Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Reklámok

Helyettem Pessoa, helyette Soares

(lopott) Naplovam

Előfordul, hogy mások megírják helyettünk az aktuális naplóföljegyzésünket. Velem most ez történt, Fernando Pessoa volt szíves papírra vetni*, pontosabban nem ő, hanem kedves heteronimje, Bernardo Soares. Így állunk:

„Hosszú ideje nem írok. Hónapok múlnak el úgy, hogy nem élek, csak tengek-lengek az íróasztal és a fiziológia között, a gondolatok és érzések valamiféle meghitt pangásában. Ez sajnos nem pihentet: a rothadásban ott az erjedés.**

Hosszú ideje nem csak írni nem írok, de még csak nem is létezem. Az hiszem, alig álmodom. Az utcákat utcáknak látom. A hivatali munkát úgy végzem, hogy tudatom csak erre figyel, de az igazat megvallva, a figyelmem el-elkalandozik: ámde suba alatt nem elmélkedem – alszom, mégis mindig más vagyok a munka örve alatt.

Hosszú ideje nem létezem. Végtelenül nyugodt vagyok. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Csak most érzem úgy, hogy fellélegzek, mintha valami új vagy régóta húzódó dolgot vittem volna végbe. Kezdek tudatára ébredni annak, hogy a tudatomra ébredtem. Talán holnap felnyitom a szemem önmagamra, és megújítom saját létezésem folyamatát. Nem tudom, hogy boldogabb vagy kevésbé boldog leszek-e általa. Nem tudok semmit. Föltekintek (utcai járókelő vagyok), és látom, hogy a Várhegy lejtőjén a szemközti napnyugta tucatnyi ablakban lángol, hideg tüzű, szikrázó ragyogással. E ridegen parázsló szemek körül az egész lejtő alkonyi fénytől bársonyos. Legalább szomorúnak érezhetem magam, és tudván tudhatom, hogy a bensőmben áradó szomorúság összetalálkozott – hallható látvány – az elhaladó villamos váratlan csikorgásával, a beszélgető fiatal emberek tovaszálló hangjával, az élő város elfeledett neszezésével.

Hosszú ideje nem vagyok én.”

(Pál Ferenc fordítása)

 

______

*Szóval, akkor írta, amikor nem írt, tehát ebben is teljesen egyezünk.

**Az erjedés tulajdonképpen élet.

 

 

Larry és én #1

Gondolatban – évek óta – számtalanszor nekifogtam ennek a posztnak, de olyan nagy (szerteágazó, szubjektív, már-már intim) a téma, hogy a valóságban sosem tudtam, hogy kezdjek bele. Most sem tudom.

Lawrence Durrell

Emlékeztek arra a jelentre a Fight Clubból, amikor Tyler megkérdezi, hogy ha bárkit kihívhatna (híres embert, történelmi személyt, bárkit), kivel verekedne? Nos, valahogy így vetődik fel a kérdés, csak nem verekedéssel (persze, nekem is van jelöltem, akinek lekevernék egy maflást, ha éppen úgy adódna), hanem mondjuk, úgy hangzik, hogy kivel lenne jó sokat beszélgetni, kit lenne jó személyesen ismerni az írók közül, akik már nem élnek.

Lawrence Durrellt mondanám (naná, hogy van még pár név azért rajta kívül is), sőt be sem érném ennyivel, mindjárt az egész Durrell-családot.

Kezdjük tehát a családdal. Kezdjük a miérttel. Kezdjük a családdal. öööö

Kezdjük ezzel:

Rue Bab-el-Mandeb, Rue Abou-el-Dardar, Minet-el-Bassal (az utcák síkosak a gyapotpiacról szállongó szöszmösztől), Nouzha (a rózsakert; néhány emlékezetes csók); buszmegálló emlékidéző nevei: Saba Pacha, Mazloum, Zizina Bacos, Schutz, Gianaclis. Minden város világgá tágul, ha egy lakóját szeretjük.*

Azt hiszem, így a leghelyesebb, ha ezekkel a ráolvasás-szerű nevekkel és ezzel a megállapítással lépünk be Alexandriába és Lawrence Durrell világába.

Az Alexandiai négyes első, Justine című könyvének első részében ez a különálló szakasz a maga egyszerűségében gyönyörűen mutatja meg, miféle érzékenységgel lehet járni-kelni a világban. De a regény (regényfolyam, azaz a teljes tetralógia) nem a menthetetlen, néha túlcsorduló szenvedélyességétől remekmű.

Egyrészt a szerkezete nyűgöz le. Három, egyetlen időszakot át- meg átíró, labirintusszerű könyvet egy negyedik, időben továbbhaladó regény koronáz.

Másrészt a hihetetlenül gazdagon megrajzolt karakterek. Vegyük például Balthazárt (aki nevét kölcsönzi a második regény címéül), a kevés földi, de annál több égi szépséggel megáldott zsidó kabbalista orvost:

Valamennyien ész-okokra vadászunk, hogy hihessünk az abszurdban.

Mondja, azután az öreg költőről (Kavafisz) – akinek jó barátja volt – így mesél:

Néha úgy érzem, többet tanultam tőle, mint valamennyi filozófusunk tanulmányozásából. Irónia és gyengédség olyan csodálatos egyensúlyban volt benne, hogy ha történetesen vallásos, a szentek közé kerül. Isteni rendelés szerint csak költő volt azonban, és gyakran boldogtalan, de az embernek az volt az érzése, hogy minden percet elkap tovarepültében, és kifordítja, hogy megmutassa boldog oldalát. Lelke elégett, elhasználódott az élés folyamatában. A legtöbb ember csak nevet és úgy engedi magára az életet, mint lágy-meleg zuhanyt. Ő nem: a descartes-i »Gondolkodom, tehát vagyok« -kal szembeállította saját tételét, amely körülbelül így szólhatott: »Képzelődöm, tehát szabad vagyok.«

Balthazar az első regényben efféle „ismeretterjesztő” mondataival ragad meg, amíg a nevét viselő másodikban a levelein keresztül főszereplővé válik. Az első regényt egyes szám első személyben megíró Darley-ra pirít rá saját, félelmetesen pontos megfigyeléseivel, tulajdonképpen ő az, aki akaratán kívül ráveszi az újraírásra, a folytatásra.

Darley Alexandriában európaiként élt, és beilleszkedett ugyan, még Balthazar-féle igazi barátokra is szert tett, a szerelemről (ami a regények, hovatovább az élet központi problémája) nem is beszélve, mégis mindig kissé kívülálló maradt, nemcsak írói értelemben. Szereplői a második kötettől lesznek igazán kézzelfogható, élő, gondolkodó, öntörvényű emberek, akik új és új nézőpontokból gyarapítják, színezik, árnyalják, bonyolítják, hol élesítik, hol homályosítják az összképet, ezzel pedig annyira közel kerülünk az élet elmesélhetőségéhez, amennyire – szerintem – ez irodalmilag egyáltalán lehetséges.

De térjünk vissza egy percre a karakterekhez. Durrell megalkotta azt az írót, aki egyszerre idegen, fantasztikus és minden ízében olyan ismerős, hogy az embernek szinte a nyelve hegyén van, kiről mintázhatta, mégsem jön rá soha. Az Alexandriai négyes Ludwig Pursewarden-ja ő, ilyen dumákkal:

A költő sose veszi komolyan az eszméket vagy az embereket. Olyasformán nézi őket, mint a pasa a háremet. Csinosak? Igen. Arra valók, hogy használjuk őket. De arról szó sincs, hogy lelkük volna, igaznak vagy hamisnak vegyük őket. Ilyen módon a költő megőrzi látása romlatlanságát, mindenben csodát lát. Erre gondolt Napóleon, amikor azt mondta a költészetről, hogy science creuse. És teljesen igaza is volt, a maga szempontjából.

Ez a Pursewarden különben D. H. Lawrence kedves barátja, annyira kedves, hogy egyik levelében így szól hozzá:

Drága DHL! Imádom magát, de ügyelek rá, hogy ne utánozzam azt a szokását, hogy egy Tadzs Mahalt emel minden egyes jó b…ás köré!

A nőnek, Justine-nek – aki az első kötet címadója, főszereplője és fél Alexandira titkos szerelme – kapcsolatuk végén egy hosszú, szenvedélyes levelére Pursewarden ezzel a távirattal válaszol:

Egy senki sem birtokolhat művészt úgy vigyázz. Kettő mit ér a hű test ha a lélek természettől hűtlen? Három ne nyavalyogj mint egy arab ennél okosabb vagy. Négy a neurózis nem mentség. Egészséget harccal kell megszerezni kiérdemelni. Végül a becsület megköveteli ha az ember nem győz akassza föl magát.

És ezzel még csak két erős karaktert idéztem meg a négy-ötből, akiktől és akikből a teljes kép összeáll. Idézgetem őket, néhány mondatukat kívülről is tudom, de legszívesebben előkeresem a könyvben (szokásom behajtani a lapok sarkát), és elolvasok mellettük néhány bekezdést.

Tizenhat éves korom óta forgatom magamban ezt a kaleidoszkópot, és még mindig csak azt érzem, hogy talán (talán) egyszer meglátom egészében, úgyhogy ennek a vallomásos olvasónaplónak is lesz itt még néhány fejezete. Folyt. köv.
______

*minden idézet Szőllősy Klára fordítása

Aphrodité pogány

„Akkor sejtettem meg a szerelem igazi lényegét: a szerelem abszolút, mindent követel, vagy mindent elutasít. A többi hasonló érzés, szánalom, gyengédség és társaik, csupán perifériás jelenségek, társadalom és megszokás alkotásai. Ő maga azonban – a szigorú, kérlelhetetlen Aphrodité – pogány. Nem elménket, ösztöneinket követeli, hanem csontjaink velejét.”

(Lawrence Durrell: Alexandriai négyes. Justine; Szőllősy Klára fordítása)