365/120 – #lookup

Képek, amelyek akkor készültek (pénteken), amikor nem cipeltem magammal a fényképezőgépet (és megbántam). És arra is gondoltam, milyen jó lenne körbesörözni a kocsmákat a környéken. Felelőtlenül, ahogy (nem is olyan nagyon) régen. Tegnap vittem gépet, jól rákészültem, de végül már kedvem sem volt előszedni. Így megy ez.

Mindenesetre, továbbra is fel a fejjel!

Reklámok

365/119 – Képek, amelyeket ma nem fényképeztem

1. Az UTE sportpálya kidőlt-bedőlt kerítése közeli, rézsútos kivágásban, szép napfényben.

2. A bicikliút melletti elferdült vaskerítés, amit azon a télen fényképeztem először, amikor megkaptam a fényképezőgépet.

3. Egy felszálló vetési varjú tiszta zöldben, persze kissé elmosódik az egyik szárnya, sosem lesz olyan a kép, amilyennek szeretném, de ezredik felszálló vetési varjúnak pont jó.

4. Üres villamossínek, amint kanyarodnak. (A villamossínek kanyarodnak-e?)

5. Tejkék ég, villamosvezetékkel.

6. Ugyanaz az ég, utcai lámpával.

7. Graffiti a felüljáró oldalán.

8. Üres sárgabarackos nesteás flakon a vasútállomás előtti sövényben.

9. Vasútállomás épülete.

10. Vasútállomás melletti bódésor.

A többit képzelhetitek.

 

365/006 – Felhőnapló

A varjak miatt mentem. Ide, a környékünkre, mindig a varjak miatt megyek. Ma nem nagyon voltak ott. Itt. Van azonban a varjúfényképezésnél is haszontalanabb passzióm, időről időre hódolok neki, szinte akaratlanul: a felhőfényképezés. Mert hogy a felhők meg nagyon voltak. Ahogy már szoktak, egyébként.

(Ha rákattintasz, a képek eredeti méretben jelennek meg.)

És hát, ugye, a fák. Azok mindig. Azoknál jobban kevés dolog szokott vanni.

Különben, az egész úgy indult, hogy ragyogó napsütéses fényképezőidő volt. És mire felvettem a cipőmet, elmúlt. De én szeretem ezt a szürkés tónust, amivel bevonódik a táj ilyenkor, amikor egy vékonyabb felhőréteg kerül a Nap és közénk. Főleg, ha lehet látni a szélét, és néha szétfoszlik.

A lámpaoszlopokat is.

Az meg ott, szerintem, egy varjú.

Hálózataink:

A Nap még mindig nagyon korán megy le, elviselhetetlenül korán, belevörösödünk, hiába. De nagyban ez elég érdekes.

+1, mert ezt nem tudom, hogy lett, de tetszik.

Láthatatlanná tévő fényképezőgép

Naplovam

Talán már meséltem,* hogy amikor elkezdtem a lábakat fényképezni, milyen könnyű dolgom volt az egyszerűen lefelé irányított mobiltelefonnal (s milyen silány minőségű képek születtek éppen ezért, amikor a mobilok kamerái még enyhén szólva is csak a fejlődés első fél lépcsőfokánál jártak), milyen egyszerű volt észrevétlenül vadászni. Aztán lett egy nagy gépem, nagy objektívvel, amitől azt reméltem, hogy igazán szép képeket készítek majd, de látnom kellett, hogy lehetetlen. Egy ekkora gépet nem lehet észrevétlenül ráirányítani semmire, nemhogy az utcán egy jó pillanatban egy lábra.

Oda a láthatatlanság. Másfelől meg nincs oda. De alapvetően oda, nemcsak láb-lesifotók készültek, hanem mindenfélék, és ha valakit fotósnak néznek (márpedig, ha nagy gép van nálad, azt hiszik, értesz a fényképezéshez), az nincs is ott. Ez megnyugtató pozíció, ki tudja miért. Talán azért, mert egész életemben ehhez szoktattak (úgy mint Világ), hogy néha ugyan kicsit arrébb löktek, de alapvetően nem voltam ott. Amikor fontos volt, hogy ott legyek, akkor meg persze nagyon ott voltam. Amikor betegágyak mellett álltam, amikor segítettem (enni, fürdeni, üríteni, felkelni, lefeküdni, kivenni, betenni stb.), akkor például nagyon, de ez sem egészen pontos. Ott sem én voltam, hanem valami nálam (úgy mint Akárkinél) fontosabb valami volt ott, amit csak giccses szavakkal tudnék leírni, szóval** nem írom le, én ennek a valaminek csak a manifesztációja voltam legföljebb. Az állításból annyi mindenesetre igaz, hogy nagyon. De ez egy másik történet.

Szóval, a láthatatlanság. Például. Ülsz egy társaságban (akár hajnalig), aminek a tagjai pár nap múlva az utcán már nem ismernek meg fel. Vagy. Megszerkesztesz egy-két könyvet, írsz egy csomó könyves recenziót, aztán amikor hasonlót csinálnál másutt, kiderül, hogy arról senki sem tud, soha nem látták, soha nem olvasták, illetve nem hozták veled összefüggésbe, nem tudni, miért, talán, mert kivagyte. Vagy. Írsz egy könyvet, ugyanez. Vagy. Stb. Ilyen van. Ez már nem annyira kellemes pozíció.

Aztán a minap megszólított valaki, akiről soha nem gondoltam, hogy egyetlen szót is fogunk váltani valaha. Méghozzá a fényképezőgép miatt. Jó társaságban ülve, jókor, jó helyen volt nálam, a jó a nagy objektívvel. Pár mondat volt az egész. Hirtelen láthatóvá váltam. Úgy éreztem magam, mint egy igazi ember.

_____________

*Ahogy öregszem öregszik a blog, ez a mondatkezdés egyre gyakoribb lesz.

**Nagyon élvezem ezeket, amikor például a giccses szavak helyett szóval nem írok le valamit.

A bámészkodás az egyetlen

Naplovam

Itt kéne hasalnom és fényképezni őket, mondtam ma a lányomnak, amikor keresztülvágtunk egy kis füves területen, ami telis-tele volt apró csigaházakkal. Ezzel a mondattal árultam el, hogy fel vagyok készülve a nekifekvésre, a lehasalásra és letérdelésre, úgy érzem, elérkezett az ideje.

Csigaház kutyafuttában mobillal

Eddig is szerettem közel menni, aláállni, mindig is csináltam olyan képeket, amikhez guggolni, térdelni kellett, de nem ez volt a jellemző. Eleinte öntudatlanul, aztán már szánt szándékkal tartom magam állva, megállva, nem mozdulva a gyalogos pozíciójából. A bámészkodó ember, bármelyik járókelő kibillenthetetlen nézőpontja.

Arra voltam kíváncsi, mit láthatok meg pozícióváltás nélkül, de sosem arra, mi van az orrom előtt.

Két dolog érdekelt: Elkezdődtek a lábfényképezések, a padlószint folyamatos kutatása (régi mobilos, 365 napon át fotózott, a Flickren meg mindez vegyesen), az észrevétlenségek (a régi útközbenek meg tűzcsapok), a lefelé bámulók, a lehajtott fejjel járók világa. Ez vagy az alulnézetből – szoktam adni a címeket, de ez persze nem igaz, nem valódi alulnézetről van szó. Nem alulról nézünk, csak lefelé. Lenézet.

A másik a felfelé tekintés, házak homlokzatára, égre, fák tetejére, sőt mindennek a tetejére.

Az érdekelt, hogy anélkül, hogy a megfigyelő jobbára észrevétlen helyzetéből valóban kimozdulnék, én mit veszek észre. Egyáltalán, mi van ott?

A mindenre-lövés fázisa után tehát azonnal a helyben-maradás jött, és még mindig izgalmas. Ugyanannyira, mint izgalmas lenne megvizsgálni, hogy adott koordinátán egy öt vagy tíz (vagy több) centivel magasabb/alacsonyabb szemlélő mit lát, mit vesz észre és mi kerüli el a figyelmét. Öt centivel magasabbról nézni le vagy fel, miben tér el. Rengeteg mindenben, azt hiszem. A magasságunk – mint a perspektívánk abszolút meghatározója – jobban megkülönböztet minket egymástól, mint a bőrszínünk vagy az arcvonásaink.

A technika is beleszól persze, a lassú kis laptoppal néha igazi kínszenvedés a nagy felbontású képeket kezelni, és most, hogy lesz egy jobb, máris nagyobb kedvvel fényképezek.

Az egésznek azonban egyáltalán nem fényképezési szempontból van jelentősége, ahhoz egyszerűen nem értek. Ahhoz sem. Viszont úgy tudom, a bámészkodás az egyetlen, amihez igen.