Órákig tudnám nézni

Naplovam

…a fényfestést. Is. Azon gondolkodtam közben, hogy ez bizonyára egyfajta drog. Vizuális drog, ha tetszik. Tudatmódosító szerek hatása alatt állítólag mindenki nagyon élvezi a vetítést, de szerintem fordítva is működik. Bele lehet ebbe módosulni rendesen, ha van rá az embernek legalább fél órája. Nekem most nem volt, de hoztam emlékbe ezt a videót. Bocs a minőségért:

Reklámok

Beleszaladok, kirohanok, erre bejövök

Naplovam

Kedves Naplóm!

Igazán adakozó típus vagyok, ha tehetem – néha akkor is, ha nem – adok aprót, cigit, vannak rendszeres és alkalmi adományaim, a használt ruhákat is külön gyűjtöm. Kerülöm a konfliktust. Én inkább elhúzok a picsába helyszínről, minthogy bármi mást tegyek, ha helyzet van. Elmegyek, nem megyek vissza többet, ez az én szokásom, kezelhetetlen helyzeteket nem próbálok kezelni, ha egyszer nem tudom őket, ugye.

De tegnap az a srác kihozott a sodromból. Kérni egyszer, nem kapni, rendben van. Akár meg is lehet sértődni, ez már nem tartozik rám. De egy óra múlva újra kérni, felháborodni, átkozódni, poklot emlegetni (hahaha), ordenáré cirkuszba fogni az éjszakai utca kellős közepén, arra már én is azt mondom, hogy: nono! Nem, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy: Idehallgass, ha kérsz és valaki ad neked, ahhoz van jogod, hogy tiszteletteljesen megköszönd, de semmi máshoz, ne merj engem kérdőre vonni amiatt, hogy mit adok és mit nem, mehetsz vissza abba az irányba ahonnan utánam jöttél, most, ezt a beszélgetést pedig befejeztük. Belemondom az arcába, végig a szemébe nézek, de ne legyek ilyen finomkodó, ezt én éjjel az utcán egyáltalán nem mondom, hanem legalábbis kiabálom, tíz centiről, és mutatom, hogy merre kell menni és persze megfordul a fejemben, hogy most leordít vagy megkésel vagy megüt, de nem érdekel.

Ehelyett azt mondja: Te pszichopata vagy. Bejössz nekem.

Az élet szép. Kinek magyarázzam?

 

Diumdisung

Naplovam

Igazi tétje vagy kockázata a fülre tapasztott zenének szerintem éjjel van, kivilágítatlan külvárosi részeken.  Egy csomó információ egyszerűen kiesik. Nem hallod, ha jönnek mögötted, mielőtt lelépsz, jól oldalra kell fordulni, hogy lásd, nem közeledik-e kocsi, ilyesmik. Ez is a szórakoztató elektronika. Azzal szórakozom, mit mivel cserélek fel.

Fullra nyomkorászom a hangerőt.

Amikor először kipróbáltam a villamospótló autóbuszon (ezt muszáj volt kiírni, olyan szép, mint a színkímélő foltoldó), szóval, bőszen nyomkodtam az oldalsó gombot a telefonon, fel, fel, amikor kiírta, hogy ha túl sokáig hallgatok nagy hangerőn zenét, akkor károsodhat a hallásom. Meghatódtam. Így törődik (valaki, az okos és ügyes marketing-osztályon vagy valaki, aki nagyon retteg az idióta felhasználói perektől) az én filhallásommal. Hja, barátom, gondoltam, azok után, amin az én orr- és melléküregeim valamint hallójárataim gyerekkoromban keresztülmentek, az is csoda, hogy egyáltalán hallok. Hogy egész jól, az külön pluszos. (Az, hogy bizonyos beszédhangoktól egyenesen fáj a fülem, nem tudom, összefüggésben van-e mindezzel.)

És éjjel teljesen hülye zenéket kell valahogy hallgatni, direkt erre van a Diumdisung nevű lejátszási listám. Ebben olyan zenék vannak, hogy csak azt hallod, hogy dium-disung, meg néha azt, hogy dzízápp-dzízápp*, de hát valahogy el kellett nevezni. (Magamban mindig bocsánatot kérek a Beethoven-listától.)

Az ember ilyenkor ritmusra kezd járni, nem mintha máskor nem lenne a benne valami zene, mégis, jobban átadja az irányítást. Arra gondoltam, hogy ha hazaérek, zenével betapasztott füllel fogok írni.

Most arra gondolok, hogy hogyan lehetne a csendet olyan hangosra tekerni, hogy igazán, de tényleg ne halljak semmit.

________

*ezek közül a leghallgathatóbb még ez

Izgatta szívemet

Naplovam

Az ember mintha a sötéttől félne, mintha maga a sötét lenne az alvás ellensége, az, hogy bele kell menni, bele kell hullani. Pedig nem. És nyilván nem a kávé és a szívemet se izgatja valahány cigarettám. Legjobb lenne persze egy ilyen közönyös, szecessziós arccal elrévedezni egész éjjel, csak nincs hozzá eléggé szögletes fejem, és a régi rajzokon a nemszögletes fejű nők egyáltalán nem révedeznek közönyösen, hanem mindig valami érzékiséget sugallnak (hogy azt ne mondjam, olyan bárgyú bujaságot, hogy adnál nekik hirtelen két pofont), amitől viszont nem lehet aludni. Nem nagyon. És kicsit aludni olyan, mint a majdnem terhes, meg a majdnem halott, szóval, mint mondják: ami majdnem az, az nem az.

Éjszakai versek

1.

kísérleti alany vagyok a test esti
színpadán a feszesre húzott lepedőn
gyűr maga alá a közöny ebben
a sarkos fényben átalakuló belső

térben a nyitott teraszajtón át ömlik
rám és valami precíz dologra készül
kiszolgáltatom magam de nem élem
túl az olvasólámpa kapcsolója nélkül

2.

megszülni a torzót
elásni a tetemet

paplanföld reggelig
bírni hogy betemet

várni míg eltelik
míg a fény betódul

elhal a nyöszörgés
reggelre begyógyul

3.

titokban foltok esnek a józanságon
az ágy lábánál kínlódik a levetett
ruhám
ökölnyi csomóba szorul a bugyi
némán sírva simul rá a sál

az esti útpadka tudod-e mennyire
lehet fekete amikor csak
érzésből
kerülgeted a bokatörő részeket
s ez mind kékségből

a legmélyebb égen túli színekből
keveredik alád a félmosolyodat
félig
sárgára oltja az utcalámpa de
az arcod másik fele mégis
mindig halott

4.

lóg a szögön a félelem
lóg mint egy megunt kabát
lóg a lámpán aztán kihuny a fény
halálra unta magát

visszhang csak az apró koppanás
ahogy ebben az estében véletlenül
magamhoz szóltam
ez egy bádogtest rajta éretlen horpadás
benne egy kanálnyi űr
az áramlatokból kimaradó
pont egy emberi szájba méretezett
hallgatás

5.

hullafoltos puttó könyököl a plafonon
az egérpadon az egér (pardon) a mű
egér kattogó füllel fülel belém dob
hártyámon az öreg nő suttog sziszeg
arról hogy erős vagyok de ő sokkal

mélyen lenézem magam a csillár
mellől lengő porháló cafat egy hinta
mintha mindig itt zenélt volna
éjjel és nappal egy áttetsző tücsök
hosszú vonóval fekete tokkal

repedés fut végig a szám helyén
vakolni kéne nagy kanállal két
pofára azzal ami van ami meg
maradt hát puszta kézzel védő
felszerelés nélkül körömmel-foggal

6.

a sejtjeim egyenként
de összeszedetten
villámgyorsan öregszenek meg
kifonnyad belőlük a lényeg
a szívem is azt ordibálja még élek
befelé befelé
mégélekmégé még még
el-elharapva a hadarva
közölt létet
lassan lélegzem
próbálkozom
de a sodrás csak surrog a
nyaki verőér egyre csak viszi
hogy el ne áruljam magam
elnyújtva hosszan fújom ki
a bennem rekedteket
resetelek
és
restellkedek hogy
reggelre fáradt leszek
és öreg és kiállhatatlan
mint minden nap és mindig
egy kicsit másként
mentés volt éjjel
– mondja majd
a kontroll alt –
mentés másként

7.

a dührohamok koncentrálódnak
ezen a tájon
vörhenyes kráterből lázálmok lógnak
ez a fa is éppen csak itt van
a vihar mozdulatlan közepében
a mellkasomból nő ki
és a gyökerében fészkek

elhagyott üres csomók

valami valamivel határos
ezen a tájon
érezhető hogy van egy vonal
ezen a bárhol
megszeghető szabályrendszeren
egy egészen határozott de
vékony fonal a bennem zuhogó
fényes szakadékban

8.

a sarkon egy élettelen koncon
vagy valami odaszórt eledelen
veszekednek a macskák
minden házban lakik egy néni
aki etetéssel foglalja el magát

ha a hited ma sósmogyoró lesz
felzabálom előled
szétroppantom nehogy éhen haljak
és élvezem ahogy
a szám szélét kimarja
hátha az egész egyben létezik
hátha van átjárás
a gyomromtól a szívemig

9.

a hajnal egy feszes
szőke testre mért ütéssel
veszi majd kezdetét
vidám gyilkosság
annyira érdekel kábé
mint ilja repint a hajóvontatók
nehéz sorsa
mondhatnám
hogy a test érdekel
úgy mint egy test
hogy mi legyen a dolga
és mi az én dolgom vele

nyers vagyok persze
mint a szomszéd
konyhájában az asztalon
olvadó hús
szenvtelen mondatokkal
tömöm ki a levegőt
rugdoslak mint a
halogatott munkát
magam előtt
rád mérek sok súlyos sértést
egyszerre veszek és vesztek is
hogy már fáj mondod
na persze nekem is

10.

ebbe a történetbe

egymás hátán át lépünk be
a csigolyák tövistüze fölött
kettős a csapda: az ágy és a küszöb

ezek a szép kidolgozott rémálmok
magamra uszítanak
teremtsünk forradalmat!
gondolom
mindegy hogy
megbolondulunk
vagy
megboldogulunk

nevetni jól tudunk
szeretni halkulunk
ölelni jajgatunk

kifordult rituálé
szájjal lefelé
fordított teremtés
végül marad
az ágy és a küszöb
átléphetetlen
hamu és üszök

11.

fürdőszobatükör előtt állok nyitott szájjal
egyenként tördelem ki a fogaim a metsző
fogak a téli hónapok a fennmaradóak mind
ünnepnapok

fürdőszobatükör előtt állok mozgó szájjal
összebeszélek magammal ajándékba adom
a nyelvem kártyanaptár neked örök időkig
hallgathatod

darabokban vagyok talán alkalmas úgy
lesz jó ha holnaptól esélyt adok rám
a szemüregem is kiadó és a kilátás
(mondhatni) örökpanorámás

12.

rémült öregemberekkel találod szembe magad
ezeken a folyosókon áldást oszt a neon
a túlsó oldalon olajos a fény és itt pedig
hunyt szemű a létezés édesen alszik a
portás macskája a pókhálós sarokban
aztán hirtelen felülnek az ágyakban
és a felsőtestek egy negyedórát írnak le
a sötét szobákban egyetlen pillanat alatt
igen ezen az íven vagyok közös mindegy
ikükkel én a régimódi beteg – modern tünetekkel

13.

most nem vagyunk magunk
egy pont kellene ahonnan
elindulhatunk
pont egy fél tabletta
álompótszer
pont egy párna
és egy óvszer
minden nem kívánt
esetre
és persze a
szószaporító szervre
ördöglakat

most nem vagyunk magunk
valóság só
szitál a szemre
mindenütt figyelnek
mindenütt figyelnek

most nem vagyunk magunk
dróton rángunk
színpadon vagyunk
kéne egy pont
amin megtámaszkodhatunk

egy pont kellene
csak amíg
elkeverem
az instant vonatkoztatási
rendszeremet
forró vízben oldódik
szilárdul és
nem tehetünk mást
mint hogy kivárunk
várunk és időt hagyunk
addig kéne pont
amíg vagyunk

14.

úgy lett, mint vártuk:
ma is megnőtt az árnyunk
föl-fölfelé húzó fővel
a talpunknál növünk csak
össze a földdel

15.

van ez a hit
van nekem
nem olyan rendes
tudom
hiszek a félig kinyomott fogkrémes tubusban
a napok óta szikkadó zsömlében
abban hogy a félbehagyott könyvek
mindig várnak és nem hagyják magukat
a járda repedésében hiszek
ahol majdnem kitörtem a bokám
de csak felszisszentem
és abban hogy fel
na abban is hiszek
és persze minden fenntartás nélkül az ajtóláncban
amit sosem akasztok be éjszakára

16.

egészen új tájra értünk értünk mindent de nem beszélünk
ez így szokás
nyáltól fülledő völgy
billegő fák között időző túlméretezett magány
libabőr rajtunk így miénk a jelen
minden pillanat
egyszerre van jelen
kétszájú átok
féllábú járvány
ez lesz az út: minden szó badarság
két kifúlt száraz kút
tébolyító szabadság

17.

ébren vagyok
mint anya karján a csecsemő
akit pont a születése előtt elhagyott az apja
ettől az anyja olyan mintha mindig épp sírni
vagy halni akarna

18.

egész éjjel hallgatóznak
a konyhában – theodora
quelle – felfakadnak
a kíváncsi buborékok
falnak fordult a
kávésbögrém a csorba
fülével a szomszéd francia
ágyára metszőlegesen
grafittal tüzelnek egyre
forróbb a levegő az álom-skicc
a bögre alatti papíron perzselődik
én hideg vagyok mint a kihűlt
kampókon a magukra maradt
sertéscombok nem fázok
hajnalodik ébred az álomhentes
nála – evian − buborékmentes
de itt bent
grafittal tüzelnek elfogyott a szén
a savak
reggelre ereket marnak belém

19.

ez nem a főpróba
pattogtatjuk a dagadt szavakat
a sörétes ég alatt kilőve
a sok csillag
− azt mondtuk harcolunk −
az út a szélső házsor kertjei
és az erdő közt vezet
nekem egy vadászkutya kerítésnek
nyomott orra mond még valamit
a tavalyi avar is látszik és
a barna földön tavasz van
bokáig süppedő aljnövény
− úgy látszik hallgatunk −
nyársra húzott hal forog a tűz fölött
ennyit gondolok én is most
a táncról
átok varrja össze a szemem
a nap lerohad végre a láthatárról
álmodok
mondom vagy csak álmodozunk
forgunk a tűz fölött
a fák fölött mi is
− vagy csak távolodunk −

(2007-9 körül)

arnyff