek igazán a szememnek, kicsit hiszek, már addigra megszokhattam. Volna. Egy éve? Most? Most, ahányszor gondolok rá, nem gondolok, de most, most, most üt bele a gyomromba, nem tudok elugrani. Kurvanagy bokszkesztyűben üt, hogy a bordáim és a szegycsontom is kapjanak belőle.

Oda se megyek a könyvesboltba, ahol tudom, hogy valaki ott ül egy tömegben, nem lehet elhinni, de tényleg ott van, elég tudni, meg kellett volna szokni, egy éve? két éve?, és még hány ilyen. Le kellett volna rázni, le kellett volna zárni, ennyire szánalmasnak érezni magam nem lehet állandóan. Ennyire semminek. Senkinek. Ennyire jelentés nélkülinek, ennyire jelentőség nélkülinek, mint azokban a pillanatokban vagy órákban, vagyis ezekben a pillanatokban, órákban, napokban, években. Most.

Mindig most van, #azabaj, minden velünk van, mindig most van, de egyszer végre át kéne lépni legalább a mába, hogy legyen holnap(om).

365/015 – Az idő ura. Csakhogy verzió

Vannak módszerek, vannak. Time management, mondhatnám. Ha nem utálnám ezt a két szót így együtt. Ma először kipróbáltam – amire régóta készültem -, hogy beállítok a telefonomon figyelmeztetést, mikor hol kell tartanom a napomban. Most, amikor ezt írom 11 óra 39 perc van és már kétszer módosítottam. (Az egyik eleve bizonytalan időpont volt, 1 db gyermek hazaérkezése a korcsolyájáért.) Most a tanulóidőmben blogolok. És kihagytam a napirendből, hogy el kell mennem cigiért. Szóval eddigi eredményesség: nulla.

Minthogy az idő csakis mint fizikai változás értelmezhető a mindennapi életben, azonnal megszűnne, ha uralni tudnám.

(Pl. bármikor tetszőlegesen előre vagy hátra pörgethetném az órát, az nem jelentene mást az én emberi nézőpontomból, mint a közbeeső változások átugrásával egy adott állapot beállítása.)

Csakhogy (1) a menedzselés, az időbeosztás nem uralás, a pontos időbeosztás éppen az idő szolgálata. Nem mondom, hogy nem lehet nyereséges. Olyan, mint egy üzlet. A szabadságot adom az eredményekért. Persze, ha a parttalanul elfolyó időt (és annak minden következményét) elfogadjuk a szabadság definíciójának. Én elfogadom.

Csakhogy (2) a szabadságot tekinthetjük-e a szabad akarat megnyilvánulásának akkor, ha a saját magunk által kiötölt szabályrendszert nem tartjuk be? Nem sokkal inkább az emberi negatív tulajdonságok kiszolgáltatottjai vagyunk-e ekkor? (Btw. What the fuck is freedom?)

Csakhogy (3) az időpillanatra vetített szabadság nem abban áll-e, hogy minden egyes pillanatban – a lehetőségekhez mérten – azt csinálom, amihez a leginkább kedvem, késztetésem van? Szabadság-e tehát a szabad időpillanatok egymásutánja? Vagy nagyobb szabadság az idő pontos felhasználása, amivel egy magasabb célt érek el, miközben természetesen megnő azon időpillanatok száma, amelyekben nem vagyok szabad?

Akárhonnan jövök, mindig az öreg Spurgeon megállapításáig jutok, ami körülbelül így szól: Siker vagy sikertelenség azon múlik, vajon a cél megéri-e?

Kilégzés – belégzés

Naplovam

Az egész, mint egy alap jógagyakorlat. (Gyakorló jógászok nézzék el nekem a felületes fogalmazást.) Vagy hát a jógagyakorlat olyan, mint az egész, nyilván. Az egész ezen a ki- és beáramláson forog vagy múlik ugyanis, illetve ennek az ismeretén vagy nemismeretén. Nagyon nehéz felmérni, mennyit tudunk kiadni magunkból anélkül, hogy valamit befelé is áramoltatnánk. A visszatöltés pedig nem jelenthet pusztán csak nullára hozást, nem elegendő éppen nullán lenni, mert akkor a következő kilégzéssel azonnal mínuszba kerülünk.

Szerintem a megszerzett tudás (és vele arányosan persze a felejtés) az, ami elengedhetetlen a töltéshez. A tudás pedig sok minden. Tapasztalás, érzékelés (ami sokszor csak nézés, olykor meg bámulás), olvasás, beszélgetés vagy konkrét tanulás és egyáltalán nem csak intézményes keretek között (sőt, talán sőt). Olykor minden másra fordított idő elvesztegetett időnek tűnik. Nehéz felismerni azt is, mit vesztegetünk el, én nehezen ismerem fel legalábbis. Talán nem is mindig derül ki azonnal, talán jóval több az olyan időnk, amiről csak utólag látjuk, hogy annak ellenére, hogy elvesztegetettnek tűnt, mégis jól használtuk fel.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor azonnal érezzük, hogy az időnket jól (jóra) használjuk, később sem bizonyul tévedésnek. Ez valahogy jól van beépítve.

Sok évet nézek vissza, és kérdezem, ugyan, mivel töltöttem?, és sokszor csak ismerősök, barátok kívülálló tekintete tud segíteni abban, hogy lássam, jól használt idő volt. Ebben a mindent önsúlyban mérni próbáló, teljesítményorientált, percekre beosztott világban egyáltalán nem könnyű látni ezt.

Más időszakokra magam is elcsodálkozva nézek, hogy csinálhattam (tanulhattam – mert a tanulás sokszor csinálás) annyi mindent egyszerre vagy éppen olyan rövid idő alatt. S ezek nem mindig kézzel fogható dolgok, legtöbbször nem azok. Maradnak rajzok és sorok, nem sok, mert az ember idővel szelektálni is meg tanul, meg kell hogy tanuljon, és maradnak emberek (élők vagy holtak), arcok, egész világok, ahogy a jól írt és jól olvasott könyvek is kiadják a formájukat, megszerzett képesítések és megszerzett tudások, úgy is mint gyakorlottság, úgy is mint ismeret, és persze maradnak az elszámolhatatlan idők. Ha abból van kevesebb, azt hiszem, akkor csináltam jól.

És mindig csodálkozom, ha rábukkanok egy-egy olyan időszakra, amikor látszólag üresen teltek a napjaim. És mindig csodálkozom, amikor kiderül, hogy mi mindent tanultam meg éppen akkoriban.

Elég jól megtanultam például adni (érintést, gyógyszert, fizikoteápiát, hallgatást, kérdést vagy időt, mikor mire volt szükség), és elég rosszul (vagyis semennyire) felismerni, mikor kellene visszatölteni. Most ezen dolgozom. Sok bukás van benne.

Rákész…

Naplovam

Nincsen más nyertese a létezésnek, csak a time manager.

sploid

Ha az időegység a perc, és feltesszük, hogy egy nap 3 Fontos Dolgot (FD) szeretnénk elvégezni (amit nevezzünk Reális Célnak), akkor RC elérése = FD1idő+FD2idő+FD3idő. Ha bármelyik FD minimum 1 órát (60 perc) vesz igénybe, akkor RC-t már 3 óra alatt elérhetjük, ami persze tökéletesen nélkülözi az életszerűséget, tehát vegyük hozzá az Életszerű Tényezőket (ÉT), mint Utazás, Gondolkodás (hát már csak nem intézzük a Fontos Dolgot ész nélkül), és… Rákészülés.

Mármost az a sejtésem támadt (még Fermattal nem egyeztettem, de meg fogom tenni), hogy R azaz Rákészülés FDidővel fordítottan arányos, sőt mi több, a fontosságával is. Szóval, ha R = n, akkor FDidő = n/2. Tehát könnyen belátható, hogy egy FD elvégzéshez kb. 3 órára, azaz 180 percre van szükség, ami pedig azt eredményezi, hogy RC eléréséhez min. 3×180 percre, azaz 540 percre, azaz 9 órára van szükség, amibe még nem számoltuk bele pl. U-t, mindenesetre máris bőven túl vagyunk a napi 8 óra munkán.

Mindez persze csak akkor igaz, ha valaki pont akkora balfék, mint én. #köszönömhogyelmondhattam