365/128 – A gyerek elkezd megérni

Ne izguljon, meg ilyenek. Ez is csak olyan, mint a többi nagy írásbeli számonkérés. Az újabban divatos évfolyamdolgozatok. A szóbeli meg még jobb is lesz, mint egy sima felelés. Majd meglátja.

Ilyeneket mondok, de furcsa izgalommal én is, nem úgy, mintha én mennék vizsgázni – hiszen nem én megyek -, hanem úgy, ahogy az addig nem gyakorolt szerepeiben izgul az ember. Még egészen kicsik voltak, amikor elmondtam nekik, hogy legyenek ők is türelmesek velem, sosem voltam még anyuka, először csinálom, szóval csináljuk együtt úgy, hogy jó legyen. Teljesen megértették. És igyekeztünk úgy csinálni.

Most ez is egy új szerep. Nekem egy felnőtt gyerekem van most már (meg egy majdnem az), és az égvilágon semmit sem tudok helyette megtenni már. De tényleg nem. Mintha korábban azért ezt-azt meg tudtam volna. Ha máshogy nem, hát azzal, hogy elengedtem a kezét, vagy éppen azzal, hogy szorosabban fogtam. Ma már csak szólhatok, hogy szerintem kicsit vissza kéne venni. Vagy: szerintem nyugodtan szard le tegyél rá magasról. Ma már nincs az, hogy akkor én megmutatom, hogy kell, kicsit belesegítek, vagy odaviszem/beírom/megoldom helyetted, falazok neked vagy ilyenek.

Most már legföljebb csak az aggódás és az új szereppel járó zavarodottság van, meg persze öröm, az mindig van, mindenben, akármilyen szarul kevéssé biztatóan is állnak néha a dolgok. Ezt nem az érettségire értem, hanem általában. Úgy általában – ha körülnézünk – nem érzem, hogy olyan ragyogóak lennének a kilátásaink. De most neki csak a mai meg a holnapi, esetleg a holnaputáni napig kell előre látnia. Azután, ha minden jól megy, azt a pár évet kell előre néznie, amíg oda jár, ahova felveszik. Ennyiben gyerek marad, akármennyire felnőtt. Az én dolgom, hogy minél tovább megengedhesse magának, hogy ne nézzen (olyan nagyon) körül. Néz, persze. Tudja, látja, sok sokkal felnőttebbnél is jobban, pontosabban, okosabban, kritikusabban. De amíg lehet, maradjon annyira gyerek, hogy ne kelljen törődnie vele.

Hát így állunk, ennyit lehet tenni. És még ebből a kis szövegből is kétszer kellett a szart kihúzni. A többit képzelhetitek.

Reklámok

365/088 – Mindegy, hány éves a gyerek

Ez csak olyan megállapítás, amit mindenki úgyis tud. Csak úgy mondom. Hogy mindegy, hány éves a gyerek, nyolc vagy tizennyolc (és így tovább), ha beteg lesz, a torka fáj, a hasa, vagy a füle, akkor az anya szolgálatba helyezi magát, levest főz, meg tejbegrízt (mint régen, ráolvadjon a kakaó), meg gyógyteákat.

Gyerekként betegnek lenni van, hogy nagyon is jó, amikor már nincs láz, de még lehet ágyban heverészni, kényeztetve lenni, kedvenc ételt rendelni, ágyba kapni, meg egy kis édességet, mert – mint az köztudott – az nagyon jól gyógyít, simogatást kapni, meg ölelést, két tüsszentés között.

És hát, ki mondja meg, mikor kell ezzel felhagyni? Egy születési dátum, egy személyi igazolvány, egy bizonyítvány biztos nem. Néha, végül is, az anya számára sincs semmi otthonosabb, mint a húsleves, a gyógyteák meg a kakaó illata, tudni, hogy van ez a biztonság, ami az ő ölében létezik egyedül a világon, ahol a gyereke mindig gyerek.

365/081 – Tanulok a gyerektől

H-ból igazi sportember lett, 16 éves, minden ízében sportoló, elszánt, kitartó, és bárcsak találnék még szavakat a nagyszerűségére. Csodálom őt.

Viszont, ha az ember ilyen közel él egy sportolóhoz, hogy történetesen pont az anyja, nemcsak közelről csodálhatja, de bátran felteheti neki a leghülyébb kérdéseket is. Ma megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet az izzadással? Én mint nemsportoló legalábbis baromira utálom. Tehát, hogy az izzadás vajon csak a nemsoprtolóknak olyan rossz (amikor, ugye, azért sportolnak valamit), azaz izzadva lenni, vagy a sportolóknak is, csak ők nem nyavalyognak miatta.

Azt mondta, ő is utál izzadva lenni, de van valami, ami meg jó, például egy edzés után öt-tíz percig csak ülni és bambulni. Azalatt az izzadás is leáll. És abban az öt-tíz percben semmit csinálni. Hogy én erre eddig nem gondoltam!

Ingblúz

Naplovam

A fehér blúz, az. Az egy olyan izé, amit az ember tizenévesen (tizennégy fölött különösen) nehezen visel. Az egyik túl nőies, a másik túl csicsás, a harmadik túl semmilyen. Ennél már csak az ingvasalás rosszabb, pedig az ing az nem blúz. (És nem is Kőbánya.)

Most az van, hogy három férfiinget is kivasaltam – a lányomnak.

Az egész azzal kezdődött, hogy a legutóbbi évzáró előtti Mi a fenét vegyek fel fehér blúz gyanánt? – kérdésnél óvatlanul visszaemlékeztem a saját hasonló problémáimra ennyi idős koromból és előálltam (barom, barom, barom!) azzal az ötlettel, hogy Hát akaszd le valamelyik fehér inget apád szekrényéből.

Leakasztotta, ujj feltűrve, deréktájon megcsomózva, ahogy kell. Tökéletes. Anya, ez mekkora ötlet!, mondta, azóta ingeket hord, az apjáét, a pasijáét és szerintem el fogunk jutni oda, ahol én is tartottam ennyi idősen: férfiingeket fogunk vásárolni kifejezetten női célra. Tanulság van: minden szülő maga alatt vágja a vasalódeszkát.

 

Szerintem a gyerek szeret engem

Villámnaplovam

…ezt abból gondolom, hogy egyre több olyan emberrel veszi körül magát, akik, hm, hogy is mondjam… hozzám hasonlóan viszonyulnak az élet dolgaihoz.

Például, valamiért olyan gitártanárt választott magának, aki ma a következő üzenettel lepte meg:

Ne haragudj, elfelejtettem a saját koncertemet, úgyhogy elmarad a mai óra, próbáltalak hívni, de nem hallottad, remélem, még időben olvasod.

Anya, mintha csak téged olvasnálak, mondja, és röhögünk.