Jut eszembe a címkékről

Ha egy könyvnek férfi elbeszélője van, nem nevezzük férfiirodalomnak. Ha gyerek, attól még nem nevezzük gyerekirodalomnak. Ha nő… akkor női irodalomnak nevezzük.

#sorrynotsorry #whyohwhy

Reklámok

Ha szabad ajánlanom

Cetli

Azt mondja Valmont a Veszedelmes viszonyokban,* hogy “Ha szabad ajánlanom, ne adjon túl sok hitelt a szolganép fecsegésének”.

Ezt szó szerint vagy módosított formában gyakran szoktam lopni idézni gondolatban, szóban, cselekedettel, de leginkább mégis csak gondolatban, mert nem várhatom, hogy mindenki tudja miről van szó, és elég sok hülyeséget beszélek amúgy is, nem kell ezt fokozni.

Mondom, mi a szitu.

Valmont azért olyan izgalmas szereplője ennek a réges-régi történetnek (Pierre Choderlos de Laclos írta meg először, 1782-ben), mert folyamatosan ellentmondásos és kiismerhetetlen. Amikor például ezt mondja Madame de Tourvelnek, abban annyi csavar van, mint a Ganz gépgyárban huszonötben, de lehet, hogy még több.

Ez egy kétáldozatos mondat (készüljünk fel a nyelvtani reformokra), sőt két és feles. Különlegessége, hogy az áldozatiságnak egyik érintett sincs tudatában a mondat elhangzásakor. Valmont ugyanis egy elszegényedett családon segített “nagyvonalúan”, (apró)pénzadománnyal, kizárólag azért, hogy erről kerülőúton, de mindenképpen értesüljön a jó Mme de Tourvel, kinek erkölcsös szívéhez ez az egyetlen út vezetheti el a gaz csábítót, tehát ha ő maga is erkölcsös, jóravaló embernek próbál mutatkozni. Ráadásul úgy, mintha mindezt valójában szégyellné (“hűnek kell maradnom a hivatásomhoz” pl. nála azt jelenti, hogy akit csak lehet, meg kell kúrni, és minél kevésbé lehet, annál inkább), szóval úgy álszerény, hogy nemhogy nem az, de magasról tesz is az egészre. Nem érdekli a jótékonyság, sem az erkölcsös élet, sem az, milyen a megítélése a társadalom szemében, csak a hódítás számít.

Áldozat tehát maga a megsegített ember, akinek fogalma sincs róla, hogy miféle játszma kelléke volt, és áldozat a naiv Madame de Tourvel is, fél áldozatnak számítom a szolganépet, a hírek alázatos szállítóját. Mindez, egy megsemmisítő mondatban.

Úgyhogy, amikor végre – jól előkészítve – kiderül, hogy ő “titokban” jó, akkor ezzel a mondattal hárítja el a tényleg nem érdemelt elismerést, miközben éppenhogy azt mondja: igen, én cselekedtem jót, pontosak az értesülések, imádj.

Na mindegy, ez egy mellékszál, csak gondoltam felírom, de ha szabad ajánlanom, ne adjatok túl nagy hitelt a fecsegésemnek.

_______

*Stephen Frears, 1988