Kertelő

Klasszikus értelemben sosem vágytam kertre. Annak ellenére, hogy (szerénytelenség nélkül állíthatom) kiváló erkélykertész voltam évekig. Olyan dús, magasra növő koktélparadicsom-dzsungelem volt, melyhez foghatót én magam sem láttam senkinél, pedig akkoriban sok helyen láttam, nagy divatja volt. A trombitavirág (talán van valami egzotikus meg latin neve is, egész biztosan, nem sárga, hanem emberfej nagyságú, rózsaszín-fehér lila virágot hozó) bujtását egy kedves idős hölgytől kaptam, akit hát- és derékfájdalmai miatt látogattam, s két nyár alatt csaknem vállig érőre nőtt az erkélypadlón álló nagy cserépből, végül többször hozott virágot, mint az eredeti, gondos tulajdonosnál. A ki-be fuvarozott fikuszt pedig egy idő után már csak égig érő paszulynak hívtuk, de megtanultam elágaztatni.

Jó fekvésű erkély volt az. Jó volt rajta feküdni is. S miközben bensőséges kapcsolatot ápoltam növényeimmel, azért el-elgondolkodtam azon, milyen abszurd is ez, földet tenni egy edénybe, abban növényt növeszteni, mintha nem lenne neki sokkal jobb helye valahol kint, ahol az egész csodálatos rendszer része lehetne. No persze, akkor én egy erkélyen hogyan tapasztalhatnám meg a növénynevelés örömeit? A növény a földbe való, gondoltam, miközben cserépben öntöztem őket, a földet pedig kertészekre kell bízni, a kertészek értenek hozzá. Jól tudják például, hogy a gaz a föld édes gyermeke. A kertészek értenek ahhoz az élethez, aminek része a kert.

De azért most, amikor megtudtam, hogy azon a kis darab földön, ahol még nem vagyok, de leszek, nevezzük nagyvonalúan birtoknak, szóval ott, valahol az M3-astól északra egy körbekerített földdarabon kinőtt vagy száz apró fenyő, hát meghatódtam, na. A fák, ugye.

Reklámok

Valamit a gyakorlásról

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.