Lemegyek kutyába

Naplovam

Azt hiszem, 2015 tavaszán ismerkedtem meg ezzel a kutyussal a Corvin áruház oldalában, a teraszon. Egy kedves, fiatal lány volt a gazdája, akkor még csak körülbelül két hete. Tüzet kért. Mármint, a lány. A kutya nem.

A (kis)kutya olyan dolog, hogyha ilyen közel van, ráadásul a fejével azt csinálja, amit a kutyák olyankor csinálnak, amikor oda akarnak jönni, hogy megszagoljanak, akkor ettől az ember automatikusan lemegy kutyába. Odanyújtja a kezét, illetve én sokszor legszívesebben letérdelnék, hogy azonos szemmagasságban legyünk (ezt nem szoktam azért csinálni), és ha a kutya még lelkesen csóválja is a farkát, meg odaszuszog, és tartja a füle tövét vakarásra, akkor egyrészt elolvadás, másrészt nálam igazi ámulat.

Fantasztikus belegondolni, hogy kommunikálni tudunk egy másik faj egyedeivel (még akkor is, ha ez a kommunikáció kezdetleges és néha elég egyoldalú, és akkor is, ha ez a faj az ember nélkül nem is létezne). Ami a kutyákban leginkább lenyűgöz, az a figyelem. Még sosem látott, de minden rezdülésedet úgy figyeli, hogy reagálni tudjon rá. Ott áll vele szemben egy ilyen furcsa lény, kétlábon szerencsétlenkedik, és neki van egy csomó válaszreakciója ennek a lénynek a megnyilvánulásaira. Erről sokkal többet tud mondani Csányi Vilmos, én most csak a laikus csodálatával szemlélem a jelenséget.

Azt szoktam csinálni, hogy én is elkezdek úgy figyelni. Ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Ha elkezdünk egy állatra figyelni, rájövünk, hogy sokkal kevesebbet tudunk (róla, a kommunikációról, az életről), mint gondoltuk vagy szeretnénk. Közben viszont kiderül, hogy meg lehet tanulni erről az oldalról is a másikat – meg tudunk tanulni egy kicsit kutyául, sőt macskául is, a varjakkal még egy kicsit gondban vagyok, de igyekszem – és ez egy kicsit több, nagyobb dolog, mint az a kapcsolatteremtés, ahol rendelkezésünkre áll minden közös megegyezésen alapuló eszköz (nyelv, gesztusok stb.).

Szóval a cím (szokás szerint) hülyeség: lemenni nem lehet kutyába, inkább fel kell egy kicsit emelkedni – legalább annyira, hogy elérjük azt a figyelmi szintet, amin ők állnak.

Amúgy… nem haszontalan ez a módszer emberekkel sem, elkezdeni csak úgy figyelni a másikra, előfeltevések és kész válaszreakciók nélkül, csak legyünk rá felkészülve, hogy az emberek ezt mindig gyanakvással fogadják.

A fenti kiskutya sokszor eszembe jut mostanában, hogy mi lehet vele. Biztos jól megnőtt, és vidáman járja a várost a gazdájával. Ha látjátok, mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm 🙂

Ez meg itt egy másik kutya, aki épp azt kommunikálja, hogy:

 

Reklámok

A nyárra gondolok

Naplovam

Életemben először idén gondoltam időben a nyárra, annak köszönhetően, hogy (magamhoz képest) sokat járok plázába újabban, mert ott van olyan cipőbolt, ahol a cipőfestéshez alapanyagot tudok venni. (Ez az egy előnye biztosan megvan az üzletláncoknak: egy adott márkájú tornacipőt felpróbálhatsz az ország bármelyik üzletében, hogy biztosan jó-e a méret, én meg megveszem egy itteniben, így egy átadást megspórólunk. Így sem minden fenékig cipőfűző, de erről majd írok külön.)

Kedves Naplóm!

Eszembe jutott, hogy van egy nyári ruhám, ami fekete, meg egy nyári ingem, ami ruhának is használható, szintén fekete, szóval mi lenne, ha lenne valami olyan, ami nem fekete, de mondjuk fehér. Nem részletezem, lett. Meg egy szalmakalapom is, ami, lássuk be, sokat tud dobni az ember megjelenésén, főleg, ha turista bárhol.

Amióta ezeket megszereztem, azóta két dolog történt: 1. A nap süt, de állandóan fúj a szél. Tehát kalap viselése ellenjavallt. 2. Most olvasom, hogy Kis híján telet kapunk.

Erről pedig két dolog jut eszembe: 1. Ejnye, ejnye, úgy látszik, esőt kapunk. (Róbert Gida a Micimackóban).  2. Ez az én formám.

Loser Day*

Naplovam

Ez a nap (vagyis január 18.) Életem Filmjének Szerencsétlen Pillanatai nevű képkockákból állt össze, és köszönöm szépen, de most akkor legyen az, hogy legalább erre az évszakra én ezeket letudtam. Jó?

Először arra gondoltam, hogy szóra se érdemes, aztán arra, hogy részletekbe menően (minden snittet felvillantva, érzelmi hullámzásaimat pőrén de precízen feltárva) kielemezem az egész nap történéseit, aztán megint arra, hogy inkább hagyom a francba, lefekszem, de akkor beszorult a fiók…

Most végül is nem megyek bele abba, hogy három bankautomata is megszívatott ma (egy csak az előttem lévőt, de ezzel (akkor még nem tudott mértékben értékes) perceket veszítettem, egy azzal, hogy levette a pénzt – nyilván ezt ügyintézni is kell -, de nem adta ki, egy meg azzal, hogy nem volt ott… hagyok időt…), és hogy így végül egy rohanás lett a délután (még jó, hogy kávézni tudtam:)), de a közlekedésre muszáj kitérnem.

Ilyen még soha nem történt velem, fényes hétköznap koraesti csúcsban sem, úgyhogy, kedves közlekedők, most figyelmezzetek egy pillanatig:

Újpest-Központból idétlen idők óta 2 villamos (12-es és a 14-es) jár kifelé. Ezt jelenleg – elvileg a nyár végéig… tavaly nyár… – buszokkal pótolják, az útvonaluk azonban már ugyanaz, ami a villamosé volt/lesz.

A pályájuk Rákospalota-Újpest vasútállomásig közös, nagyjából egyforma sűrűséggel közlekednek. Újpest-Központban ennek megfelelően a szuperkultúrált utazók azonnal felnyomakodnak az elsőre, ami érkezik. Nincs még egy perce annak, akinek mindegy, melyikkel megy. Ma akkora volt a tömeg, hogy nem tudtam felszállni a 14-es buszra. Márpedig, aki Káposztásmegyerre megy, annak csak ez az egy járat megfelelő. És az utazóközönség nagy része leszáll még a vasút előtt, azaz kb. 2-4 megállót megy ezzel a szarral, amíg én 11-et mennék és nincs is választásom. Szóval, ott álltam 3 szatyorral, és néztem, ahogy a tömött busz kivánszorog a megállóból (nélkülem), majd fél perc (nem túlzok, tényleg annyi) múlva beáll és elindul a tök üres 12-es. HOGY ROHADJATOK MEG! – finoman cizellált lelkem ekképp háborgott.

És akkor most beszorult a felső fiók. Nem tudom, próbáltatok-e már kiszabadítani konyhai fiók felső éle és a pult lapja közé szorult késnyelet(!), úgy, hogy a fiókot maximum 5 cm-re lehet kihúzni. Ezen kívül kiesett egy fogtömésem vasárnap.

Úgyhogy… ha nekem bárki (taxis, balfasz tömegközlekedő) ezek után el meri állni az utamat, az már nem bátor, hanem hülye.

______

*amikor a címet kitaláltam, még nem tudtam, hogy létezik Loser Awareness Day – ez a Valentin-nap azok számára, akik… hm, nos, akik akkor se tudnák megünnepelni, ha akarnák

A látás másik dimenziója

Jegyzetelek

Látok egy embert, aki maga után kutatva, tétovaságban tölti a napjait. Hozzászokott a lelkifurdaláshoz, ha véletlenül elmúlna, már talán hiányozna is neki.

Elvállalt, halvány ígéretekkel terhelt feladatai (megírandók, megtartandók, a-ból b-be elmozdítandók, beillesztendők és eltávolítandók, és naná hogy megrövidebbítendők is – mondd ki, ha tudod) rétegződnek egymásra a terveivel (egy szabad nap, egy randevú, egy élvezeti olvasás, egy hely felkeresése, egy jó szex, egy lassú, finom dohányzás, ilyesmik), szóval hamu, kosz, por, papír, háztartási hulladék, hajszálak, naptárak, évszámok, szavak, szavak, szavak.

Mögötte állok, és mintha ragadós lenne a tétovasága, én is elbizonytalanodom. Időről időre felemelem a kezem, hogy megkocogtassam a vállát, de nem teszem meg, mit is mondanék. Ha fordul lassan, fordulok vele. A látószögünk közel azonos. Néha hosszasan azokon a kis tárgyakon legeltetjük a szemünket, amik felgyűltek a polcokon. Egy olasz mondás szerint az apró ajándékok tartják életben a barátságot. Szerintem az apró ajándékok tartanak életben mindent.

Egy ideig gyötört engem ez az ember, nem szeretem… gyűlölöm a habozást, ezt a se erre, se arra el nem mozduló, mélyen keserű, felszínen savanyú létezést, túlságosan emlékeztet önmagamra. Mindarra, amit ki nem állok magamban. Amiért megvetem magam.

Aztán mégis, néha őt is megsértem, talán csak gondolatban, oda lépek, ahol tudom, hogy fáj neki. Mondok valamit, amit nem is úgy gondolok – persze belelovalom magam, hogy szinte elhiszem -, mert nem merem azt mondani, amit gondolok. Azért nem, mert rájöttem, hogy a hangomat ugyan hallja, de nem lát engem. Nem lát engem.

 

Most jön az iparosmunka

Naplovam

Legelőször is az, hogy Time Management (The question is, what is the TM? The question is, who cares?), amikor betegen, gyógyszerektől izzadva az ember három szatyorral a kezében – vállán, karján – éppen kilép a péktől tíz kiflivel – csak, hogy legyen egy negyedik szatyor – és mindkét gyereke egyszerre hívja fel, na, akkor a világ egyetlen szerencséje (meg az enyém), hogy ragyogóan süt a nap.

Az iparosmunka pedig még azelőtt elkezdődik, hogy egyáltalán nekiállunk, az ott kezdődik, hogy idő, hogy beosztás, hogy gyakorlatilag órarend. Nézzen ki tehát úgy a nap, hogy reggel írás, délelőtt a feltétlenül szükséges házimunka, kettőre végezni, utána a család, délután négytől a fizetős munkák (ennyiért? te hülye vagy?), éjjel a nemfizetősök (hülye vagy te? hülye vagy?), hajnalig az alkotói élvezet (tiszta hülye vagy.), aludni meg úgyse tudsz.

A fontos az egészben, hogy mindent időre. A világnak szüksége van jó iparosokra, és jól végzett iparosmunkára, és hogy én ettől frászt kapok, hogy mókuskerékkel fogok a sírba gördülni,  végső soron ki a francot érdekel. Valamelyik szabad kezemmel lehasítok a rendszernek egy kibaszottnagy pofont. Az lesz a vége.