234 és hét

Kórházas naplovam

Egy hete ilyenkor már elfoglaltam az ágyamat a 234-es szobában. A szobaszámot (a 4-es számtól való viszolygásom ellenére) jó jelnek tekintettem, ágy 3-as, az nagyon rendben. Délben még ehettem valamit, nem nagyon tudtam, másfél hónap alatt egész jól le lehet jönni az evésről, ha minden ételtől (kivéve keksz) iszonyú görcsökben fetreng az ember.

Nem részletezem a kórházi kalandokat, elég annyi, hogy ez volt a negyedik hasi műtétem életemben és végigjártam azokat a fázisokat, amiket ilyenkor szokás, a soha-többé-nem-tudok-felülni fázist, az istenem-csak-jussak-el-a-vécéig-mielőtt-behugyozok fázist, a bakker-túl-vagyok-rajta-mégis-akkorára-dagadt-a-hasam-mintha-beletettek-és-nem-kivettek-volna-valamit fázist (ez még tart), az ez-soha-nem-gyógyul-be fázist, a jaj-de-jó-hogy-hazamehetek fázist és a nem-merek-hazamenni fázist. Kicsit tovább voltam bent, mert kicsit mást találtak bent, mint amire számítottunk, konkrétan jól be voltam gyulladva, de ennek ma már különösebb hírértéke nincs, itthon vagyok, még össze vagyok öltve, mint egy játékmackó (idézet R. lányomtól), de óráról órára jobb a helyzet.

Én mindenféle minőségemben találkoztam már mindenféle egészségügyi dolgozóval, de annyi kedves, jóindulatú emberrel, mint a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban, talán soha. Betegként pláne. A beteghordó fiúktól a műtős takarítókon át, a teljes sebészeti ápológárdán keresztül az altatóorvosomig és sebészemig, mindenki, kivétel nélkül a maximumot nyújtotta pedig ugyanannyit (vagy kevesebbet) keresnek, mint kollégáik a fővárosban, ez a poszt az ő tiszteletükre készült.

Köszönettel, tisztelettel.

Sz. N.

Reklámok

nemeszek ernő

Naplovam

Bocs, a szar viccért, de hát ez van. Nemeszek. Keksz. Meg szárított kenyérke. Svéd. Vagy dán, most nem is tudom, de álmomban is felismerem a zacskóját bármelyik Aldiban. Az a napom fénypontja, amikor megehetek belőle hármat vagy négyet. Vízzel. Amúgy finom. Lenne. Nem mondom, hogy nem voltak még időszakok az életemben, amikor legalább ennyire perifériára szorult a táplálkozás, de olyan most van először, hogy egy marék főtt rizstől rosszul tudok lenni. Ami érdekes, hogy a vörösbortól kifejezetten jól vagyok. Na de – minden ellenkező általános tapasztalat ellenére -, nem lehet minden nap inni. Úgy értem, képtelenség lenne, nekem lehetetlen, nekem más van kisorsolva, én nem alkoholista tudok lenni, hanem niko(ti)nista, meg koffeinista, és kérem, tőlem ez a maximum. Nekem ennyi.

És van egy 8 cm-es égett seb a bal alkaromon. Mert valójában egy hős vagyok, aki gasztronómiai kirekesztettsége ellenére gondoskodni próbál a családja kulináris élvezeteiről, amely olykor egy nagy adag rakott krumpliban teljesedik ki. A sütő meg forró, akár a pokol és mint a körülöttünk folyton ott settenkedő Gonosz szárnysegédje, váratlanul lecsap. Vagy be, ajtóstul ront a szánkba a bőrünkbe.

Ezen kívül csomó jó dolog is történik velem, de azt nem írom le. Majd máskor.

Annyirahülyevagy, mérnemszóltál

Naplovam

Ahogy elnézem magam, pont annyira. Van egy csomó jól fejlett fóbiám*, ami visszatart például attól, hogy szóljak, vagy hogy belelépjek (akár csak halkan). Nincs például pókiszonyom, de van többek között telefonfrászom, ami a váratlan telefonbeszélgetésektől való félelmet jelenti, a frász mindig a csörgés pillanatában tör ki, aztán van egy kis nyílt tér/tömeg fóbiám, amit gondos előkészületek után sikeresen le szoktam küzdeni (alkalmazom időnként a fülre tapasztott zenét, kiváló menekülési útvonal), aztán van például tagságfóbiám, ami önkéntes alapon kiválasztott bárhovasorolódásokat tesz lehetetlenné számomra, és hát… van ez a kérésfóbia, amikor bajban vagyok és nem szólok.**

Elég súlyosnak kell lennie annak a helyzetnek, amikor ismerőseimtől és ismeretleneimtől segítséget kérek. Ez mindig a pillanatnyi fájdalom/nehézség mértékével fordított arányú felkészülési időt vesz igénybe. Így történt, hogy amikor kb. két hete megtudtam, hogy nem műtenek meg idén abban a kórházban, ahová már volt egyszer időpontom (de el kellett halasztani), elég volt egyetlen nap, hogy elkezdjek körülnézni, hol tudnának megszabadítani a kövemtől. A dolog – persze – végül sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam, mint amennyire rettegtem tőle, egyszerűen szóltam egy nagyon kedves, régi barátomnak, aki másnapra már nevet, időpontot mondott, és most úgy állunk, hogy két hét múlva ilyenkor már a műtét utáni boldog tudatlanságban fogok lebegni.

Ha minden így menne. De nem folytatom, úgy is tudjátok. Addig is, zörgessetek hátha megnyittatik nektek. Éljenek a jó barátok.

______________

*irracionális félelem valamely hétköznapi dologtól

**Ja, hát csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek.

Arany János epeköveinek tiszteletére

A test a legnagyobbaknak is csak test, legyen a lélek temploma, a szellemé, ami vele történik, nem múlik nyomtalanul.

Arany János 200 éve született, epekövei valamivel később (komolyabb panaszairól orvostörténeti feljegyzések az 1850-es évekből vannak), akkoriban már magasvérnyomás-betegsége is kialakulóban volt.

1869-ben járt először Karlsbadban, a méltán népszerű, gyógyvízéről híres településen, s azután is rendszeres látogatója maradt. Az epeköveit ezután fedezték fel, különös módon egy daganat képében, ami növekedett, és kékesen elszíneződött – írja Gazda István orvostörténeti tankönyve -, Kovács Sebestyén Endre volt az a doktor, aki vizitbe ment a költőhöz kezelőorvosával együtt, és hát, se szó, se beszéd előkapta a kusztoráját, és belevágott. Ahogy Hofi Géza óta tudjuk: a belgyógyász csak hallgatózik, kopogtat, a sebész nem szórakozik, az benyit. Így megy ez. Szegény Arany Jánosnak rengeteg epeköve volt, első alkalommal is 3-4-et eltávolítottak, és azután is még 8-9 “került elő”, köztük dió nagyságú is akadt.

A feljegyzésekben a fájdalomról kevesebb szó esik, általában a kisebb kövek okoznak nagyobb fájdalmat, a beékelődés miatt, ezért valószínűsítem, hogy neki is inkább az eltávolítás okozhatott gondot. Azt tudjuk, hogy az élete végéig a bemetszés helyén megmaradó sipoly – ami egy fölöttébb kellemetlen, állandóan szivárgó seb volt – igen sok kellemetlenséggel járt számára.

Arany azonban nem hagyta, hogy mindez teljesen rátelepedjen az életére, Karlsbadba (Karlovy Vary) továbbra is minden évben ellátogatott – emléktáblája is látható ott -, mondhatjuk, hogy a hely rajongója és PR-marketingese lett, a Toldi szerelmében is megemlékezik róla:

Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe,
S hol a fürdő épült a forrás fölébe,
Ötszáz évvel utóbb – vagy igen, már többel,
Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;
Megáldotta vizét nagy jótéteményért;
Ha nem új életért, új élet-reményért,
S ha valaha célhoz bir jutni ez ének:
Köszöni e forrás csuda hévvizének.

(Kilencedik ének, 96)

A költő születésének 200. évfordulójára magam is növesztettem 1 db, kis méretű epekövet, amit nagyon remélem, hogy nem kusztorával vágnak majd ki belőlem hamarosan. Bajszot kellett volna inkább.

Megemészthetetlenségeskedéseitekért

Naplovam

Már nem tudom, mi volt az első, talán a Nagymama. Nem tudom, hány napig nem ettem és amíg emésztett vért nem szartam, nem is tudtam újra enni, amikor meghalt. Tizennégy évesen csak forgattam magamban a halált, mindent kitöltött, minden erőt elfoglalt, csak a lábam működött, elvitt az erdőig, végig a szomszéd faluig meg vissza, mert menni az azt jelenti, hogy élek. Gyalogláskor úgy történik valami az emberrel, hogy legalább közben nem történik semmi. Az élet csak per def. gáz- és fűtőanyagcsere, amúgy a mozgás.

Aztán volt sok (anya, apa és a többiek), aztán jöttem én.

A halált meg lehet tanulni megemészteni, sőt majdnem mindent meg lehet tanulni megemészteni, mert mindig ott van a menekülési útvonal, a rajtam kívül eső faktor. Ami nem múlik rajtam, az nem az én hibám, azt én csak nézem, gyalogolok és nézem, megyek ki a világból és nézem, ráeresztem a mérgeimet és savaimat, amíg lassan hordhatóvá puhul, aztán alkotóelemeire bomlik és meg fogok lepődni, mennyi hasznos anyagot tartalmaz. Na, az a sok hasznos végül lassan mind beépül.

Aztán jöttem én, aki nem voltam elég jó. Úgy tíz év volt ez, nagyvonalúan múlt időbe téve. (A Körcellában leírtam, ha rákattintasz, itt elolvashatod: Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet…») Ezt nem lehet megtanulni megemészteni. Addig forgattam magamban ezt a semmit, amíg lett belőle egy szép kövem. 1,5 cm, ma ultrahangon is láttam, igazán csinos.

Van, akinek minden az agyára megy, nekem minden a gyomromra és a beleimre. Amúgy nem fáj*, csak ha nevetek.


*Dehogynem.