Olyan jó kis élet van még

Tűnődő naplovam

„Nem vagy egyedül”

„Szeretlek”

„Sokan szeretnek téged”

„csak az van, hogy szüksége lenne rád a kibaszott világnak, oszt ha kinyírod magad, az nem ebbe az irányba mutat”

De a rétek halványak, letérdelni nincs idő.

Nincs idő, nincs idő.

(Amit sokan csinálnak, csinálja-e valaki igazán?)

Nézelődöm tenyérnyi világomban, milyen kibaszott fennkölt vagyok, milyen esetleges, mennyire mellékes körülmény.

Boldogan aludnék el, ha el tudnék, rendesen.

Reklámok

A bámészkodás az egyetlen

Naplovam

Itt kéne hasalnom és fényképezni őket, mondtam ma a lányomnak, amikor keresztülvágtunk egy kis füves területen, ami telis-tele volt apró csigaházakkal. Ezzel a mondattal árultam el, hogy fel vagyok készülve a nekifekvésre, a lehasalásra és letérdelésre, úgy érzem, elérkezett az ideje.

Csigaház kutyafuttában mobillal

Eddig is szerettem közel menni, aláállni, mindig is csináltam olyan képeket, amikhez guggolni, térdelni kellett, de nem ez volt a jellemző. Eleinte öntudatlanul, aztán már szánt szándékkal tartom magam állva, megállva, nem mozdulva a gyalogos pozíciójából. A bámészkodó ember, bármelyik járókelő kibillenthetetlen nézőpontja.

Arra voltam kíváncsi, mit láthatok meg pozícióváltás nélkül, de sosem arra, mi van az orrom előtt.

Két dolog érdekelt: Elkezdődtek a lábfényképezések, a padlószint folyamatos kutatása (régi mobilos, 365 napon át fotózott, a Flickren meg mindez vegyesen), az észrevétlenségek (a régi útközbenek meg tűzcsapok), a lefelé bámulók, a lehajtott fejjel járók világa. Ez vagy az alulnézetből – szoktam adni a címeket, de ez persze nem igaz, nem valódi alulnézetről van szó. Nem alulról nézünk, csak lefelé. Lenézet.

A másik a felfelé tekintés, házak homlokzatára, égre, fák tetejére, sőt mindennek a tetejére.

Az érdekelt, hogy anélkül, hogy a megfigyelő jobbára észrevétlen helyzetéből valóban kimozdulnék, én mit veszek észre. Egyáltalán, mi van ott?

A mindenre-lövés fázisa után tehát azonnal a helyben-maradás jött, és még mindig izgalmas. Ugyanannyira, mint izgalmas lenne megvizsgálni, hogy adott koordinátán egy öt vagy tíz (vagy több) centivel magasabb/alacsonyabb szemlélő mit lát, mit vesz észre és mi kerüli el a figyelmét. Öt centivel magasabbról nézni le vagy fel, miben tér el. Rengeteg mindenben, azt hiszem. A magasságunk – mint a perspektívánk abszolút meghatározója – jobban megkülönböztet minket egymástól, mint a bőrszínünk vagy az arcvonásaink.

A technika is beleszól persze, a lassú kis laptoppal néha igazi kínszenvedés a nagy felbontású képeket kezelni, és most, hogy lesz egy jobb, máris nagyobb kedvvel fényképezek.

Az egésznek azonban egyáltalán nem fényképezési szempontból van jelentősége, ahhoz egyszerűen nem értek. Ahhoz sem. Viszont úgy tudom, a bámészkodás az egyetlen, amihez igen.

Antinosztalgia 2×1/nap

Naplovam

A nosztalgia csak a menekülés egy formája, én igazából nem vágyódom vissza, persze szerintem most is szép a dzsörzészoknya meg a trapéz farmer, nekem most is tetszik a faros Ikarus (meg a sárga helyközi, van Szentendrén a közlekedési múzeumban, mondtam a gyerekeimnek, hogy én minden reggel ilyennel mentem iskolába 1993 és 97 között), de nem hiszem, hogy jobb volt, vagyis jobb, de nem azért, mert nem volt mobilunk vagy tabletünk.

Belegondoltatok már (én mindig), hogy a nosztalgiában az -algia fájdalmat jelent?

Nincs nosztalgiám azokra az arcokra, azokra a nevetésekre, azokra a gondokra, azokra a kenyérárakra (a buszbérletről nem is beszélve), nem hiányzik semmi onnan – az hiányzik pont, hogy akkor semmi nem hiányzott.

És ha már így belementem a lépcsőházi bölcselkedésbe, adok egy mondatot azoknak, akik véletlenül erre járnak és olvassák (majdnem azt mondtam, hogy tanácsot, de beszélek inkább a magam nevében, a tanácsait mindenki dugja, ahová akarja):

Ha még egyszer az életben lesz olyan emberem, akit gondolkodás nélkül felhívhatok, mondjuk vasárnap délután, hogy menjünk, röhögjünk együtt a turistákon, pöccintsük a csikket a városra, fényképezzük le a madarakat, ahogy ülnek a dróton, lógassuk a lábunkat a Duna fölé, nézzük a csíkokat az égen, és igyunk meg két sört, szóval, egészen pontosan annyit mondok neki, hogy Szia, itt vagyok, jössz?, és jön, akkor isten bizony, soha többé el nem engedem.

 

Őszi, somfordáló, képes blogposzt

Az ember mindig örül, ha új képességeit fedezi fel. Én ma jöttem rá, hogy elég jó vagyok somfordálásban. Ezzel a Dolgok Amikre Alkalmas Vagyok száma kettőre emelkedett.

Évek, sőt évtizedek óta tudok somfordálni (be és ki is), lehet mondani, hogy jószerivel észrevétlenül. Azt hiszem, mindennap fejlesztem ezt a képességemet, anélkül, hogy tudatában lennék. Osonni például kevésbé tudok, azt csak ha a helyzet úgy kívánja, nagy odafigyelés árán. Sompolyogni kizárólag viccből. De somfordálni már-már tökéletesen, még az is lehet, hogy zsigeri somfordáló vagyok, esetleg a somfordálás virtuóza. Besomfordálok szinte bárhová, előadásra, boltba, életekbe, agyba, szívbe (hová más beül, bemegy, berobban, belép, besétál), és kifelé ugyanúgy, speciális technikával, ez a hátráló somfordálás, rák módra, rükverc-eltűnéssel.

A köztes időben viszont azt hiszem, jelen vagyok és azért az is valami.

Ja, igen, hogy kettőre emelkedett az általam is ismert képességeim száma, igen. A másik (de ezt már sokszor említettem), a bámészkodás. Erről máskor, addig legyen itt néhány dolog, amit bámészkodás közben észrevettem. (Képességeim.)

Bőrfestő utca

A tábla, akit nem szerettek eléggé

Avar

Avar nejlonzsákban. Csak természetesen

Lábamhoz

S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy doboz, nevét is, kóláját is tudom

Játékos színek

Adok én nektek játékos színeket

Váll

A legjobb váll az, ami mindig ott van

Nem kellesz

Nem kellesz, nem kellesz

Ekhnaton

Ekhnat On

Erzsébet híd

Az Erzsébet másik oldala

A zsemle az utcán hever

A zsemle az utcán, haver!