Art Market Budapest – 2017

Szubjektív fotónapló a 2017-es Art Marketről.

A képeket nagy méretben töltöttem fel, ha rájuk kattintotok, kinagyíthatók.

Szeretettel a Millenárisról:











Reklámok

A 88. Ünnepi Könyvhét alulnézetből +

Évek óta viszonylag rendesen megcsináltam a padlószint-képeket az Ünnepi Könyvhéten, mindig feltöltöttem valahova, most ide teszem őket, emlékbe. Idén nem készült annyi lábfotó, mint a korábbi években, de beválasztottam még pár idei kedvencemet. (Ha a képre kattintotok, eredeti méretben jelenik meg.)

Dés László lába

Péterfy Gergely lába

Závada Pál lába

Takács Ferenc lába

Margócsy István lába

Kutya lábbal

Szék-láb

Kút

Három szárnyas

Kapaszkodó

Barátunk, a dolmányos varjú

Hegymenet – Az utolsó két nap: Stelvio-hágó és Innsbruck

Úti napló, 2016 nyár (7)

Ha úgy kezdtem az idei nagy utazásról szóló naplóbejegyzéseket, hogy Akik élnek azok délnek mennek, most az jönne, hogy akik haldokolnak, északnak, de itt ez nem érvényes, mert a Stelvio-hágón átkelni sok minden, csak nem haldoklás. Mondjuk, ha biciklivel vagyunk (és megdöbbentő, milyen sokan vannak!), akkor lehet, hogy az, persze. Nagy kultusza van az útvonalnak a motorosok és biciklisek között (itt halad át a Giro d’Italia is, ez kegyetlen lehet), évente egyszer-kétszer vannak napok, ami csak a kerékpárosoké, van motoros, sőt gyalogos nap is. Na, az se egy laza séta.

Milánó felől haladtunk tehát északnak a Keleti-Alpokban, és ezer méter körül ilyen fényképeket csináltam az autóból kifelé (nehéz leszokni erről, ha ilyen helyeken járunk). Kattintós:

Ahogy haladunk felfelé az úton – és azon gondolkodom, micsoda elképesztő munka eredménye az, hogy most itt lehetünk, kik és milyen körülmények között építették az utat, miféle őrült és kemény elhatározással, és lélegzetelállító a tájat bámulok, és bedugul a fülem -,

Stelvio pass

megállunk egy pihenőnél, úgy 2500 méternél.

Stelvio

Itt 8 ºC volt, jól jött, hogy már hosszú nadrág és felső volt rajtunk,

Alpok, Stelvio hg

ezen a padon ücsörögni azért már kevés volt,

Alpok, Stelvio

és még jobban jött volna egy nagykabát, amikor megérkeztünk 2700 méter fölé, a hóba.

20160715_153014

Bromio, a legmagasabb ponton fekvő település (hotelek és pihenőparkolók), 2758 méteren. Odaérkezésünkkor 2 ºC-t mutatott az autó hőmérője, a telefonoké kevesebbet, mindenesetre tényleg volt hó. Július közepén havat tapicskolni akkor is jó, ha közben a jeges szélben befagy a seggünk. Nem is sokáig bírtuk.

A túloldalon elkezdtünk ereszkedni,

Alpok, Stelvio

és estére már Innsbuckban voltunk.

Innsbruck

Az Innanna az Inn folyó régi neve, pontosabban: a folyókat korábban -anna végződéssel jelölték, ez a kortárs alkotás erre utal az egyik hídon.

Innsbruck szép (nekem nagyon hasonlít Salzburgra), mindenhonnan látni a hegyeket,

Innsbruck

Óvárosa meseszerű, itt van pár kép kattintásra nyíló galériában:

Egy külön utat is megér majd, lehet itt múzeumba menni, meg nem messze van egy Swarovski-bánya, azt is meg lehet látogatni, ha valaki több időt tölt a városban, és fogadok, hogy rejt egy csomó olyan érdekességet is, amit csak hosszabb tartózkodás alatt lehet felfedezni.

De hogy mondjak valami hasznosat is: ha az étlapon azt olvassátok, hogy bauernschmaus, megrendelitek, akkor ilyesmi lesz a tányérotokon:

Bauernschmaus, Innsbruck,

Fogyókúrázni nem lehet vele, viszont finom. A közepén az a kupac egy zsemlegombóchoz hasonló tésztagombóc, de ha jól vettem észre, apró pirítottszalonna-darabokkal. Hmmm. 🙂

Fagyizzatok Innsbruckban bátran, minden fagyizó olasz (de tegyük hozzá: Velencében van a legjobb olasz fagyi). Ez pl. Mozart ízű. Mert mindenki tudja, hogy Mozart tejcsoki és marcipán ízű volt. A fagyi azért díjnyertes, mert rendes (nagy) marcipándarabok vannak benne. Ez egy gombóc:

Mozart fagyi, Innscbruck

Nohát, innen indultunk délután haza. Mint az utolsó kép mutatja, már nagyon beleszaladtunk a nagy esőzésekbe. Itthon is egy teljes hétig áztunk és néztük a szürkeséget.

Menni kéne.

Hazafelé

Ez volt indén a nagy utazás. Legyen jövőre is.

Az előző poszt itt található: Milánó

Ó, Milánó!

Úti napló, 2016 nyár (6)

Két álomról.

Általános iskolás, alsós voltam, amikor volt egy matricás albumom (több is volt, de ez volt a legjobb), amibe híres épületek képeit kellett gyűjteni. A Milánói Dóm kétszer volt meg (a matricagyűjtők tudják: mire megtelik egy album, minden legalább kétszer van meg, de van, ami ötször is, és mindig van egy, amit sosem sikerül megszerezni), úgyhogy a másodpéldányt a lapos tolltartóm tetejére ragasztottam.

A dómot néztem legalább egy évig minden nap, otthon is, ha kitettem a tolltartót az asztalra (benne elefántos radír, négyszínű toll, postairón). Fél év múlva egy unalmas órán körberajzoltam a képet a tolltartón, és mert kevés dolog okozott akkora élvezetet, mint a matrica körüli tizedmilliméternyi peremen futtatni a golyóstollat, lassacskán lilába játszó fekete kerete lett. A kép úgy hatszor négy centi lehetett, mégis felfogtam belőle a katedrális léptékeit. Valahogy onnantól vágytam arra, hogy egyszer ott álljak, még csak nem is arra, hogy bemenjek. Hogy ott legyek ezzel az épülettel szemben.

Az utolsó vacsora. Nehéz bármit is mondani Leonardo da Vinciről anélkül, hogy közhelyeket pufogtatnánk vagy patetikusak lennénk, ennél már csak egy ilyen jelentős, híres, minden részletében jól ismert műről lehet nehezebb bármit. Úgy hiszem, sok olyan alkotás van a világon, amit egyszer mindenkinek látnia kéne, és ez közéjük tartozik.

Ha emlékeztek, a minap a Picasso-kiállítás apropóján írtam arról, miért kell egy igazi műalkotást a maga valóságában megtapasztalni (ha nem, akkor katt ide), nos, a véleményem csak megerősödött mindkét esetben.  Ha lenne bakancslistám (mint ahogy nincs), ez a két dolog (a dóm és Az utolsó vacsora) biztosan rajta lenne, és a múlt héten Milánóban kihúzhattam volna róla.

És most napló.

Monacóból ragyogó napsütésben indultunk, de útközben elértük a nagy esőzést, és még csöpörgésben érkeztünk meg a szállásra szerdán este az Usmate Velate nevű településre, ahonnan 15-20 perc alatt lehet beérni Milánó első P+R parkolójába. Volna mit mondani erről a bizarr szálláshelyünkről, de majd később, külön, ha lesz kedvem. Most a városra koncentrálok.

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Csütörtökön tehát beautóztuk a parkolóba, onnan pedig metróval a város közepébe. Az egész út során egyetlen időpont volt, amihez igazán szorosan tartani kellett magunkat, ez pedig Az utolsó vacsora megtekintése, de majdnem lekéstük. A dolog nem úgy megy ugyanis, hogy az ember odaállít a Santa Maria Delle Grazie templomhoz, hogy csókolom, akkor én most megnézném ezt a freskót, de rögtön. A belépőjegyre szóló vouchert az interneten (vagy telefonon) előre meg kell rendelni, legalább 1 héttel, de nyáron előfordul, hogy még többel előbb érdemes, aztán kinyomtatni, majd ott jegyre váltani, amivel beengednek a duplakeszonos védelemmel ellátott, klimatizált egykori étkezőbe, egy maximum 30 fős csoporttal.

Az első találkozásom a várossal mindjárt a metrózás után: a világ egyik leghíresebb festménye. Azt hiszem, erre mondják, hogy erős kezdés.

Nem tudok elfogódottság nélkül írni Az utolsó vacsoráról, sőt sehogy. Sorolhatom a jelzőket, gyönyörű, lenyűgöző, megkapó, megdöbbentő, de az a helyzet, hogy oda kell menni. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy tegye meg, ha teheti. A fényképek persze nem jók, de fontosak lettek.

Belépni a refektóriumba és megállni:

Leonardo da Vinci - Az utolsó vacsora

Aztán közelebb lépni,

Az utolsó vacsora

amennyire csak lehet.

Az utolsó vacsora

És a közel-távollal szórakozni egy darabig, és máris sajnálni, hogy mindjárt kiterelnek minket.

A szemközti falról kevés szó esik, pedig ott egy még jobb állapotban megőrződött freskót látunk, Gaudenzio Ferrari alkotását, a Keresztrefeszítést, amibe szintén belefestett Leonardo is, legalábbis ezt írja az ottani tájékoztató. Erről is hoztam egy képet:

20160714_152706

Ott benn, a kissé homályos, szabályozott páratartalmú hűsben el tudtam volna tölteni egy fél napot csak azzal, hogy nézek és megpróbálok minden részletet az emlékezetembe vésni. Így ezt a fél napot abba a kb. 20 percbe sűrítettem, amíg ott lehettünk.

Azután bejártuk magát a templomot, jólesett, levegős, tágas, fényes templom, szépen átvezetett az elfogódottságból.

Santa Maria Delle Grazie

Tele van ez is gyönyörű festményekkel. Utána kicsit kerengtem még a kerengőben és indultunk a másik óriáshoz. A metróból a dóm jobb oldalán érünk a felszínre, nagyjából ezt láttam először:

Duomo di Milano

Aztán elindultam a tér felé.

20160714_183510

És végre ott álltam szemtől szemben vele.

Duomo di Milano

Az nyűgözött le leginkább, hogy pont olyan lenyűgöző, ahogy vártam.

Szinte féltem hozzá közel menni, nehogy eltörpüljön, nehogy valami elrontsa ezt a varázslatot, de semmi sem rontotta el.

Duomo di Milano

A templombelső pedig épp olyan monumentális. Nincs sok értelme vacak képeket feltenni róla, egyet azért mégis mutatok.

Duomo Di Milano

És egy igazán különleges szobor, az oltár jobb oldalán álló Szent Bőrtelen Bertalan, aki megnyúzattatott.

Szent Bertalan

A templom egyes területei szinte folyamatosan le vannak zárva, amíg ott voltunk, szintén épp lekerítettek az oltár mellett egy részt, ahol megtartottak egy keresztelőt vagy olyasmit), szóval, ha bejutunk, még akkor sem biztos, hogy mindent meg tudunk nézni. Pedig van mit. Egy napot úgy el lehet bolyongani, hogy fel se tűnne. Temetkezési helyek, elképesztő üvegablakok az oltár mögött, rengeteg-rengeteg szobor és dombormű… befogadhatatlan egyszerre. Ha ott lennék egy hétig, minden nap elmennék és megnézném egy részét.

A tetőre itt nem mentünk fel, remélem, eljutok még egyszer, és akkor bepótolom.

A térről nyílik a Vittorio Emanuele II passzázs, egy kereszt alaprajzú bevásárlóutca,

Milánó, passzázs

gyönyörű tetőszerkezettel,

Milánó

és épületekkel, meg homlokzati festményekkel

Milánó

nem kevésbé csodás mozaikpadlóval,

Milánó

aminek egy pontja egy turistahagyomány miatt már egészen kikopott: az egyik kereszteződésben a bika tökénél a sarkunkon kell megpördülni, hogy ha vissza akarunk térni még Milánóba. A kikopott részt már erre a célra át is alakították. Így kell használni:

20160714_185307

Ha ott jártok és azt látjátok, hogy turisták állnak körben és valaki meg középen épp ész nélkül pörög, most már tudjátok, miért.

A passzázs a Scala térre vezet elvileg, gyakorlatilag egy Leonardo szoborral találkozunk. A Scala a túloldalon van, ha épp nincs előadás, könnyű véletlenül elsétálni mellette, kívülről messze nem olyan impozáns, mint mondjuk a mi Operaházunk.

Leonardo

A Scala:

Scala

Szoktak viszont biciklivel érkezni az előadásra, legalábbis láttam egy nőt kb. 15 cm-es sarkú cipőben és kisestélyiben idefelé biciklizni, szóval van hova fejlődni a városi kerékpározásomban.

Végül mutatok egy milánói villamost. Ezt még a nap elején fényképeztem. Nekem azt mutatja, hogy milyen klasszul megfér itt (és általában az olaszoknál) a régi az újjal, a legmodernebb, legtrendibb dolgok a letűnt korok emlékeivel. Ez nem vasár- és ünnepnapokon közlekedik, hanem csak úgy, mert van, mert jó, és működik:

Villamos Milánóban

Update bónusz: 360 fokos panoráma a Dóm térről (katt a képre, aztán megint, és eredeti méretben jelenik meg):

Panoráma, Milánó, Dóm tér

Folyt. köv.: Stelvio és Innsbruck

Előző: Monaco

Akik élnek, azok délnek mennek – Verona

Úti napló, 2016 nyár (2)

Hétfőn reggel elhagytuk a kellemesen légkondicionált bungalónkat Velencében és elindultunk, hogy estére már Franciaországban legyünk – de közben semmiképpen nem akartuk kihagyni a Világ Leghíresebb Erkélyét: Júliáét Veronában.

Persze, tudom, hogy nem az övé volt, Capuleti nem volt Veronában, ahogy Montecchi (Montague) sem, ők a legenda szerint Montecchio Maggiore két festői magaslatán álló “szomszédos” kastélyok lakói voltak. Rómeó és Júlia eredeti történetét az 1500-as évek első felében ebből a valószínűleg közszájon forgó sztoriból és az inspiráló látványból szőtte Luigi da Porto, a villájában ücsörögve. Az tény, hogy Verona viszont híres volt a családi viszályokról, ezt tette világhírűvé a jó William a drámájában, egy csapásra örökre megoldva ezzel a város marketingjét.

Még hogy Velence a szerelmesek városa?! Piha! Évente egymillió turista keresi fel csak Júlia erkélyét, úgy, hogy mindenki tudja, hogy az épület ugyan korabeli, de a kis kilépőt csak a 19. században applikálták oda (szépséges márványból), hogy legyen hol sóhajtozni. (Katt a képekre)

De ne rontsunk ajtóstul Júlia keblei közé!

Mutatom, milyen hévvel fejezik ki a világ minden tájáról idezarándokoló szerelmesek vagy szerelemre vágyók örömüket és bánatukat már a kapualjban. Nemcsak firkák vannak ám, hanem odaragasztott üzenetek is, amiket a Júlia-kör tagjai rendszeresen begyűjtenek és ha a feladó megadott valami elérhetőséget, lelkesen válaszolnak is rájuk – természetesen Júlia nevében. (Ez nem trolloknak való munka.)

Szóval ez is a játék része, és nekem eléggé tetszik. Szeretem, amikor mind tudjuk, hogy játszunk, de halálosan komolyan vesszük. Persze nevetve. És Júlia annyira elhihető itt, ahogy bárhol másutt az lenne. Egyébként is, lehetünk-e valaha is valamiben ennél biztosabbak?

A szerelemistennővé magasztosuló Giulietta szobrot is kapott az udvarban, aminek – jó, ha tudjátok – mágikus ereje van, nem kell mást tenni, mint megfogni a cicijét, és ő rendes csodatévő módjára máris szerencsét hoz a szerelemben. Akinek van valakije, annak azért, hogy még jobb legyen, akinek nincs, arra meg ezután majd rátalál a nagy érzés. Jól megfigyeltem, és az a helyzet, hogy elég sokan vágynak ilyesmire. Például ő:

Verona, Júlia háza

Na, így kell csinálni, most már tudjátok.

A város egyébként sokkal-sokkal több időt érdemel, itt van Európa egyik legrégebbi katedrálisa, van amfiteátruma, számos gyönyörű műemléke, de nekünk most csak pár óránk volt (mint ahogy az egész hét egyfajta feltérképezés volt, hova megyünk majd vissza, ide biztos).

Veronában van még egy csomó erkély az egy híresen kívül, amiket hanyagolnak a turisták, úgyhogy hoztam párat:

20160711_125352_Richtone(HDR)

20160711_125410_Richtone(HDR)

20160711_125104_Richtone(HDR)

Annyi időnk még volt, hogy áttrappoltunk az Arenához:

Verona, Arena

Mellette ilyen szép a tér:

Verona

Valamiféle szabadtéri játékok összetolt díszlete is ott volt, így ezt sikerült még fényképezni:

20160711_133234_Richtone(HDR)

Ezután visszaballagtunk a nem egészen kellemes (40 fok körüli) hőségben a kocsihoz, még fényképeztem egy darabot az erőd falából,

Verona

aztán indultunk tovább a lélegzetelállító úton még délebbre,

20160711_175901

egyenesen Nizzáig, pontosabban, a tőle pár kilométerre fekvő Gattières-ig, ahol megszálltunk két napra, hogy onnan derítsük fel a Francia Riviérát.

De, hogy lássátok, kivel van dolgotok, megmutatom, mi tárul a szemünk elé, ha kilépünk a a Casa di Giuliettából Verona csodás utcácskájában – már feltéve, hogy odafelé nem vettük észre, mint ahogy jelen sorok szerzője nem vette:

Verona, Shakespeare

A különös tekintetű pár nem állandó tartozéka az utcaképnek.

És hogy mennyire szerelmes ez a város, még két graffiti, amit séta közben találtam:

Folyt. köv.: Côte d’Azur – Cannes

Előző: Velence

 

Az Ünnepi Könyvhétről meg nem is mondtam semmit

Naplovam

Pedig volt idén is, voltam is, és ugyan szerzőként nem, de borítókban érintett vagyok. Kettőben is.

Az egyik Péterfy Gergely publiciszika-kötetének, a Mindentől keletre-nek, a másik Mező Ferenc Dackorszak című verseskötetének borítója. Mindkét kötet a Kalligramnál jelent meg, mindkettőt a kiváló Hrapka Tibor tervezte, akinek a munkáit régóta csodálom, s mindkettőhöz felhasználásra került egy-egy fényképem. Igen szép könyvek, büszke vagyok rá, hogy hozzájárulhattam a végleges formájukhoz.

Itt mutatom a borítókat és az eredeti képeket:

mindentolkeletre-horz

dackorszak-cover-horz