Én élvezem, amikor a számba nyúl

Javasolt hallgatni való az alábbi szöveghez:

Én élvezem, amikor a számba nyúl

Tárca

Makacs kellemetlenségekhez vezethet, ha az ember szájában megül a kő, márpedig a Doki azt mondja, megül. Mindenkinek megül, és ennek ezer százezer oka van, például a savas étrend (el vagyunk savasodva, drágáim), a cigi, a koffein, az édes, a sós. Bő nyállal viszont minden jobb, azért ezt leszögezhetjük.

Jóban vagyok a fogorvosommal – már amennyire az ember jóban lehet egy idegennel, aki a szájában turkál –, így hát bátran az arcomba, pontosabban a torkomba mondja, hogy nem jól mosom. Hogy harmincöt évesen kell megtudnom, mondom neki, miután kiszáll a számból, ez elég ciki. Nem ciki, mondja, van, aki hetvenévesen tudja meg. És van, aki sosem, gondolom én.

Összesen három alkalom, először megnézzük, aztán megtanuljuk, végül leellenőrizzük az eredményt, dolgozzon csak, Doktor úr. A technika a fontos, hogy azt jól sajátítottam-e el, mondja. Meg fogom tanítani a gyerekeknek is, legyen technikájuk még idejében.

A kő az így rakódik, ezzel nincs mit tenni, gondolom közben (legalább tízszer söprűzzük az őrlőket, mindig fent, hátul kezdjük, mondjuk a jobb oldallal), súlyosbítva azt, ami amúgy is.

A bal belsőknél merengve gondolok Aggtelekre. Szájüregem egy barlangterem, évszázadok óta nőnek benne a kövek, évezredek óta. A testemben mindenütt lerakódások, az élet hordalékai, adjunk hát a felső metszőknek is. Tegyünk meg mindent az eltávolítás érdekében.

Az őrlődés este és éjjel, ami nem hagyja lehunyni a szemet. Reggel egy nagy darab kő a gyomorban, hogy minden rendben lesz-e ezzel a nappal. Legalábbis ebéd legyen. A gyerek időpontjai, hol kell lenni, kinek, hányra, meddig. A megválaszolatlan levelek. A megígért szövegek, a javítandók, az elolvasandók.

Jöjjön az alja, a legalja, hátsó őrlők, mélyen bent, bennük az idegen anyag, hogy aztán nehogy a szuvasodás odaérjen, és én mikor fogok odaérni, hova, erről például mikor írni, mikor fogok hátradőlni fogorvosi szék nélkül, könnyű dunnába, szerelmem karjába, vagy legalább a kardomba.

Öblítek, aztán odaülök egy munkához, szemem a betűkön, de a nyelvem egyik fogam egyetlen pontján időz. Furcsa hiány ez, mintha lyukas lenne, de a Doki azt mondta, csak lepattant onnan egy darab fogkő.

Mi van, anya?, kérdezi a lányom hunyorítva. Így szokta, amikor gondterheltnek lát, tudom, hogy mindjárt előáll valami viccel.
Semmi, mondom, és igyekszem a kijelentésemnek megfelelő képet vágni.
Szomorú vagy?, kérdezi azonnal.
Nem… csak tapogatom a nyelvemmel a fogamat, tudod, lepattant róla egy fogkő és most olyan szokatlan, rossz érzés.
Felnevet.
Jaj, hát annyira a szívedhez nőtt?
Annyira, mondom.

Reklámok