1 mp

Megy öt magyar turista az áradó emberseregben a La Ramblán, Barcelonában. Lefordulnak egy kis utcába, fagyit vesznek. Csodálatos, krémes, boldogan nyalható fagyit.

Visszafelé meglátnak egy fekete rendőrségi furgont. Meghúzódik a ház tövében, senki nem áll mellette, az ajtajai zárva, az emberek ügyet sem vetnek rá, csak az öt magyar turistának lesz váratlan gyomortáji nyilallása, a kezükben egy másodpercig lassabban olvad a fagyi. Egy másodpercig úgy tesznek, mintha ügyet sem vetnének rá, de lopva összenéznek, másodperc-töredékek, talán maguk sem veszik észre, hogy egymásra néztek, pillanat az egész, de nyilvánvaló, hogy valami kiíródott az arcukra, mert a kocsi mögül kilépő két fiatal rendőr szája széles mosolyra húzódik, mintha csak azt mondanák: elnézést, mindjárt megyünk. Vagy, mintha azt mondanák: nem kell félni.

A világban sok olyan hely van, ahol nem kell félni egy rendőrségi furgontól.

Reklámok

Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia

Naplovam

Nálatok laknak-e fóbiák? Nálunk nem nagyon. Nálunk inkább ilyen igazi rettegések, például félelem attól, hogy kiderül, végérvényesen és visszavonhatatlanul bebizonyosodik, amit úgy is tudunk. Mondjuk, hogy valaki (akár mi magunk) rettenetesen hülye. És hát az, hogy a hülyeség nem fáj – mint tudjuk -, nem igaz. És ezen semmiképp nem lehet változtatni, még akkor sem, ha nagyon sokáig, kitartóan és folyamatosan félünk tőle. Fáj az.

Ez megalapozott félelem, nem úgy, mint a Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia esetében, ami egyébként annyit tesz: hosszú szavaktól való félelem. Képzeljük el a pácienst, akivel közölni akarják ezt a diagnózist. Hogy adják be neki? Haha.

A hosszú szavak persze félelmetesek, meg a hosszú szövegek (azok nagyon), de az igazán félelmetesek a rövidek, mindig a rövidek. Amik olyan egyszerűek, mint egy faék, épp ezért kikezdhetetlenek, nincs rajtuk fogás. Rövid szavak, rövid mondatok.

“Nem úgy van.”

“Nem érted.”

“Nem szeretem.”

“Jól van.”

“Takarodj.”

“Kuss.”

“Elég volt.”

“Semmi.”

“Kár.”

“Sajnálom.”

“Igen.”

“Nem.”

De ha jobban meggondolom, úgy látom, mégiscsak vicces. A tudomány is vicces. Minden vicces.

Itt vagyunk

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.

Rémálmok órája

Álomnapló

Néha azt hiszem, hogy kísértetek vannak, nem bújnak el meg elő, mint a mesében, hanem állandóan megtöltik a teret (vagy annak egy ismeretlen részét) körülöttünk, mindenkinek megvannak a maga kísértetei, idővel egyre több lesz belőlük, és az élet attól lesz néha annyira fárasztó, hogy mást se teszünk, mint megpróbáljuk őket elkerülni. Tudattalan, folyamatos kitérés. Az észlelési sebesség változik csak.

Az időnek és a térnek egészen biztosan vannak sűrűbb és ritkább pontjai, és a sűrűbb pontokon néha átüt a félelem. Hasadék jön létre az álom biztonságos öntudatlansága és az ébrenlét biztonságos ébersége között, egyik állapotban sem vagyunk, vagy mindkettőben, az érzékeink élesek, de nem a megszokott valóságot fogjuk föl. Természetünk meg már csak olyan, hogy a váratlanságok félelmet szülnek bennünk – ez az evolúciós sikerünk titka és modern túlélésünk fő akadálya.

Álmomban két dolog üti át a tudatállapotokat elválasztó hártyát: a testi szerelem meg a halál. Innen tudom, hogy közeli rokonok.

A mondat (Én nem tudom, mi van mostanában, tegnap meg anyád telefonált ide, hogy nem kéne mindig náluk fürödnünk.) más körülmények között egy egyszerű mondat, nem kelt félelmet, nem ejt kétségbe. De ha az, aki mondja, és az is, aki hallgatja, tudja, hogy az anya, akiről szó van, tizenöt éve halott, egészen más a helyzet.