365/131 – Nézeteim a világegyetemről

Jó fellengzős címet adtam, haha.

Ma annyira tömören sikerült összefoglalnom azt a kettősséget, ami bennem a világunkkal kapcsolatban van, hogy miután Facebook-poszt lett, úgy éreztem, ez egy vers. Így tehát ezt hagyom itt a mai napra:

Amikor déltájban megfőzöm a teámat, megnyugtató, kényelmes boldogsággal gondolok a termodinamika nulladik főtételének első posztulátumára.
Az élet biztonságos és kiszámítható, kísérleti úton naponta bizonyítható.
Csak hát, mindig ott van a tudat, hogy a Planck vs Newton meccsből azért mégiscsak Planck került ki győztesen.

Reklámok

365/074 – Mi lehel életet az egyenletekbe? Stephen Hawking emlékére

Nehezen tudnám elképzelni, hogy ezt a napot ne Stephen Hawkingnak adjam. Akitől – több millió olvasójához hasonlóan – rengeteget tanultam. Aki nemcsak zseni volt, de orvosi csoda is, amiről többek között a volt felesége könyvében olvastam. Hawking egész életével az emberiségbe és az emberi csodába vetett hitet igazolta.

Álljon itt emlékezetére egy részlet a (talán) leghíresebb könyvéből, Az idő rövid történetéből:

Összegzés

„(…) Új, eddig sosem látott lehetőségek tárulnak fel előttünk, mikor a kvantummechanikát az általános relativitáselmélettel kombináljuk: a tér és idő együttese véges, négydimenziós, szingularitások és határok nélküli teret alkot, olyat, mint a Föld felszíne, csak több dimenzióval. A jelek szerint ez az elképzelés sokat megmagyaráz a világegyetem megfigyelt sajátságai közül, például a nagyléptékű homogenitást, s ezzel együtt a kisebb léptékű inhomogenitást, a galaxisokat, csillagokat, sőt emberi lényeket is. Az idő általunk észlelt irányára is magyarázatot ad. Ha azonban a világegyetem teljesen magába zárt, se szingularitásai, se határai nincsenek, és tökéletesen leírható egy egyesített elmélettel, akkor komoly veszély fenyegeti a Teremtő Isten szerepét.

Einstein egyszer feltette a kérdést: “Mekkora választási lehetősége volt istennek a világegyetem megteremtésekor?” Ha a határtalanság feltétele igaz, akkor semmi szabadsága sem volt a kezdeti feltételek megválasztásában. Természetesen nyitva állt előtte a világegyetemet irányító törvények megválasztása. Egyáltalán nem biztos viszont, hogy ez olyan sokat jelenthetett: nagyon könnyen elképzelhető, hogy csupán egy vagy néhány teljes körű, egyesített elmélet létezik, mint pl. a heterotikus húrelmélet, amely ellentmondásmentes és megengedi olyan bonyolult szerkezetek kialakulását, mint az emberi lények, akik képesek a világegyetem törvényeinek felkutatására és Isten természete felől érdeklődnek.

Ha csak egy lehetséges egyesített elmélet létezik, az sem más, mint egy csomó egyenlet és szabály. Mi lehel életet az egyenletekbe, mi teremt számunkra világegyetemet, amit leírhatnak? A tudomány szokásos módszere, a matematikai modell felállítása nem válaszolhat arra a kérdésre, hogy miért áll a modell rendelkezésére a modellezésre váró világegyetem. Miért vállalja a világegyetem a létezéssel járó összes kellemetlenséget? Olyannyira kötelező az egyesített elmélet, hogy saját létezését is kivívja? Vagy teremtőre van szüksége, s ha igen, van-e a teremtőnek ezen túlmenő befolyása a világegyetemre? És ki teremtette a teremtőt?

A legutóbbi időkig a tudósokat túlságosan elfoglalta azoknak az új elméleteknek a megalkotása, amelyek leírják, milyen a világegyetem, s nem értek rá megkérdezni, miért olyan. Azok az emberek viszont, akik tisztjüknél fogva a miértek megkérdezésére vállalkoztak – a filozófusok -, képtelenek voltak lépést tartani a tudományos elméletek fejlődésével. A tizennyolcadik században a filozófusok az emberi tudás egészét, benne a természettudományt is, saját területüknek tekintették, és azt a kérdést is feltették: “Volt-e kezdete a világegyetemnek?” A tizenkilencedik és a huszadik század folyamán azonban a tudomány műszakivá és matematikussá vált a filozófusok, illetve – néhány szakértőtől eltekintve – mindenki más számára. A filozófusok oly mértékben csökkentették vizsgálódásuk területét, hogy Wittgenstein, századunk leghíresebb filozófusa kijelentette: ” Nem marad más feladat a filozófia számára, mint a nyelvek elemzése.” Micsoda bukás az Arisztotelésztől Kantig terjedő nagyszerű filozófiai tradícióhoz képest!

Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.”

(Az idő rövid története, Maecenas, 1998, f. Molnár István)

Nulladik Típusú Hangyaboly vs Csillagok háborúja

Kedves Olvasó, azt hiszem, jó, ha az elején tisztázzuk: Ön egy nulladik típusú civilizációban[1] él.

A 0. típusú civilizáció nagyjából úgy aránylik a további civilizációs típusokhoz, mint egy hangyaboly az emberi civilizáció űrkorszakához. Egyik a másik számára jószerével érdektelen és/vagy alig értelmezhető.

Hogy oktalanságunkat kissé feledni próbáljuk, emeljük tekintetünket az égre – a csillagokra és a fényüket visszaverő égitestekre – és tegyük fel magunknak újra az évezredes kérdést: vajon visszanéz-e onnan ránk valaki? Vagy valakik? Magunk vagyunk-e a Világegyetemben vagy sem? Ahogy Arthur C. Clarke mondja: mindkét válasz egyformán félelmetes.

Hangyalétünk kissé elkeserítő velejárója, hogy minimális esély mutatkozik pillanatnyilag arra, hogy egyáltalán felfedezzük idegen civilizációk létét (a kapcsolatfelvétel problémáját itt már nem is említem), illetve ha fel is fedeznénk őket, egyelőre képtelenek volnánk fizikailag megközelíteni. Ennek oka részben az, hogy képtelenek vagyunk az energia magasabb szintű felhasználására. Például, ha a Kardasev-sejtés szerinti I. típusú civilizáció lennénk, már annyira fejlettek volnánk, hogy a bolygónk összes erőforrását fel tudnánk használni, beleértve az ide érkező összes napfényt, és mindennek teljes irányítására képessé válnánk (pl. az időjárás befolyásolására, a vulkánok energiájának felhasználására stb.).

A II. típusú civilizáció elérésekor már a központi csillagunk összes energiájával gazdálkodhatnánk, vagyis 10 milliárdszor annyival, mint az I. típus esetében, elpusztíthatatlanok volnánk, jöhetne meteorbecsapódás, jégkorszak vagy a Nap felfúvódása, egyszerűen elköltöznénk, akár bolygóstul, az Univerzum egy barátságosabb szegletébe.

Mire III. típusú civilizációnak nevezhetnénk magunkat, addigra a galaxisunk összes energiájának uraivá válnánk (itt megint beugrik egy 10 milliárdos szorzó), vagyis olyan tudások birtokában lennénk, mint az elképzelt galaktikus civilizációk, például a Birodalom a Csillagok háborújában, vagy Asimov Alapítványában.

Ezekhez képest vagyunk a 0. típusban, amikor bolygónk energiáit és a Nap energiáját is legföljebb részben vagyunk képesek felhasználni. Azok a civilizációk, amelyekben évente legalább néhány százalékkal nő az energia iránti igény, néhány ezer vagy tízezer év alatt szükségképpen átalakulnak egyik típusból a másikba. Vagy elpusztulnak.

Az átalakulás tehát nem törvényszerű, pontosabban, veszélyeket rejt magában. Legveszélyesebb éppen a 0.-ból az I. típusúba történő átalakulás.

Mindez nem sci-fi, hanem fizikailag (kvantumfizikailag) megalapozott tézisrendszer, legolvasmányosabban Michio Kaku írja le A lehetetlen fizikája című könyvében, innen idézem, mik azok a tényezők, amelyek komoly gátjai lehetnek ennek az egyébként természetszerű fejlődésnek:

„A 0. típusú civilizációkat pusztulásra ítéli a szektaszellem, a fundamentalizmus és rasszizmus, amelyek a civilizáció felemelkedésének kísérőjelenségei, és egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek a törzsi és vallási szenvedélyek nem akadályozzák-e meg az átmenetet.”

Kaku egyébként továbbmegy, meglebegteti annak a lehetőségét, hogy eddig még azért nem láttunk I. vagy magasabb szintű civilizációra utaló jeleket, mert mind elbuktak korábban ezen a megmérettetésen. A fizikusok úgy képzelik, hogy civilizációnk sokszínűsége megmaradhat, de csak abban az egyetlen esetben, ha erre rárakódik egy ún. „planetáris kultúra” – ennek csíráit pedig már felfedezhetjük a mostani világunkban is.

Például, amikor japán származású amerikai Michio Kaku találkozott a magyar származású amerikai Teller Edével, alig hiszem, hogy bármelyikükben is felbuzgott volna a nemzeti öntudat, netán a maga (szub)kultúrájának felemelkedési lehetőségét látta volna egyéni teljesítményében – mi több, azt hiszem, egyik tudós sem látta egyéninek annyira a saját teljesítményét, mint amennyire a kultúrtörténet óhatatlanul is annak láttatja. Persze, semmi nincs kizárva.

A kérdés azonban adott: Az emberiség túlélése érdekében képesek vagyunk-e lemondani a fundamentalizmusról, rasszizmusról, félre tudjuk-e tenni a szektaszellemet, hogy képesek legyünk minden létező energiát a szolgálatunkba állítani, civilizációnkat megőrizni további évezredekre? Igen vagy nem? Akárhogy is – részben megint Arthurt idézem -: mindkét válasz félelmetes. De nem egyformán.

Ja, és persze az is lehet, hogy az idegenek már rég köztünk vannak:

 


[1] Nyikolaj Kardasev sejtése, mely szerint a Világegyetemben előforduló civilizációkat energiafelhasználásuk alapján osztályozhatjuk.