Nem én

Tárcanovella

nem-en

Nem születtem rosszkor, nem voltam átlagos gyerek. Nem kértem anyámat, hogy hagyja égve a kislámpát éjszakára. Nem feleseltem, nem puskáztam dolgozatoknál. Nem volt magányos születésnapom. Nem voltam rockzenészekbe szerelmes, punkokba főleg nem. Nem hamisítottam aláírást ellenőrzőkönyvbe, apámét sem, pedig az övé egyszerű volt.

Nem hagytam el egy hitet egy másikért, nem is csalódtam egyikben sem. Nem estem kétségbe, nem kerestem válaszokat könyvekben, zenében, másokban.

Nem gondoltam sokat a szexre, konkrétan a baszásra főleg nem. Nem ittam meg fél liter vodkát egy húzásra. Nem sétáltam nyári viharban combomra tapadó farmernadrágban, lábamon cuppogó tornacipőben. Nem kaptam tüdőgyulladást, se fülgyulladást, se arcidegbénulást. Nem feküdtem éjjel részegen az Erzsébet híd közepén. Nem búsultam senkivel senki bánatán. Nem veszítettem el iratokat, pénzt, józan észt sosem. Nem füveztem, nem hánytam alkoholtól.

Nem fogtam haldoklók kezét, nem néztem a szemükbe. Nem tartottam betegségektől, főleg nem a ráktól. Nem aggódtam a jövő miatt. Nem tologattam és rendeztem számlákat lejárati dátum szerint a hónapok végén. Nem adtam és nem kértem kölcsön.

Nem dolgoztam megszállottan semmin. Nem ragadtattam el magam. Nem voltam ébren hatvannégy órát sosem. Nem ismerem az álmatlanságot, nem ismerem az altatószereket.

Nem voltam szerelmes, főleg nem minden idiótába. Nem írtak nekem verset, nem festettek nekem képet. Nem fogadtam vissza a kétévente menetrendszerűen visszatérő szeretőimet.

Nem akartam soha megölni magam. Nem is kérdeztem magamtól, ugyan, miért nem ölöm már meg magam.

Nem bántalmaztak engem, se gondolatban, se szóval, se cselekedettel. Nem ismerem az egész osztály előtt vörösen égő arcot. Nem ismerem a pofon után vörösen égő arcot. Nem ismerem a háton csattanó műanyag bot hangját, sem a percekkel később jelentkező fájdalmat. Nem ismerem a gyomorszájra mért ütés nyomán keletkező levegőtlen sokkot.

Nem kérdezte tőlem soha egy borszagú bácsi sem, hogy akarod kislány?, és nem nyúlt hozzám. Nem mondta nekem senki, hogy buzi, kurva, buzikurva, attól függően, milyen társaságban voltam.

Nem is nézek az utcán senki szemébe, kolduséba főleg nem. Nem dobok pénzt, nem adok a bevásárlószatyorból valami élelmet. Nem érzek együtt. Nem fáj a szívem.

Nem ismerem a rohanást lélekszakadva az éjszakai utcán. Nem zártam soha magamra ajtót, nem rontottam be idegen lépcsőházba.

Nem félek semmiféle öltözék láttán, nem félek egy bizonyos hanghordozástól. Akkor sem, ha egyedül vagyok. Nem félek. Nem félek.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évf. 44. számában, 2014. október 31.

Reklámok
ácsorog, bemegy, leül

Jó magának

ácsorog, bemegy, leülKét sorral hátrébb volt csak hely, hát beoldalazott a támlák és térdek között, elnézést kért hol egy emberlábtól, hol egy széklábtól, aztán leült, nézte a feleségét, ahogy félig oldalra fordulva beszélget. Az iskola aulájában faltól falig pattogott a gyerekek izgatottsága, a felnőttek unott, ragacsos duruzsolása töltötte be a teret, de mindenki a végét várta. Mindjárt bezárják az évet.

Ő csak nézte a feleségét, épp rálátott két fej között. Hallotta, hogy azt magyarázza a mellette ülő anyukának, hogy odatettem egy nejlozacskóban az iskolatáskája mellé… érted… közvetlenül mellé… reggel mondtam, hogy el ne felejtse… és felhúzta a vállait, aztán mintha nagyot fújtatott volna és újra csak ömlöttek a szavak.
Darálta és kipergette magából a panaszos félmondatokat. Mozgott a vértelen szája, jól látszott, milyen lemondóan ingatja a fejét, mintha éppen most törődne bele mindenbe. De mindenbe.

Indulat nélkül, valahogy úgy, mintha azt mondaná, hát ilyenek ezek, az ember csak dolgozik rájuk, kiteszi nekik a szívét, a nejlonzacskóját, mindent, ők meg otthon hagyják, elfeledkeznek róla, mert ez az anyák sorsa, hogy az élet csupa munka legyen, ennél többet nem lehet megtenni…

Nézte a feleségét, nem akart gondolni semmire, arra sem, hogy igazán belefért volna még egy cigi mielőtt bejöttek, de rajtakapta magát, hogy azon töpreng, mikor lett ilyen. A felesége. Az asszony. Valahol lennie kellett egy pillanatnak, amikor így fordult.

Ha azt gondolja, hogy asszony, soha nem a felesége jut eszébe. Tudja milyen nő az, akit igazán asszonynak lehetne nevezni. Nem ilyen. Kellett, hogy legyen egy pillanat, amit valahogy egyikük sem vett észre, akkor lett ilyen furcsa, idegen, száraz hús.

A haját is miért vágatja mindig ugyanolyanra, hogy mindig így hordhassa, ugyanazzal a vékony csattal megtűzve a homlokán. Ha tudná, hogy hátul annyira áttetsző a blúza, hogy látni lehet a melltartópántját, biztos nem venné fel soha többet. Látni lehet az unalmas melltartó szívbemarkoló vonalát, táncol fölötte az anyag, ahogy a hőségben legyezgeti magát valami papirossal, rezeg a válla. Közben mondja, mondja, hogy odatettem, érted… keresztülesik rajta, de nem rakja el

Mégis, mikor lett ilyen ijesztő. Szegény. Akit olyan nehéz már megsimogatni is, mert csak a nyakán ki-kiugró inakat látja belőle, ahogy erőlködik a gondoskodásban. Meg a kézfejét látja, ahogy precízen maga alá simítja a szoknyát mielőtt leül, aztán lesöpör egy szöszt. Mi a francnak söpri le azt a szöszt, miért nem maradhat ott, miért söpri le állandóan mindenhonnan a szöszöket, miért nem túr leaglább egyszer bele a hajába. És hova lett a hajlékony nevetése. És mikor történt ez, mikor.

Nemsokára elkezdődik a színdarab. A gyerekek jelmezben visonganak a paravánok mögött, néhányat még öltöztetnek. Gondoskodó anyakezek cibálják gyereklábakra a harisnyákat, nyomják izzadt buksikra a karonkalapokat, dörgölik nyálas papírzsebkendőkkel a kis arcokat. Ők mindent betettek a hátizsákba, nem felejtették otthon a szendvicset, a tornacipőt, a fényképezőgépet, minden el van csomagolva, az égvilágon minden.

Fél óra vagy mennyi lesz ez az előadás, ki kell bírni. Végig kell ülni, kivárni, ahogy elrontják a szöveget, a tanár néni súg nekik, besípol a mikrofon, egy gyerek elbőgi magát, nem akar szepelni, egy nő majd szégyenkezve levezeti a színpadról, közben mindenki megadóan izzad.

Nem szabadna ennyi embert beterelni ide, gondolja, aztán nézi újra a felesége vékony száját, a szája mellett azt a kicsi, haragos ráncot, ami megkeményedik, amikor azt mondja, hogy de hát, ugye, nem tehetsz meg mindent helyette…

Nézi, nézi, a kézfejével letöröl egy gonosz izzadtságcsöppet a homlokáról, szeretne kimenni. Lehetetlen elmozdulni a tömeg közepéről. Nem akar újra átkelni a térdeken és lábakon, a balra ülő anyukán meg pláne, rövid szoknya van rajta, formás a vádlija. Nehogy félreértés legyen, nehogy hozzá kelljen érni furakodás közben, elnézést kérni, véletlenül beszélgetésbe elegyedni, s ha még a hangja is szép, akkor végérvényesen bent ragadni.

Ekkor megszólal a jobbján ülő apuka mobilja. Igen, mondja bele a markába, persze, majd otthonról visszaigazolom, mormolja, aztán szégyenkezve nyomkodja a gombokat, biztos rezgőre állítja. Egy szigorú, barna nő hajol ki mellőle, Már megint dolgozol!, mondja. Az apuka becsúsztatja az ingzsebébe a mobilt, Örülj, hogy egyáltalán ideértem, dörmögi, persze csak halkan, hogy ne hallja senki. Vigyorogni próbál.

A széplábú a másik oldalon suttog a férje fülébe.

Ő meg csak bámul maga elé, esélytelen kijutni egy cigire, ez már biztos. A telefonálós apuka felesége sértetten magyaráz valamit arról, hogy a hétvégén is mi volt, már megint.

Végre kiáll a színpadra egy tanár, talán az igazgató, verejtékkarika a hónaljánál, megkocogtatja a mikrofont. Halkul a zsibongás, de még mindenki fészkelődik.

A telefonálós pasas váratlanul megböki a könyökével, bizalmasan közelebb hajol, és szája sarkán egy félmosollyal megjegyzi, De jó magának, hogy nincs itt a felesége!

_________

[Ez volt a tárcapályázatos szövegem, amely pályázatról Grecsó K. itt elmondta, hogy. Eredmény itt. Aztán Körkép.]