Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Reklámok

Szigetelőszalag és krumpli nélkül soha ne menjünk az űrbe! – Mentőexpedíció

Gyertek velem a Marsra! 🙂

GITTEGYLET

A Mentőexpedíció (The Martian) a botanikusok kedvenc sci-fije lesz, de rajtuk és az ezermestereken kívül másoknak is érdemes 3D-ben megnézni moziban, a szép képek miatt. Monodráma a Marson, izgalom a Földön – bepillantunk a kamerák mögé is.


Az űrutazás és mentőakció mint az összefogás jelképe (katonák és civilek közös munkája, esetenként úgy is mint nemzetközi együttműködés) kiapadhatatlan forrása a sci-fi iparnak, az óriásléptekkel fejődő technikai háttér pedig egyre lenyűgözőbb, egyre valóságosabbnak ható mozikra nyújt lehetőséget. A Mentőexpedíció(The Martian) is szép példája ennek. Ridley Scott a Szárnyas fejvadász óta a műfaj teljes evolúcióját megélte, és most ismét egy precíz, minden elemében jól működő filmet készített – ennél viszont semmivel se többet.

Matt Damon, Jessic Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie Matt Damon, Jessica Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie

A film alapjául Andy Weir amerikai író azonos című regénye szolgált, amely magyarul A marsi címen jelent meg, szerencsére a filmnek nem ez lett a címe fordításban…

View original post 538 további szó

Nicsak, egy palota

Sétálgatok a minap a lakásban, mint Tom Hagen (Robert Duvall) és Jack Woltz (John Marley) A keresztapa-beli filmrendező giccses csodás birtokán – igen, akivel olyan lófej-tréfát űztek -, amikor arra leszek figyelmes, hogy a televízióban Columbo hadnagy (Peter Falk) – kinek keresztneve nem hadnagy, hanem Frank – éppen ebbe a kertbe sétál be a szokott hanyag lazaságával. Nyomoz. Naná, hogy én is nyomozásba kezdek.

forrás: http://godfather.wikia.com/wiki/Woltz_mansion

A Woltz-birtok A keresztapában. Forrás: http://godfather.wikia.com/wiki/Woltz_mansion

Először is felkutattam A keresztapa idevágó jelenetét, sajnos nem tudtam saját kezűleg kivágni, ezért a klasszikus lófej-jelenetet mutatom itt, amit megtaláltam a YT-on. Gyengébb idegzetűeknek csak az első néhány másodpercet javaslom, amiben a kamera végigpásztázza a pillanatnyilag nyugalmas éjszakai birtokot:

Akkor fogtam az inkriminált Clumbo-epizódot és immár biztos (és saját) kézzel nyisszantottam ki belőle azt a két percet, amiben felfedeztem a helyszínt. Sajnos a YT valamiért nem engedi beállítani, hogy beágyazható legyen, ezért ide kell kattintani a megtekintéshez: http://youtu.be/sESfhKWc6RY

Ha esetleg nem nyílik, a két legjellemzőbb képkocka:

Besegít a halál - a ház

Columbo – Besegít a halál: a ház

Besegít a halál - a kert

Columbo – Besegít a halál: a kert

Már csak az volt a kérdés, hogy vajon a Besegít a halál Arthur Kennicut-ja (Ray Milland) lakott-e itt előbb, vagy Jack Woltz. Akárhogy is, mindegyiknek megvolt az oka a kiköltözésre, mert ugyebár Mrs. Kennicut szörnyű gyilkosság áldozata lett – ugyan nem a birtokon, de hát még a golfütői is ott voltak a szekrényben -, Wolztot pedig a lófej miatt lehet igazán megérteni.

Itt vetem közbe, hogy a Coppola-legendárium szerint a lófej-jelenetet számos alkalommal elpróbálták kellék-lófejjel, azonban a huncut rendező a forgatás napjának hajnalán egy vágóhídról valódi lófejet és vért szerzett, természetesen titokban. Az ordítás hitelessége tehát nem pusztán a tökéletes színészi játék eredménye.

Az évszámokból végül is az derült ki, hogy az egyébként magát igen keménynek mutató, fiatal feleségét könnyek nélkül gyászoló özvegy Mr. Kennicut mégiscsak megtört, mert 1971-ben még ő lakta a villát, de 1972-ben már a filmrendező Woltz.

A Columbo-epizód tanulmányozása közben fedeztem fel, hogy az operatőri munkát a híres-neves Russel Metty végezte. Róla meg eszembe jutott a Kubrick-legendárium egyik ékköve, a legendás Spartacus-forgatás. (1960, főszerepben: Kirk Douglas.)

Ebbe a filmbe Stanley Kubrick tulajdonképpen fejest ugrott, a forgatás valahanyadik napján, szükségből kérték fel. Stanley addigra már szerzett némi filmes hírnevet, amit lényegében az ezt megelőző, elképesztően precíz, olykor egyenesen zseniális fotós munkáinak köszönhetett – személyes véleményem szerint meg is kellett volna maradnia a fényképezésnél -, amennyire tudom, az egyetlen volt, akitől 17 éves korában a Look  fotót vásárolt. Vessünk egy pillantást mondjuk erre:

Stanley Kubrick, a tale of a shoe-shine boy, 1947

Stanley Kubrick, a tale of a shoe-shine boy, 1947

Mármost ő, a szigorú operatőr-szemléletű rendező nem lehetett könnyű főnök, egyszerűen nem volt hajlandó kiengedni a kezéből az irányítást e téren. El lehet képzelni, mit érzett mellette az addigra elismert operatőr Metty. Addig fajult a dolog, hogy Russel csaknem elhagyta a produkciót – amit az nem élt volna túl -, amikor Kubrick, a szenvedélyes sakk-játékos kihívta egy partira. Hogy mi volt a tét, csak sejteni lehet, de végül Metty maradt és szolgalelkűen alárendelte magát a kis erőszakos, zöldfülű rendezőnek. Állítólag minden utasítást Kubrick súgott a fülébe, ő pedig továbbadta azt sajátjaként. Közben – gondolom – forrt az agyvize.

Russel Metty 1961-ben a Spartacusért megkapta a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat. (A legjobb vágásért abban az évben a Spartacus vágója, Robert Lawrence vitte haza az Oscart, és nem hallgathatom el, hogy a fényképezés mellett Kubrick másik nagy mániája a vágás volt – logikus, össze tart, aminek össze kell.)

A Woltz-birtok A keresztapában. Forrás: http://godfather.wikia.com/wiki/Woltz_mansion

A Woltz-birtok A keresztapában. Forrás: http://godfather.wikia.com/wiki/Woltz_mansion

No de, ekkor már gyanús volt nekem ez a ház, ez a birtok. Arra kezdtem gondolni, hogy ez filmes körökben valószínűleg triviális, mindenki tudja, mindenki ismeri, s ha már két helyen láttam, előfordulhatott máshol is.

És innentől nem volt megállás, a lavina elindult.

Nem is kellett sokáig kutatnom, megtaláltam ezt a videót, amiből nemcsak az derül ki, hogy 600 000 dolcsi/hónapért bármelyikünk lakhatja, de az is, hogy forgatott itt Whitney Houston és Kevin Costner (igen, Több mint testőr), de még Steve Martin is.

A ház utolsó valódi tulajdonosa William Randolph Hearst sajtómágnás volt, akiről Orson Welles az Aranypolgárt mintázta.

Ez a Hearst egy épület-mániákus is volt egyébként, ő építtette a Hearst Castle-t Kaliforniában (nanáhogy), a szolid, 160 négyzetkilométeres birtokán. Itt vendégeskedett az 1920-as, 30-as években Charlie Chaplin, Winston Churchill, Cary Grant és még sokan mások.

De Hearst  utolsó éveit mégis az általunk vizsgált, azóta sok film helyszínéül szolgáló birtokon élte le, a kor ünnepelt színésznőjével Marion Daviesszel. Szerintem boldogan:

Marion Davies és William Randolph Hearst

Marion Davies és William Randolph Hearst

További adalékok

(01. 18.)

Ma fedeztem fel – véletlenül – , hogy William Campbell Hearst unokája volt az az 1974-ben elrabolt diáklány, Patricia (mindenki csak Patty Hearstként emlegette), aki átállt a fegyveresekhez.

A magát Szimbiózis Felszabadító Hadseregnek nevező terrorista csoport a dúsgazdag szülőktől azt követelte, hogy egymillió dollárnyi élelmet osszon szét a szegények között – így írja legalábbis a Múlt-kor történelmi portál cikke. Ahol viszont én akadtam a sztorira (Nick Flynn Mocsokváros utcáin című könyvében) ez áll: „Hearst apja adjon minden szükséget szenvedő kaliforniainak hetven dollár értékű »minőségi« élelmet.”

Ezt végül teljesítették, különböző források különböző összegeket említenek két- és hétmilló dollár között, mindenesetre az ételosztás megtörtént. Ezek után jelentette be Patty, hogy a terroristákkal marad. Elkövettek egy rablást is, amiért börtönbe került, majd fél év után kegyelmet kapott. Történetéből film, könyv is készült.