365/141 – #életem

Egy csőd.

Reklámok

365/133 – Hétvégnapló

Van az embernek ez a furcsa szokása, hogy számon tartja a Földön eltöltött éveit.

Szombaton ötven éves lett a nővérem, ami már csak azért is hihetetlen, mert az én fejemben mindig valahogy huszonnégy vagy harminckettő, de hát ezeken az életkorokon már én is túl vagyok. Aztán azért is, mert így most már nincsen ötven alatti testvérem. Mindenki ötven pluszos, ahogy R mondja, már amikor idegenekről van szó, de van rá egy gyümölcsöstálam, hogy ez a családdal kapcsolatban nem jut eszébe.

Ezen kívül mostanában hétvégenként van egy pótkislányom (csak kicsit, de nagyon élvezem), úgyhogy igazán olyan az élet, hogy csak fény legyen, meg térerő.

365/130 – A relativitásról

Nem mintha én nem látnám, hogy kora kamaszkorom bálványai mára már nem éppen ugyanazok a sihederek, akik voltak. Látom, látom. De azt is látom, kik voltak, mintha összetett szemmel néznék rájuk, egyszerre látnám az egykori és mostani valójukat, nem csak egy kiragadott időpillanatot.

Különösen alakult, hogy egy napon a saját lányom ugyanazzal a rajongással kezdte hallgatni őket, amivel én hallgattam az ő korában, pontosabban, én valamivel fiatalabban, egy-két évvel gyerekebb koromban, amikor igazán bele lehet borulni a rajongásba. Amikor az is fontos, hogy minden létező módon a világ tudtára adjuk, mi kedves a mi szívünknek, amikor a zenei hovatartozás vallási szintre emelkedik. Ő úgy tizenhat volt, amikor először fordult a kocka, levette a baseball-sapkát és felvette a bandás pólókat. Én tizenhat éves koromra már levettem a bandás pólókat, vagy legalábbis ritkábban hordtam, de a rock, mint tudjuk, örök, ahogyan a punkok is halhatatlanok, szóval aki egyszer kövek közé keveredik, az ott is marad.

Ma olvastuk, hogy a Guns n’ Roses újrakevert albumáról kimaradt a One in a million, mert ma már nem értenek egyet azzal a – hát mondjuk így – nem túl pc szöveggel, vagyis talán a szövegnek két sorával. A kihagyás okaként még azt is megjelölték, hogy a dal sosem volt teljesen mindenkié a bandából, ahogy a többi, ezért könnyű szívvel mondtak le róla.

Persze, mondtuk erre mi, két rajongói generáció, itthon a konyhaasztalnál ülve, hogy végül is, megértjük, biztos balhé lett volna, ha felveszik a dalt az albumra. Aztán arra jutottunk, hogy de hát ők mindig balhésak voltak, majdhogynem ez a védjegyük, most akkor mi is van. De persze, megtehették volna, hogy azt a két sort átírják, semmi nem veszett volna el vele, mert az egy jó és fontos szám, talán megérte volna. Aztán tovább latolgattuk a lehetőségeket és arra jutottunk, hogy ha átírták volna, akkor most azon menne a balhé, hogy miért írták át. Tényleg a legegyszerűbb megoldás volt kihagyni a francba.

Hát ez az, ötven pluszosok már mind, hát mire balhézzanak már! – mondta végül R. Ja, hogy ja – gondoltam erre én. Aztán kicsit később azt, hogy tényleg, ezek a srácok neki gyakorlatilag öregemberek. Hát mire. Már mire. Furcsa, sokszor teljesen olyan, mintha ugyanonnan néznénk a világra, még a zenei hírekre is, aztán kiderül, hogy dehogy.

365/129 – Sprinter, futó, gyalog

Ezt az elméletemet – azt hiszem – még nem írtam le, pedig nem most fogalmazódott meg bennem. Ma elmeséltem A. László írónak, a L. kocsma teraszán (ha a bejárat mellé helyezett kis asztalt terasznak lehet nevezni, de miért ne lehetne), ezért itt hagyom a mai napra.

A szöveg és a fizikai test mozgásáról van szó. Vagy mondjuk a szöveg és a szerző dinamikájáról, amelyek, úgy látom, néha nagyon is fedésben vannak egymással.

Magamban három csoportra osztom a szerzőket: sprinterekre, futókra, és gyalogosokra – vagy gyaloglókra, vagy gyalogokra, ezt még nem döntöttem el. Talán legyen gyalog, hogy sakkozzuk.

Természetesen mindig az alapattitűdre gondolok, ami nem jelenti azt, hogy egy sprinter olykor ne válthatna át futóba, vagy a gyalog ne vághatna ki egy klassz sprintet bármikor. És egyik típus sincsen alá- vagy fölérendelve a másiknak, mindegyiknek megvan a maga világbajnoka, és mindegyikben létezik a másik végpont, a “futottak még”, az a tömeg, amely azért van (kell), hogy legyen honnan kiemelkedniük azoknak, akik ki.

A sprinterek is futók, de kifejezetten a rövid műfajra vannak berendezkedve. Kispróza, novella, kisregény, és gyakran versek. Ők azok, akik bevállalnak egy futást hegynek fölfelé is, ha arra rövidebb. Néha ettől jól kifulladnak, de hamar regenerálódnak. Viszonylag ritkán vállalják a hosszú, eredménytelen(nek tűnő) munkát és mozgást. Talán ők a legsikerorientáltabbak.

A futók tulajdonképpen hosszútávfutók, úgy 4000 m-től a maratoni távig. A legkiegyensúlyozottabb típus, rendszeres, kitartó, precíz. Akár évente képes regényt írni vagy fölöttébb sok verset vagy novellát. Kevésbé ambiciózus, mint a sprinter, de a szeme előtt azért mindig ott lebeg valamiféle cél, amiért hajlandó áldozatot vállalni, és kifejezetten megérdemeltnek érzi az elismerést, ha odaér.

A gyalogok tesznek a célra (sőt, majdnem mindenre), mérsékelten (vagy csak időnként) foglalkoznak bármiféle sikerrel, egyetlen dolguknak azt tekintik, hogy úton legyenek. Hosszú, végtelennek tetsző gyalogtúrákra képesek, de csak olyanra, ami nem válik meneteléssé. Ha igen, kiszállnak, hazamennek. Hajlamosak minden bizbasznál megállni, ha úgy tartja kedvük, és évekig töprengeni rajta. Vannak éven keresztül elő-elővett, csiszolgatott verseik és évekig írott prózáik.

Egyre gyakrabban gondolkodom ezen, hogy a test mozgása, az, hogy a konkrét fizikai aktivitás mely formája kedves valakinek, milyen (nagy) mértékben határozhatja meg a gondolkodásmódját, ezzel pedig mennyire változik az alkotói magatartása. A sprinter csak a lényegre koncentrálhat, különben veszít a sebességéből, a futónak muszáj magára és a testi funkcióira figyelni, hogy egyenletes tempót tartson, de a rutinja lehetővé teszi, hogy a célon kívül mást is megfigyeljen, míg a gyalog valójában meditál, és ha néha túlságosan is elveszik a részletekben, akkor számára a rostálás kell, hogy rutinná váljon, a szűrés – miközben tudnia kell, hogy mennyi lényegtelennek tűnő dolog tartozik mégis szorosan a lényeghez.

Egy életen belül akár többször is lehet tempót váltani, de úgy hiszem, hogy végül csak az egyikben érezzük majd igazán otthon magunkat.

365/128 – A gyerek elkezd megérni

Ne izguljon, meg ilyenek. Ez is csak olyan, mint a többi nagy írásbeli számonkérés. Az újabban divatos évfolyamdolgozatok. A szóbeli meg még jobb is lesz, mint egy sima felelés. Majd meglátja.

Ilyeneket mondok, de furcsa izgalommal én is, nem úgy, mintha én mennék vizsgázni – hiszen nem én megyek -, hanem úgy, ahogy az addig nem gyakorolt szerepeiben izgul az ember. Még egészen kicsik voltak, amikor elmondtam nekik, hogy legyenek ők is türelmesek velem, sosem voltam még anyuka, először csinálom, szóval csináljuk együtt úgy, hogy jó legyen. Teljesen megértették. És igyekeztünk úgy csinálni.

Most ez is egy új szerep. Nekem egy felnőtt gyerekem van most már (meg egy majdnem az), és az égvilágon semmit sem tudok helyette megtenni már. De tényleg nem. Mintha korábban azért ezt-azt meg tudtam volna. Ha máshogy nem, hát azzal, hogy elengedtem a kezét, vagy éppen azzal, hogy szorosabban fogtam. Ma már csak szólhatok, hogy szerintem kicsit vissza kéne venni. Vagy: szerintem nyugodtan szard le tegyél rá magasról. Ma már nincs az, hogy akkor én megmutatom, hogy kell, kicsit belesegítek, vagy odaviszem/beírom/megoldom helyetted, falazok neked vagy ilyenek.

Most már legföljebb csak az aggódás és az új szereppel járó zavarodottság van, meg persze öröm, az mindig van, mindenben, akármilyen szarul kevéssé biztatóan is állnak néha a dolgok. Ezt nem az érettségire értem, hanem általában. Úgy általában – ha körülnézünk – nem érzem, hogy olyan ragyogóak lennének a kilátásaink. De most neki csak a mai meg a holnapi, esetleg a holnaputáni napig kell előre látnia. Azután, ha minden jól megy, azt a pár évet kell előre néznie, amíg oda jár, ahova felveszik. Ennyiben gyerek marad, akármennyire felnőtt. Az én dolgom, hogy minél tovább megengedhesse magának, hogy ne nézzen (olyan nagyon) körül. Néz, persze. Tudja, látja, sok sokkal felnőttebbnél is jobban, pontosabban, okosabban, kritikusabban. De amíg lehet, maradjon annyira gyerek, hogy ne kelljen törődnie vele.

Hát így állunk, ennyit lehet tenni. És még ebből a kis szövegből is kétszer kellett a szart kihúzni. A többit képzelhetitek.