Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Reklámok

Barátom, Franz

Olyan, mint egy pszichotriller, nem merem egyben magamhoz venni, de mindig visszatérek hozzá. Ha jól számolom (általában nem számolom jól), úgy tíz éve csinálom, hogy elkezdem elölről és nem olvasom végig, csak bele, két-háromoldalnyi darabokban adagolom, és minden adagban van legalább egy olyan, hogy elvagyok vele hetekig. Tulajdonképpen beszélgetünk. Barátok vagyunk, mert olyan dolgokról beszélgetünk, amikről mással nem lehet.

Azért merem azt mondani, hogy nem lehet, mert kipróbáltam. Elkezded mondani és két eset van, az egyik, hogy nevetséges lesz az egész, annyira patetikus, ha kimondod, amit érzel, hogy te magad is elröhögöd, a másik, hogy egyszerűen érthetetlen. Azt mondja a Dávila*, hogy a művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a dolgoknak azt a jelentést, amitől a szavak megfosztották. (Ami azt illeti, ha Dávila csak ezt az egy mondatot írta volna (amit nem egészen pontosan idézek), máris a barátom lenne, írt többet is, barátom is, de ez most mellékszál.) Szóval az ember olykor néha gyakran mindig meg kell hogy küzdjön a fogalmazás nehézségeivel, különösen baráti beszélgetésekkor, főleg, ha nem akarja a barátait elveszíteni, nekem pedig ez szokott sikerülni, mármint az elveszítés, annyira jól tudom elmondani, amit nem akarok, hogy még a potenciális barátokat is el tudom vele riasztani, úgyhogy egy idő óta hallgatok ilyesmikről, illetve halott barátaimmal beszélgetek. Az a csuda ezekben, hogy a párbeszédben egyáltalán nem zavaró, hogy halottak.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar. – mondja Holden Caulfield, mindnyájunk barátja. Én úgy csinálom, hogy akkor hívom fel Franzot (a Kafkát), amikor csak akarom, és egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor válaszol. Persze a legtöbbször azt mondom csak, hogy Eh, bakker, ezt kurvajó, hogy leírtad, különben azt hinném, nincsenek barátaim.

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem is más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni.**

Így szólítja meg magát (és engem) Franz, 1910-ben. Erről sokat beszélgetünk. Aztán az alvásról, pontosabban a nemalvásról, az álmatlanságról vagy éppen a zavaró álmokról. Az intenzív álommunka mint a kimerülés titkos és jóformán szégyenletes okozója.

Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája és mintha visszautasítana az alvás. (…) Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Elég sokat írtam már az alváshoz való viszonyomról, sőt másokéról is (ezt nemsokára olvashatjátok is) annyi biztos, hogy bizonyos életszakaszokban pont így nem aludtam. Máskor másképp. Nagyon sokféleképpen nem alszunk, sokféleképpen alszunk rosszul és különösen sokat hallgatunk róla. Az egésznek a gyökere az a tévképzet, amit gyerekkorunk óta táplálnak belénk az olyan mondásokkal, mint pl. „az igazak álmát aludni”, vagy hogy „aki rosszul alszik annak rossz a lelkiismerete.” Franz szerencsére mondja.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szélét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgyis eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal.

Így forgunk estéről reggelre, reggelről estére és persze írunk, ahogy sikerül, és felolvasáskor szembesülünk a valódi szégyennel.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgy szólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lyukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől a végéig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasást, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. – És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

És még sokat-sokat beszélgetünk erről, hogy foszlik szét a kezünk között a művészet csúcsa, és ebben a szituációban teljesen mellékes körülmény, hogy végül ki mit kapirgál meg belőle végül, sőt azt hiszem, ez a párbeszéd nagyon is hozzá tartozik az egészhez, ez is a munka része. Esterházy Péter mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Amikor ezt olvastam, felnevettem, pont úgy, ahogy a barátod viccén nevetsz, ami azért olyan jó vicc, mert nem vicc. Mindenesetre örülhetünk, ha ez a magyarázat helytálló.

_____________

*Nicolás Gómez Dávila

**minden kiemelt idézet forrása: Franz Kafka: Naplók, levelek (Európa, 1981. F: Györffy Miklós)

 

„The year, the year is gathering” – Három Joyce-vers év végére

Számomra James Joyce a világirodalom egyik legkifürkészhetetlenebb szerzője. A verseit olvasva is ugyanezt mondhatom róla. Elhoztam hármat a Kamarazene (Chamber Music) című kötetből, ami Gergely Ágnes és Tóth István fordításában jelent meg magyarul 1958-ban az Európa Könyvkiadónál (nagyon szép kis kötet, egyébként).

james-joyce

Ami különösen megfogott, az Joyce barátsághoz való viszonya. A Kamarazene szerelmes kötet, mégis kikerülhetetlen helye van benne a barátságnak, és nekem az a benyomásom, hogy Joyce-t ez mélyebben és komolyabban érintette, mint a szerelmi viszonyok. Ezt persze igazán nehéz szavakba önteni, nem is próbálkozom vele, inkább ízelítőül a három vers, s biztatlak benneteket a többi elolvasására is.

XIII

Go seek her out all courteously
And say I come,
Wind of spices whose song is ever
Epithalamium.
O, hurry over the dark lands
And run upon the sea
For seas and land shall not divide us,
My love and me.

Now, wind, of your good courtesy
I pray you go
And come into the little garden
And sing at her window;
Singing: The bridal wind is blowing
For Love is at his noon;
And soon will your true love be with you,
Soon, O soon.

Gergely Ágnes fordítása:

XIII

Keresd fel őt szivélyesen,
És mondd: jövök,
Fűszeres szél, kinek éneke
Nászének és örök.
Siess a barna föld felett,
Szaladj a tengeren,
Hogy föld-vizen át is megtaláld
A kedvesem.

Kérlek, szives jó szél, eredj,
Keresd fel őt,
S kertjéhez érve fújj, fütyöréssz
Az ablaka előtt:
Hogy itt a mennyegzői szél,
Dalában Vágy tüzel,
S közel van már a kedvesed is,
Nagyon közel.

***

XVIII

O Sweetheart, hear you
Your lover’s tale;
A man shall have sorrow
When friends him fail.

For he shall know then
Friends be untrue
And a little ashes
Their words come to.

But one unto him
Will softly move
And softly woo him
In ways of love.

His hand is under
Her smooth round breast;
So he who has sorrow
Shall have rest.

Gergely Ágnes fordítása:

XVIII

Hallgasd meg, drágám,
Híved szavát;
Nagy férfibánat a
Hűtlen barát.

Tudni, hogy végül
Mind-mind csaló,
S szájukban pernyévé
Porlik a szó –

Míg nem jön később
Valaki más:
Halkan becéző
Szerelmes társ;

S mikor a kéz lágy
Keblére hull,
A férfibánat
Csenddé csitul.

***

XXXIII

Now, O now, in this brown land
Where Love did so sweet music make
We two shall wander, hand in hand,
Forbearing for old friendship’s sake
Nor grieve because our love was gay
Which now is ended in this way.

A rouge in red and yellow dress
Is knocking, knocking at the tree
An all around our loneliness
The wind is whistling merrily.
The leaves – they do not sigh at all
When the year takes them in the fall.

Now, o now, we hear no more
The vilanelle and roundelay!
Yet will we kiss, sweetheart, before
We take sad leave at close of day.
Grieve not, sweetheart, for anything –
The year, the year is gathering.

Tóth István fordítása:

XXXIII

E barna tájon, merre multunk
Oly lágyan zsongta dallamát,
Kószálunk majd, s kart a karba nyújtunk,
Két régi, megbékélt barát.
Szerelmünk vidám volt, ezért
Ne bánkódj most, hogy véget ért.

Harkály kopog amott a fán,
Sárga mezén vörös szegély;
Árvaságunk körül vidám
Füttyel süvít az esti szél.
A lomb – egy sóhajt sem lehel,
Ha int az év, hogy hullni kell.

Nem, nem hangzik fülünkbe már
A körtánc és a réti dal!
Egy csók még, s ha az est leszáll,
Mi is válunk bús búcsuval.
Ne bánkódj, édes, semmiért –
Az év, az év nyomunkba ért.

 

Kis könyves gyónás

Naplovam

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy követem a trendet, de nálam a nyár meg a tél a kiugróan magas könyvvásárlások évszaka (de… ha jobban belegondolok, tavasszal is szoktam könyvet venni, készülve a nyári olvasgatásokra, és ősszel is, készülve a téli estékre. Hm, na jó, azért megállja a helyét a nyár-tél, mégiscsak olyankor vagyok a legfelelőtlenebb).

booksAz történik, hogy mondjuk megrendelek egy antikvár könyvet, amit könyvesboltba szállítanak ki, tehát bemegyek, hogy átvegyem, ha már ott vagyok, körülnézek, és innentől tudjátok. Ha szoktatok könyvesboltokba járni. (De ugyanezt tudom csinálni online is: Rákeresek a könyvre, megvan, amiről eszembe jut egy másik, az alatt meg feldob egy harmadikat, amit pont tényleg de rég kerestem…)

Részben amiatt írom ezt a posztot, hogy a Helikon Zsebkönyvek kiváló sorozatát a figyelmetekbe ajánljam, vagyis: bűnözzetek ti is. Nem olyan nagy bűnözés egyébként, pont arról van szó, hogy világraszóló klasszikusok, olcsón. Nagyon nehéz ellenállni a 999Ft-os könyveknek, ráadásul legutóbb egyet fizet, kettőt kap akció volt belőlük (két könyv egy ezresért!), így aztán minden olyat megvesz az ember, ami hiányzik a polcáról (mert költözéskor elveszett, kölcsönadta, vagy nem is hiányzik, de legyen meg a gyereknek is külön stb, ismeritek ezt). Alice Csodaországban, Kafka-novellák, Nietzsche, Szerb Antal… nem is sorolom, itt megtaláljátok őket.

Az egész sorozat szellemes, a dizájn úgy egységes, hogy közben tele van ötlettel. Meg ilyeneket is csinálnak:

helikon-zsebkonyvek

De bevallok mást is, ha már itt vagyunk a klasszikusoknál. Általában nem hoznak lázba az újrafordítások (érdekelnek, de nem várom őket izgatottan), de Camus L’Étranger-je igen. A Gyergyai Albert fordította változatot (Közöny) akár az egyik kedvenc könyvemnek is nevezhetném, ha szoktam volna kedvenc könyveket megnevezni (igen ritkán és más szempont alapján). Annyi biztos, hogy idézni is szoktam belőle, szóval, közel áll hozzám. Nagyon kíváncsi vagyok az újrafordításra, ami – az eredeti címet megőrizve – Az idegen, az Európa Könyvkiadónál jelent meg, Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása. Annyit máris el tudok róla mondani, hogy igen szép könyv, keménykötés, védőborító, ostyaszínű lapok, szóval nagyon várja, hogy olvassam is, ne csak nézegessem.

camus-az-idegen

Lássuk, mi van még. Van például egy olyan becsípődésem, hogy még akkor is megveszem az egyes filmek alapjául szolgáló könyvet, ha már véletlenül láttam a filmet (most nyáron is ez történt, persze nem volt nehéz így alakulnia a sorrendnek a Jules és Jim esetében), aztán van olyan, hogy megveszek olyan egyszerhasználatos könyveket, amik csak felvillantanak valamit, de összefoglalónak jók (meg hátha a gyerekeket érdekli), ezen a nyáron a Tiltott könyvek és a Mindent a szerelemért voltak ilyen beszerzések. És meggyónom az olaszországi vásárlást is: egy szakácskönyvet vettem – tekintettel a nemlétező olasz tudásomra, ez is bátor húzás volt -, amiből még nem főztem, de télen úgyis sokkal több ok és idő van a forró konyhára, ugye.

Hát így állunk (na persze, mindent azért én se vallhatok be), mindeközben egy klasszikust olvasok újra, amit nemhogy nem idén vettem, de nem is én, hanem a szüleim, valamikor a hatvanas években. Azzal a reménnyel, hogy a házikönyvtárnak mindig van (volt, lesz) értelme. Illetve, ha mégsem, akkor így jártunk.

Illetve, dehogynem!

Most jut eszembe, az egyik legnagyobb könyvtáros azt mondja:

A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.

(Jorge Luis Borges: 1964. június c vers, f. Somlyó György)