365/107 – Minden egyszerre történik

És most még egyszerrébb fog. Tavasz és ősz ilyenek minden évben, azt hiszem, és persze van még a Nagy Év Végi Hajrá, majd év végén. A köztes idők meg olyan üresjáratok, amikor állandóan azt érzem, hogy valamit elfelejtettem, hogy mindjárt kiderül, hogy mi volt az és akkor aztán nagyon rábaszok meg fogom járni. Egyik feszültség a másikat generálja és nem igazán látom, hogy hogyan lehetne ebből kiszállni. Akinek van jó ötlete, ossza meg velem.

És még azért is egyszerrébb fog, mert nemcsak könyvfesztivál, könyvhét, nálunk gyerekenként szétosztva ballagás, érettségi, verseny verseny hátán, de most vagyunk végre ott az utcákon is, minden hétvégén, mert ott kell lenni.

Reklámok

365/102 – A munkaidő védelme

Egyre többször jut eszembe, ahogy az író* arról beszél, hogy nevetséges, de sokszor kénytelen a munkaidejét védeni. Találkozókat, eseményeket lemondani, nem azért, hogy szórakozzon, vagy pihenjen, hanem”csak” azért, hogy dolgozhasson. Egyfelől tényleg nevetséges (habár tényleg így van), másfelől, mi sem természetesebb, ha az ember író dolgozni akar. Elég sok helyen elhangzott, olvasható volt már, hogy például egy regényben, abban bizony benne kell maradni. Nem lehet kiugrálni belőle napokra, hetekre, aztán – mintha mi sem történt volna – ott folytatni, ahol abbahagytuk. Elég magányos dolog, de ez meg van szokva. Nagyon kibillent ebből a megszokott (és szükséges) állapotból, ha másra kell aktívan koncentrálni. (Pl. egy filmet még meg lehet nézni, de nem lehet filmszerepet vállalni. Utóbbi persze nem fenyegeti az írót, de példának elég szemléletes.)

Nehéz is érteni az ilyesmit, főleg ma, amikor sokan nem tudják elképzelni, hogy valaki többé-kevésbé bizonytalan, és mindenképpen szerény bevételre számítva képes valamit dolgozni. Ahogy nem tudjuk elképzelni, miként dolgozhat valaki ingyen. Olyan nincs, kell, hogy álljon mögötte valami, illetve valaki. Lehetetlen, hogy valaki felsöpörje az utcát mindenféle anyagi ellentételezés nélkül. Enni adjon éhes embereknek. Hogy a többiről, ami most ide kívánkozna, ne is beszéljek. Nem beszélek a többiről, vagyis nem írok, és nem azért, mert ne mernék vagy ne lenne fontos, egyszerűen értelmetlen. Kis olvasóközönségem úgyis pontosan tudja, mire gondolok, és én ehhez a közösséghez beszélek, mert ehhez van értelme szólnom. És ezt is csak azért írom le, hogy ez a kis közösség legalább tudja magáról, hogy létezik, megerősítést nyerjen arról, hogy nincs egyedül. Van dolgunk, és nem gondolom, hogy több vagy más lenne, mint eddig. De nem is kevesebb.

__________

*akit egyébként Esterházy Péternek hívnak, de ez a történet szempontjából most nem releváns információ

365/099 – Amikor nem hiszek a szememnek

Ilyen előfordul. Nemhogy előfordul, de egyre gyakrabban van (szinte minden napra szállít valamit az országunk vezetése), és még mindig nem szoktam meg, hogy látok valamit és nem hiszem el. Az agyam egy része nem tudja feldolgozni, hogy ugyanabban a valóságban vagyok, mint amit a szemeim és egyéb érzékszerveim közvetítenek felé.

Nem szoktam itt erről, vagy nem direkten, de körülvesz minket, és a vasárnap erről szólt, utórezgései pedig – tartok tőle – még sokáig tartani fognak. A választás eredményét egyszerűen nem tudom elhinni. És ha alkalmazzuk a fake news szabályt, miszerint, ami hihetetlennek tűnik, az az is, akkor már csak egy lépés kimondani, hogy nem igaz. Vagyis csalás.

(A sok csalási bejelentés, amiről tudunk, csak a jéghegy csúcsa lehet, a valódi nagy dobásokról fogalmunk sem lehet. A ki nem küldött mozgóurnák. A nem engedélyezett külföldön leadott szavazatok. Egyáltalán, a levélszavazatokról honnan tudunk bármi biztosat? A szavazatért szállított emberek. A munkáltató által megfenyegetett emberek – akik valahogy mégsem a diktátortól rettegnek. És sorolhatnám.)

Azt tudtuk, hogy a rendszer egyenesen arra van kialakítva, hogy a hatalmon lévőket demokratikusan ne lehessen leváltani. Figyeljünk fel arra, milyen precízen kihozták a 133 mandátumot, ne nyerjenek túl nagyot, de legyen meg, hiszen különben a zseniális kérdésből, amit a Facebookon olvastam (“Graz vagy Vác?”) biztosan Vác lett volna.

S most akkor ezzel a tudattal, teljes kiszolgáltatottságban megyünk bele a következő ciklusba? Élünk, ahogy lehet, persze. Már, ha ilyen kis bohóckodó szarkupacok vagyunk. Amilyenek.

365/097 – A haza nem, a művészet kizárólag

Próbálom kerülni, de megkerülhetetlen a napokban a téma, agyam hátsó rekeszeit birizgálja. Ahogy még a művészeti tárgyú interjúkban is (amiket menekülésképp olvasok) előbb-utóbb a forró kása közelébe mennek a riporterek, azaz arra lesznek kíváncsiak, hogy az illető mégis hol áll? Noha sejtik. Van, ahol nyíltan, van, ahol csak finom utalásféle képpen, de mindenhol próbálnak állásfoglalásra bírni mindenkit. Legalább úgy nagyjából. Hogy mondja ki vagy indokolja, hogy ellenzéki (vagy sem).

Előkerül a sokszor vissza- vagy fejre idézett mondat, mi szerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezen lehet töprengeni (szerintem lehet, és szerintem is kívánatos volna, hogy ne legyen).

A beszélgetésekben pedig egyre-másra az sül ki, hogy a művész ekkor is, meg akkor is, meg most is tulajdonképpen ellenzékinek számított – már, ha jó beszélgetéseket olvasunk.

Ennél nagyobb rendben még semmi nem volt (szerintem) az országban. A művészet lényege éppen ez. Nem azt jelenit, hogy állandóan utcán vagyunk és lemondásokat követelünk, politikusok, politikai húzások, kormányok, pártok hibáit mutogatjuk fel, számon kérünk. Nem feltétlenül, nem csak. A művész, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy minden, kultúra területén tevékenykedő azért van ellenzékben mindig, mert a kritikus szemlélet, társadalomkritika (amely végső soron az ember és embercsoportok működésének kritikája) az ő sine qua nonja. Létalapja, működésének elengedhetetlen része stb. Ezzel pedig az jár, hogy soha nem lehet elkötelezett híve például politikai pártnak, hiszen azzal az egyetlen hiteles pozíciót veszélyezteti. Érthet egyet, támogathat ügyeket, de – még egyszer leírom – elkötelezett híve nem lehet. Nem tud lenni, oximoron.

(Innen nézve lesz különösen visszás és kiábrándító néhány ki- és odaállás, de ezekről nem írok, ezeket most mindenki felidézheti magában.)

Senki nem mondta, hogy ez nem egy magányos sport.