Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Reklámok

Helyettem Pessoa, helyette Soares

(lopott) Naplovam

Előfordul, hogy mások megírják helyettünk az aktuális naplóföljegyzésünket. Velem most ez történt, Fernando Pessoa volt szíves papírra vetni*, pontosabban nem ő, hanem kedves heteronimje, Bernardo Soares. Így állunk:

„Hosszú ideje nem írok. Hónapok múlnak el úgy, hogy nem élek, csak tengek-lengek az íróasztal és a fiziológia között, a gondolatok és érzések valamiféle meghitt pangásában. Ez sajnos nem pihentet: a rothadásban ott az erjedés.**

Hosszú ideje nem csak írni nem írok, de még csak nem is létezem. Az hiszem, alig álmodom. Az utcákat utcáknak látom. A hivatali munkát úgy végzem, hogy tudatom csak erre figyel, de az igazat megvallva, a figyelmem el-elkalandozik: ámde suba alatt nem elmélkedem – alszom, mégis mindig más vagyok a munka örve alatt.

Hosszú ideje nem létezem. Végtelenül nyugodt vagyok. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Csak most érzem úgy, hogy fellélegzek, mintha valami új vagy régóta húzódó dolgot vittem volna végbe. Kezdek tudatára ébredni annak, hogy a tudatomra ébredtem. Talán holnap felnyitom a szemem önmagamra, és megújítom saját létezésem folyamatát. Nem tudom, hogy boldogabb vagy kevésbé boldog leszek-e általa. Nem tudok semmit. Föltekintek (utcai járókelő vagyok), és látom, hogy a Várhegy lejtőjén a szemközti napnyugta tucatnyi ablakban lángol, hideg tüzű, szikrázó ragyogással. E ridegen parázsló szemek körül az egész lejtő alkonyi fénytől bársonyos. Legalább szomorúnak érezhetem magam, és tudván tudhatom, hogy a bensőmben áradó szomorúság összetalálkozott – hallható látvány – az elhaladó villamos váratlan csikorgásával, a beszélgető fiatal emberek tovaszálló hangjával, az élő város elfeledett neszezésével.

Hosszú ideje nem vagyok én.”

(Pál Ferenc fordítása)

 

______

*Szóval, akkor írta, amikor nem írt, tehát ebben is teljesen egyezünk.

**Az erjedés tulajdonképpen élet.