365/130 – A relativitásról

Nem mintha én nem látnám, hogy kora kamaszkorom bálványai mára már nem éppen ugyanazok a sihederek, akik voltak. Látom, látom. De azt is látom, kik voltak, mintha összetett szemmel néznék rájuk, egyszerre látnám az egykori és mostani valójukat, nem csak egy kiragadott időpillanatot.

Különösen alakult, hogy egy napon a saját lányom ugyanazzal a rajongással kezdte hallgatni őket, amivel én hallgattam az ő korában, pontosabban, én valamivel fiatalabban, egy-két évvel gyerekebb koromban, amikor igazán bele lehet borulni a rajongásba. Amikor az is fontos, hogy minden létező módon a világ tudtára adjuk, mi kedves a mi szívünknek, amikor a zenei hovatartozás vallási szintre emelkedik. Ő úgy tizenhat volt, amikor először fordult a kocka, levette a baseball-sapkát és felvette a bandás pólókat. Én tizenhat éves koromra már levettem a bandás pólókat, vagy legalábbis ritkábban hordtam, de a rock, mint tudjuk, örök, ahogyan a punkok is halhatatlanok, szóval aki egyszer kövek közé keveredik, az ott is marad.

Ma olvastuk, hogy a Guns n’ Roses újrakevert albumáról kimaradt a One in a million, mert ma már nem értenek egyet azzal a – hát mondjuk így – nem túl pc szöveggel, vagyis talán a szövegnek két sorával. A kihagyás okaként még azt is megjelölték, hogy a dal sosem volt teljesen mindenkié a bandából, ahogy a többi, ezért könnyű szívvel mondtak le róla.

Persze, mondtuk erre mi, két rajongói generáció, itthon a konyhaasztalnál ülve, hogy végül is, megértjük, biztos balhé lett volna, ha felveszik a dalt az albumra. Aztán arra jutottunk, hogy de hát ők mindig balhésak voltak, majdhogynem ez a védjegyük, most akkor mi is van. De persze, megtehették volna, hogy azt a két sort átírják, semmi nem veszett volna el vele, mert az egy jó és fontos szám, talán megérte volna. Aztán tovább latolgattuk a lehetőségeket és arra jutottunk, hogy ha átírták volna, akkor most azon menne a balhé, hogy miért írták át. Tényleg a legegyszerűbb megoldás volt kihagyni a francba.

Hát ez az, ötven pluszosok már mind, hát mire balhézzanak már! – mondta végül R. Ja, hogy ja – gondoltam erre én. Aztán kicsit később azt, hogy tényleg, ezek a srácok neki gyakorlatilag öregemberek. Hát mire. Már mire. Furcsa, sokszor teljesen olyan, mintha ugyanonnan néznénk a világra, még a zenei hírekre is, aztán kiderül, hogy dehogy.

Reklámok

365/081 – Tanulok a gyerektől

H-ból igazi sportember lett, 16 éves, minden ízében sportoló, elszánt, kitartó, és bárcsak találnék még szavakat a nagyszerűségére. Csodálom őt.

Viszont, ha az ember ilyen közel él egy sportolóhoz, hogy történetesen pont az anyja, nemcsak közelről csodálhatja, de bátran felteheti neki a leghülyébb kérdéseket is. Ma megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet az izzadással? Én mint nemsportoló legalábbis baromira utálom. Tehát, hogy az izzadás vajon csak a nemsoprtolóknak olyan rossz (amikor, ugye, azért sportolnak valamit), azaz izzadva lenni, vagy a sportolóknak is, csak ők nem nyavalyognak miatta.

Azt mondta, ő is utál izzadva lenni, de van valami, ami meg jó, például egy edzés után öt-tíz percig csak ülni és bambulni. Azalatt az izzadás is leáll. És abban az öt-tíz percben semmit csinálni. Hogy én erre eddig nem gondoltam!