A francia mángorló – Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ajánlok egy könyvet

Nem csodálkozunk, ha egy olvasni szerető emberben rossz érzéseket kelt, hogy tonnaszám pusztít el könyveket („Közeledett a Párizsi Könyvfesztivál, ilyenkor csak úgy áradtak a kamionok.” – 70.) és azon sem, ha a gépóriásban ellenséget lát. Ám ez az ellenség egyre valódibbnak tűnik, nemcsak az éjszaka ledarált patkányok, de egy súlyos és megmagyarázhatatlan üzemi baleset miatt is. A Zerstor mint élőlény könyveket zabál és papírpépet ürít, állandóan éhes és néha mintha önálló akarattal rendelkezne. Didierlaurent szinte képről képre megidézi vele Stephen King A mángorló című novellájának hátborzongató vasaló- és hajtogatógépét. Mindezt tiszteletadásnak foghatjuk fel (a regény végén fel is tűnik King neve egy éjjeliszekrényen lapuló kötet gerincén), a történet nem torkollik hajmeresztő, Hollywood vásznára kívánkozó ember–gép-küzdelembe, annál sokkal franciább. Még a tragikus baleset is más színt kap, amikor tudomást szerzünk arról, Guylain miként próbál segíteni öreg barátján, Giuseppén, aki kerekes székbe kényszerült a Zerstor miatt.

A brutálisan egyhangú napok egyetlen fénypontja Guylain számára, amikor reggelente felszáll a vonatra és előveszi aktatáskájából az Izéből kihalászott és megszárított könyvlapokat. Szakácskönyvtől regényig bármiből származhatnak. Ezeket az összefüggéstelen szövegeket olvassa fel a 6:27-es járat utazóközönségének, nem sejtve, hogy komoly rajongókra tesz szert, két hóbortos idős hölgy személyében. Találkozunk még egy csodabogárral, a portás Yves-val, aki kizárólag alexandrinusokban hajlandó beszélni, s ezzel nem kis megdöbbenést okoz például a kamionsofőröknek, akik először érkeznek a papírfeldolgozó üzembe. Főleg azoknak, akik elkésnek: „A délen túl vagyunk, lám ott a nagy óra, / A fél után mozog a hosszabb mutatója! / Ne hordja fenn az orrát, lássa be, hogy hibázott, / És akkor végül én tán mindent helyrerázok.” (34.)

De még a remek karakterek is halványabbnak tűnnének, ha nem bukkanna fel – a regény felénél – egy nő…

A könyvajánlóm az Élet és Irodalom LIX./31. számában jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható »

Reklámok

A Téridő-utazó felesége

Ajánló

A képen korunk talán legnagyobb tudósa Stephen Hawking, családjával, amikor már/még két gyermek édesapja. Az a csodálatos fiatal nő pedig Jane, a felesége.

Ő írta meg az életük nem mindennapi történetét Utazás a végtelenbe címmel (Libri Könyvkiadó), amiből a világsikert aratott A Mindenség elmélete című film készült.

Habár ő maga is tudósnak készült (középkori spanyol irodalmat kutatott), könyve nem annyira irodalmi, inkább emberi szempontból érdekes. Elképesztő az a munka, amit egy másik, számára végül is idegen tudomány szolgálatában végzett azzal, hogy teljes értékű életet biztosított a férjének, mert hitt benne, hogy zseni. Emellett olyan sztorikkal találkozhatunk, hogy leesik az állunk úgy az életkörülményeiket mint az egyetemi városok belső működését illetően.

Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő? Lehet, habár én szeretem azt hinni, hogy pontosan mellette áll.

Az eheti Élet és Irodalomban megjelent írásommal ajánlom figyelmetekbe a könyvet: A Téridő-utazó felesége.

Személy, sebes, gyors

Menetterti2014 végén jelent meg Veronika Šikulová Menettérti című regénye a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának darabjaként, Mészáros Tünde kitűnő fordításában.

Idén áprilisban az Élet és Irodalom páros kritikát közölt róla a Ketten egy új könyvről rovatban, a páros egyik írását Gyürky Katalin jegyzi, a másikat én.

Személy, sebes, gyors

Képzeljük el, hogy felszállunk egy vonatra egy bőrönddel, egy nem túl nagy, inkább szabványos kézipoggyász méretű, egészen hétköznapinak tűnő bőrönddel, aminek csak az út során tudhatjuk meg a tartalmát. Amint elindulunk, hamar rájövünk, hogy a bőrönd, mint afféle régi csempészholmi, nemhogy dupla-, de triplafenekű, és minden rekesze egy-egy életet rejt, sőt időnként az oldalzsebekből régi levelek is előkerülnek. Veronika Šikulová ezzel triplafenekű bőrönddel vonatoztat át minket ezen a jellegzetesen Közép-európai huszadik századon, egy sokszor fájdalmasan ismerős történeten; három generáción, három nő életén keresztül: Jolana, Alica, Verona – nagymama, lány, unoka – múlt, félmúlt, jelen.

Az írásom teljes terjedelmében itt érhető el: Élet és Irodalom, LIX. éfv./18.

Gyürky Katalin kritikája pedig itt: Tragédiába tartó vonatok

Az írásokat és a könyvet is nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe.

 

ácsorog, bemegy, leül

Jó magának

ácsorog, bemegy, leülKét sorral hátrébb volt csak hely, hát beoldalazott a támlák és térdek között, elnézést kért hol egy emberlábtól, hol egy széklábtól, aztán leült, nézte a feleségét, ahogy félig oldalra fordulva beszélget. Az iskola aulájában faltól falig pattogott a gyerekek izgatottsága, a felnőttek unott, ragacsos duruzsolása töltötte be a teret, de mindenki a végét várta. Mindjárt bezárják az évet.

Ő csak nézte a feleségét, épp rálátott két fej között. Hallotta, hogy azt magyarázza a mellette ülő anyukának, hogy odatettem egy nejlozacskóban az iskolatáskája mellé… érted… közvetlenül mellé… reggel mondtam, hogy el ne felejtse… és felhúzta a vállait, aztán mintha nagyot fújtatott volna és újra csak ömlöttek a szavak.
Darálta és kipergette magából a panaszos félmondatokat. Mozgott a vértelen szája, jól látszott, milyen lemondóan ingatja a fejét, mintha éppen most törődne bele mindenbe. De mindenbe.

Indulat nélkül, valahogy úgy, mintha azt mondaná, hát ilyenek ezek, az ember csak dolgozik rájuk, kiteszi nekik a szívét, a nejlonzacskóját, mindent, ők meg otthon hagyják, elfeledkeznek róla, mert ez az anyák sorsa, hogy az élet csupa munka legyen, ennél többet nem lehet megtenni…

Nézte a feleségét, nem akart gondolni semmire, arra sem, hogy igazán belefért volna még egy cigi mielőtt bejöttek, de rajtakapta magát, hogy azon töpreng, mikor lett ilyen. A felesége. Az asszony. Valahol lennie kellett egy pillanatnak, amikor így fordult.

Ha azt gondolja, hogy asszony, soha nem a felesége jut eszébe. Tudja milyen nő az, akit igazán asszonynak lehetne nevezni. Nem ilyen. Kellett, hogy legyen egy pillanat, amit valahogy egyikük sem vett észre, akkor lett ilyen furcsa, idegen, száraz hús.

A haját is miért vágatja mindig ugyanolyanra, hogy mindig így hordhassa, ugyanazzal a vékony csattal megtűzve a homlokán. Ha tudná, hogy hátul annyira áttetsző a blúza, hogy látni lehet a melltartópántját, biztos nem venné fel soha többet. Látni lehet az unalmas melltartó szívbemarkoló vonalát, táncol fölötte az anyag, ahogy a hőségben legyezgeti magát valami papirossal, rezeg a válla. Közben mondja, mondja, hogy odatettem, érted… keresztülesik rajta, de nem rakja el

Mégis, mikor lett ilyen ijesztő. Szegény. Akit olyan nehéz már megsimogatni is, mert csak a nyakán ki-kiugró inakat látja belőle, ahogy erőlködik a gondoskodásban. Meg a kézfejét látja, ahogy precízen maga alá simítja a szoknyát mielőtt leül, aztán lesöpör egy szöszt. Mi a francnak söpri le azt a szöszt, miért nem maradhat ott, miért söpri le állandóan mindenhonnan a szöszöket, miért nem túr leaglább egyszer bele a hajába. És hova lett a hajlékony nevetése. És mikor történt ez, mikor.

Nemsokára elkezdődik a színdarab. A gyerekek jelmezben visonganak a paravánok mögött, néhányat még öltöztetnek. Gondoskodó anyakezek cibálják gyereklábakra a harisnyákat, nyomják izzadt buksikra a karonkalapokat, dörgölik nyálas papírzsebkendőkkel a kis arcokat. Ők mindent betettek a hátizsákba, nem felejtették otthon a szendvicset, a tornacipőt, a fényképezőgépet, minden el van csomagolva, az égvilágon minden.

Fél óra vagy mennyi lesz ez az előadás, ki kell bírni. Végig kell ülni, kivárni, ahogy elrontják a szöveget, a tanár néni súg nekik, besípol a mikrofon, egy gyerek elbőgi magát, nem akar szepelni, egy nő majd szégyenkezve levezeti a színpadról, közben mindenki megadóan izzad.

Nem szabadna ennyi embert beterelni ide, gondolja, aztán nézi újra a felesége vékony száját, a szája mellett azt a kicsi, haragos ráncot, ami megkeményedik, amikor azt mondja, hogy de hát, ugye, nem tehetsz meg mindent helyette…

Nézi, nézi, a kézfejével letöröl egy gonosz izzadtságcsöppet a homlokáról, szeretne kimenni. Lehetetlen elmozdulni a tömeg közepéről. Nem akar újra átkelni a térdeken és lábakon, a balra ülő anyukán meg pláne, rövid szoknya van rajta, formás a vádlija. Nehogy félreértés legyen, nehogy hozzá kelljen érni furakodás közben, elnézést kérni, véletlenül beszélgetésbe elegyedni, s ha még a hangja is szép, akkor végérvényesen bent ragadni.

Ekkor megszólal a jobbján ülő apuka mobilja. Igen, mondja bele a markába, persze, majd otthonról visszaigazolom, mormolja, aztán szégyenkezve nyomkodja a gombokat, biztos rezgőre állítja. Egy szigorú, barna nő hajol ki mellőle, Már megint dolgozol!, mondja. Az apuka becsúsztatja az ingzsebébe a mobilt, Örülj, hogy egyáltalán ideértem, dörmögi, persze csak halkan, hogy ne hallja senki. Vigyorogni próbál.

A széplábú a másik oldalon suttog a férje fülébe.

Ő meg csak bámul maga elé, esélytelen kijutni egy cigire, ez már biztos. A telefonálós apuka felesége sértetten magyaráz valamit arról, hogy a hétvégén is mi volt, már megint.

Végre kiáll a színpadra egy tanár, talán az igazgató, verejtékkarika a hónaljánál, megkocogtatja a mikrofont. Halkul a zsibongás, de még mindenki fészkelődik.

A telefonálós pasas váratlanul megböki a könyökével, bizalmasan közelebb hajol, és szája sarkán egy félmosollyal megjegyzi, De jó magának, hogy nincs itt a felesége!

_________

[Ez volt a tárcapályázatos szövegem, amely pályázatról Grecsó K. itt elmondta, hogy. Eredmény itt. Aztán Körkép.]

Könyv

Könyveimről minden egy helyen.

olvasásának folytatása